A tanár
Írta: Bartos Anita
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 233
A tanár
1964. március
Bernát a krétás, fali tábla felett lógó fekete-fehér órát bámulta. A mutató kattogása és a
terem ablakán kopogó esőcseppek hangja összekeveredett az osztálytársai beszélgetésével.
– Már hét perce késik. Ez jót jelent – mondta Bernát a padtársának.
Albert fel sem nézett a könyvéből, csak mormogott valamit, miközben megigazította az
orrára csúszott fekete keretes szemüveget. Bernát meg sem lepődött a reakcióján. Vagyis
inkább annak a hiányán. Barátja két napja olvasta azt a regényt, falta az oldalakat, és három
szónál többet nem lehetett kihúzni belőle. Bernát nem egyszer rántotta már el a többiek elől,
mert még séta közben is azt bújta. Bár az alacsony, vézna fiút sokszor így is nehezen vették
észre. Még egy seprű mögött is elrejtőzhetett volna.
Kilenc perc – gondolta magában Bernát, és a borús égboltra emelte a tekintetét. – A hetes
mindjárt jelenti, hogy nincs tanárunk. Aztán még legalább negyedóra, mire találnak egy
helyettest.
Ekkor azonban nyílt a 8. b osztálytermének ajtaja, és egy hosszú, köpenyes alak lépett be
rajta. Gallérját felhajtotta, így az eltakarta arcának egy jelentős részét. Az eső egyre erősebben
verte az ablaküveget. A feketébe burkolódzó idegen becsukta az ajtót, és könnyed léptekkel a
tábla előtt álló tanári asztalhoz sétált. Ott levette a köpenyét, és a szék támlájára terítette.
Alatta sötét nadrágot és fehér inget viselt bordó kendővel, mintha valamilyen iskolai
ünnepségre készült volna. Bernát tekintete feljebb tévedt, és végigfutott a hideg a hátán. Az
idősödő férfi beesett arca csak még sápadtabbnak tűnt, ahogy megvilágította a lámpa fénye.
Hátrazselézett, fekete hajába ősz szálak vegyültek.
– A nevem Teleki Pál – mutatkozott be, és a kezébe vett egy krétát. Felírta a nevét a
táblára, és kétszer aláhúzta. – Én leszek a helyettesítő biológia tanáruk néhány hétig. –
Az osztályban hitetlenkedő sutyorgás támadt.
– Rólam elég annyit tudniuk, hogy Erdélyből származom, de jó néhány éve itt élek már.
Jelenleg egy másik iskolában tanítok biológiát és kémiát, de hát ugye a szükség törvényt bont.
– Elnézést – kért szót Gábor, és a magasba lendítette a kezét. – Mi történt a tanárnővel?
A férfi az asztalra támaszkodva megnyalta az ajkát.
– Nos, valóban sajnálatos eset, azonban nem hatalmaztak fel arra, hogy ezt az
információt megosszam önökkel, így egyelőre érjék be annyival, hogy egy ideig én tartom
ezeket az órákat. Ha jól értesültem, jelenleg a vércsoportok jellemzőit tanulják, ami egy igen
izgalmas témakör. Vágjunk is bele! Vegyék elő a füzetet, és nyissák ki a tankönyvet a
hetvenedik oldalon!
Zúgolódás újabb hulláma söpört végig a termen. Székek nyikorogtak, lapok sercegtek,
tollak kattogtak. Eközben a tanár úr kényelmesen elhelyezkedett az asztalnál, majd barna
aktatáskájából előhúzott egy fém kulacsot és egy pöttyös bögrét. Ráérősen kitöltötte a piros
folyadékot, aztán hangosan beleszürcsölt.
Bernát is fellapozta a tankönyvét, ám ekkor észrevette, hogy Albert nem mozdul, csak
maga elé mered. Arca olyan fehér volt, mint az osztályterem falai, szája remegett, a regénye
még mindig az ölében hevert.
