A fotó a kijelzőn
A fotó a kijelzőn
Aznap is fehér overallban voltam. Mindenki abban volt. A ruha alatt már nem volt különbség köztünk. Csak a mozdulat számított, meg a ritmus. És hogy ki meddig bírja.
Reggel nyugodt volt a műszak. Néhány rutinbeavatkozás, oxigénszintek finomhangolása, vérgáz-mintavételek sora, amelyek nem voltak ideálisak, de még éppen elfogadható tartományban mozogtak. Az egyik számítógépről halk zene szólt, valami régi, nyugtató dallam. Egy pillanatra még úgy tűnt, tartható lesz a nap.
A férfit nem ismertem. Negyvenes lehetett. Erős test, jó értékek, reggel még nevetett az ápolókkal. Volt benne valami nyugodt. Olyan emberek nyugalma, akik hisznek benne, hogy nem velük történik meg az, ami másokkal. Később tudtam meg, hogy nemrég lett apuka. A felesége hívott mentőt, mert már napok óta nem javult az állapota. Ő húzta volna még az időt. Nem akart kórházba menni. Egy kisebb kórházból került át hozzánk a Koronavírus Ellátó Központ intenzívére.
A telefonja kijelzője folyamatosan világított, ahogy hívták. Egy kép: ő, egy nő és egy kisbaba. Három hónapos lehetett. A fotó alá egyetlen szót írt: „Szerelmem.”
Nem volt idő sokat nézni. Csak egy pillanat adatott meg.
Aztán zuhanni kezdett. Először az oxigén, aztán a vérnyomás.
A monitor sűrű sípolásba kezdett, de addigra már mozdultunk.
Riasztás, rohanás, újraélesztés.
A test hideg volt, de nem élettelen. Volt benne még valami tartás, valami kapaszkodás. Nem mindig látszik ez kívülről. Csak érezni lehet, amikor a kezed alatt van a mellkas, és a szívverés nem hallatszik ugyan, de ott próbál dobolni valahol a bordák mögött.
Tettük a dolgunkat, ahogy tanultuk. Precízen, hangtalanul.
Másfél órán át.
És közben: csörgött a telefon. Ugyanaz a szám, újra és újra.
„Szerelmem.” Ennyit írt ki.
Senki nem vette fel. Nem azért, mert nem akarta. Egyszerűen nem lehetett. A kezeink foglaltak voltak. Az idő foglalt volt. A figyelem is. És ami a legnehezebb: az élet közben nem ad szünetet a magyarázatra.
A csörgés hol elhallgatott, hol újrakezdődött. Mint egy külső szívverés. Egy ritmus, ami jelezte: valaki még hisz benne.
Valaki még vár.
A test alattam egyre nehezebb lett. Az izomzat ellazult, a bőr hidegebbé vált. De nem tudtam elengedni. Már nem szakmai okból. Nem számoltam az újabb kör mellkasnyomást, nem figyeltem az időt. Csak azt éreztem, hogy valakinek még ki kell tartani.
A kijelzőn ott volt az arcuk. Egy nő, egy kisbaba, egy férfi – akinek még dolga lett volna az életben.
És én – aki addig csak tettem a dolgom – akkor először nem szakemberként maradtam.
Nem azért, mert hős akartam lenni. Hanem mert ott, abban a pillanatban többnek kellett lennem annál, aki addig voltam. Tartani, ragaszkodni, tovább vinni azt, amit más már nem bírt volna.
Mert valakinek számított.
Mert nem hagyhattam, hogy egy élet csak úgy elcsendesedjen, miközben valaki még hívja. Miközben valaki még azt hiszi, hogy lesz válasz a telefon végén.
A telefon végül elhallgatott.
A monitor is.
Egyetlen szó hangzott el: leállunk.
Nem hangosan. Inkább úgy, mint amikor valaki csendben kimegy egy szobából, és nem csukja be maga után az ajtót. Amikor végül a zsilipben levettem a védőruhát, a testem égett a párától. A hajam lucskos volt az izzadságtól, a vállam sajgott, a kezem remegett. Aki még nem küzdött egy másik ember életéért, az nem tudja milyen fárasztó ez. De nem a kimerültség maradt meg. Hanem az a pillanat, amikor már nem lehetett tudni, mi tart még életben: a szív, vagy mi magunk.
Valaki azt kérdezte, mit mondjunk a feleségnek. Nem tudom, válaszoltam-e.
Talán csak gondoltam:
„Hogy nem volt egyedül.”
Mert tényleg nem volt. Ott voltunk. Névtelenül, arctalanul, maszk mögött.
És küzdöttünk. Nem a statisztikáért, nem az eredményért – hanem miatta.
És azokért, akik őt hívták, míg még lehetett.
Másnap új nevek jöttek, új értékek, új hívások. A reggeli fény másként esett be az ablakon, de a nap ugyanúgy kezdődött. Beöltözés, ellenőrzés, vérvételek, betegáthelyezés, exitek, fekete zsákok, protokoll. Kívül minden változatlan maradt. De bennem azóta is ott van a telefon csengése. És az a fotó. És az a másodperc, amikor minden eldőlt – és én ott maradtam. Csak még egy kör adrenalin menjen, hátha ez majd segít. Nem okból, nem parancsra küzdöttem és kapaszkodtam ennyire.
Hanem mert ember voltam.
Nem gyász ez. Nem trauma. Hanem annak a felismerése, hogy vannak pillanatok, amikor nem elég, amit tudsz. Hanem valamivé kell válnod. Egy jelenlétté. Egy ragaszkodássá. Egy tanúvá.
És azóta máshogy vagyok ott. Nem azért, mert többet teszek, hanem mert egészen jelen vagyok.