Bernát megbökte a barátját a könyökével, hogy kizökkentse ebből a furcsa
transzállapotból.
– Ő az – nyögte ki Albert alig hallhatóan.
– Kicsoda? – súgta vissza Bernát, és közelebb hajolt.
Albert a könyv sötétkék borítójára mutatott, amin egy fekete kastély látszott a
holdfényben. Bernát felvonta a szemöldökét.
– Bővebben?
– Vlad Tepes – suttogta Albert. – Drakula gróf.
Bernátból egy horkantás kíséretében kirobbant a nevetés, mire mindenki
feléjük fordult.
– Úgy tűnik, a fiatalember az utolsó padsorban többet tud a nullás vércsoportról, mint én
– jegyezte meg Teleki szárazon, és ismét belekortyolt az italába. – Átadhatom a helyemet, ha
úgy gondolja. – Szúrós pillantásától Bernát szíve a torkába ugrott.
– Bocsánat – mormogta, és lesütötte a szemét.
Az óra további részében szorgalmasan körmölt a füzetébe. Albert viszont csak
firkálgatott, nem úgy tűnt, mintha bármit is felfogott volna a tanár szavaiból.
Csengetéskor Bernát mindent begyűrt a táskájába, a vállára vette, és elindult kifelé.
– Sajnálom, hogy bajba kevertelek – mentegetőzött Albert már a folyosón.
Bernát csak legyintett, tekintetével Henriket és Olíviát kereste. Amikor meglátta a két
szőke fejet a szekrények mellett, felemelte a kezét, hogy felhívja magára a figyelmüket, majd
a diákokat kerülgetve átvágott a folyosón. Albert mögötte loholt, és hangosan zihált, alig tudta
tartani a tempót, és ezen nagy, teletömött hátizsákja sem segített. A könyvét még mindig
magához szorította.
– Azért beismerheted, hogy még akár igaz is lehet – magyarázta Albert. – A leírás
alapján a tanár úr pontosan úgy néz ki, mint Drakula.
Bernát a szemét forgatta, de lassított, és bevárta a barátját.
– Ezt nem gondolhatod komolyan. Ez a legnagyobb őrültség azok közül, amiket eddig
kitaláltál – közölte, és megállt az ikrek mellett.
– Miről van szó? – kíváncsiskodott Henrik. Szokás szerint semmiből sem akart
kimaradni.
– Albert szerint a helyettesítő biológia tanárunk olyan, mint Drakula gróf – összegezte
Bernát, és felsóhajtott.
– Nem olyan. Ő az – erősködött Albert a szemüvegét igazgatva. – Az öltözködése, a haja,
és láttad, mennyire sápadt az arca? Az sem lehet véletlen, hogy akkor jelent meg, amikor
ennyire be van borulva. A vámpírok nem bírják a napfényt.
Henrik a homlokát ráncolta, látszott, hogy mennyire töri a fejét. Mellette Olívia rózsaszín
rágólufit fújt, aztán nagy csattanással kipukkasztotta. Nem úgy tűnt, mintha túlzottan
érdekelte volna a téma.
– Azt mondod, hogy a tanárotok egy igazi vámpír? – Henrik kék szeme felcsillant, és
szélesen elvigyorodott.
Bernát már pontosan tudta, hogy az arckifejezése és a hangjában csengő izgatottság mit
jelent. A barátja már megint valami olyasmin gondolkozott, amivel mindannyiukat bajba
sodorhatja.
– Nem – közölte Bernát. – Bármi is jutott az eszedbe, felejtsd el!
Erre Henrik megragadta a vállát.
– Ne már! Gondolj csak bele! Mi van akkor, ha tényleg ő az, és leleplezzük? – lelkesedett
fel. – Híresek és gazdagok leszünk.
– És ha nem ő az? – kérdezett vissza Bernát, és felvonta a szemöldökét, de Henrik már
annyira belelovalta magát, hogy meg sem hallotta.
– Na mi van, Répa, hol marad a kalandvágyad? – szólt bele Olívia, miközben tovább
csámcsogott a rágóján.
Bernát összeszorította a száját, és farkasszemet nézett a lánnyal. Mintha Olívia mindig
pontosan tudta volna, mivel bosszantsa fel.
– Jól van. Rendben – enyhült meg. – Találjatok még legalább egy bizonyítékot, és
átgondolom.
Ezzel hátat fordított a többieknek, és az irodalomterem felé vette az irányt.
Ebédszünetre Henrik és Albert már egész listát állítottak össze a vámpírok jellemzőiről.
Amikor a tanár úr megjelent az ebédlőben, a tekintetükkel követték minden mozdulatát. A
szokásos asztaluknál ültek, hátul a sarokban, így jól belátták az egész helyiséget.
– Most komolyan, mit vártok? – gúnyolódott Bernát. – Szerintetek majd itt helyben
belemélyeszti valakibe a fogait?
– Nem – ingatta a fejét Albert. – Az apró jeleket kell figyelni. Fél-e a kereszttől vagy a
szentelt víztől, esetleg a fokhagymától.
– Lefröcskölhetem csapvízzel – ajánlotta fel Olívia, de látszott rajta, hogy valójában
mennyire jól szórakozik.
– Nem macska. Vámpír – sértődött meg Albert.
Olívia megvonta a vállát, és beleharapott a szalámis-sajtos szendvicsébe. Bár sokszor az
őrületbe kergette, Bernát örült, hogy legalább a lány még józanul gondolkodik.
– Anyának van rózsafüzére otthon, azt behozhatom – tanakodott Henrik, és a szájába
tömte a kakaós csiga közepét.
– Megyek, veszek inkább még egy almalevet – sóhajtott Bernát, és feltápászkodott az
asztaltól.
Beállt a büféhez, de a sor nem haladt, mert Teleki még mindig válogatott.
– Esetleg egy rétes? – ajánlgatta Marika néni. – Van meggyes, túrós, mazsolás-almás…
– Nem, köszönöm – nevetett a férfi rekedten, miközben a pultra támaszkodva
vizsgálgatta a kínálatot. – Figyelek a vércukorszintemre – viccelődött. – Esetleg az a
szendvics? Milyen fajta?
Bernát hosszan kifújta a levegőt, és a karórájára pillantott. Sejtette, hogy ez hosszú lesz.
Annyira elbambult, hogy ijedtében nagyot ugrott, amikor meghallotta a tanár úr erőteljes
hangját.
– Fokhagymás-vajas bagett? Na, azzal aztán tényleg ki lehet üldözni a világból – közölte,
és elengedte a pultot.
Bernát lélegzete elakadt, szíve hevesen kalapált. Ő következett, de már nem emlékezett
rá, hogy miért is áll a sorban, ezért makogott valamit arról, hogy meggondolta magát, és
visszaindult a barátaihoz.
Mi van, ha Albertnek igaza van? Mi van, ha a tanárunk tényleg Drakula? – tépelődött
magában.
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy nekiment valakinek. Bocsánatot kért, de aztán
rájött, hogy csak egy szemetes volt.
Lehuppant Albert mellé, és maga elé bámulva szórakozottan gyűrögetett egy szalvétát.
– Nem vettél almalevet? – csodálkozott Albert.
– Hogyan derítsük ki, hogy tényleg vámpír-e? – bukott ki Bernátból a kérdés.
Erre Olívia hangosan felröhögött, Albert összecsapta a tenyerét, Henrik arcán pedig
elégedett mosoly terült szét.
*
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Bernát.
A biológiateremtől nem messze, az udvaron guggoltak a fenyőfák takarásában.
Három napba telt, mire olyan nyomot találtak, amin elindulhattak. Albert önként vállalta,
hogy megfigyeli Telekit az iskolában, és nem kellett sok idő, hogy rájöjjön a megoldásra. A
fémkulacs a gyanús vörös folyadékkal: a mindent eldöntő bizonyíték.
– Ha megszerezzük, és kiderül, hogy vér van benne, az mindent megváltoztat – mondta
Henrik fojtott hangon, bár senki sem volt a közelükben. A legtöbb diák éppen ebédelt
odabent, alig maradt valaki az udvaron. Csak arra vártak, hogy a tanár úr is elhagyja a termet.
– Lehet, hogy tényleg máshogyan kellene kiderítenünk – bizonytalanodott el Albert is.
Mióta kiderült, hogy mit tervez Henrik, már ő sem tűnt olyan lelkesnek.
– Szerintem sehogy sem kéne – fintorgott Olívia, de azért tovább bujkált velük.
– És mégis mi mást tehetnénk? – kérdezte Henrik figyelmen kívül hagyva a húga
megjegyzését. – Várjunk arra, hogy a szemünk láttára denevérré változzon? Vagy lógjunk be a
házába, hogy kiderítsük, koporsóban alszik-e?
Albert szeme elkerekedett, és megrázta a fejét. Eközben a tanár úr felkapta a kulcsát az
asztalról, és elhagyta a termet.
– Szerencsénk van. Nyitva hagyta a hátsó ablakot, ahogy mindig – jegyezte meg Albert.
– És ma sem vitte magával a táskáját – suttogta Henrik. – Ezt jól kifigyelted – dicsérte a
másik fiút, aki ettől zavartan igazgatta a szemüvegét.
– A kulacsnak is ott kell lennie – súgta vissza Bernát.
Közelebb lopakodtak az iskola falához, és rövid ideig meglapultak a földszinti, nyitott
ablak alatt.
– Megyek én először – jelentette ki Henrik.
Felállt, megkapaszkodott a párkányban, és ügyesen felhúzta magát, aztán átlendítette a
lábát. Bernát hallotta a dobbanást a túloldalon.
– Tiszta a levegő. Jöhettek.
Bernát követte a példáját. A párkány kissé belenyomódott a tenyerébe, és nem is tudta
olyan könnyen felhúzni magát, mint a barátja, de Henrik megfogta a karját, és segített neki.
Utána Olívia következett. Bár mindkét fiú a kezét nyújtotta, ő nem fogadta el., Henrikhez
hasonlóan egyedül is elboldogult, és puhán landolt a linóleumon. Albertet ezzel szemben
hárman húzták, és még így is annyira lihegett, mintha lefutotta volna a maratont.
Amint mindannyian a teremben voltak, Henrik közelebb lépett a tanári asztalhoz.
– Itt kell lennie valahol.
– Lehet, hogy elzárta. – vetette fel Bernát. – Ha tényleg vér van benne, biztosan eldugta.
– A sarokban álló csontváz melletti magas tölgyfa szekrényre mutatott. – De ha elvitte a
kulcsát, felesleges volt az egész.
– Biztos, hogy nem – ellenkezett Henrik. – Meglesz. Keressétek! – utasította őket, és
kihúzgálta az asztal fiókjait. Albert a csontvázat vette szemügyre, Olívia pedig habozás nélkül
feltúrta az asztalon hagyott papírkupacokat.
– Óvatosan – szólt a húgára Henrik. – Ne hagyjunk nyomokat!
Olívia a szemét forgatta, de bólintott.
Bernát a szekrény környékét nézte át. Lábujjhegyre állva tapogatta a tetejét, amikor a
keze egy hideg kis tárgyhoz ért.
– Ez lesz az – szólt a többieknek.
Leemelte a kulcsot, és a zárba helyezte. Visszafojtotta a lélegzetét, ahogy a szekrény
kinyílt. A nyikorgó hangtól Albert összerezzent.
– Ott van – mosolyodott el Henrik, és a kulacsért nyúlt.
Kivette a szekrényből, lecsavarta a tetejét, és belenézett.
– És most? – kérdezte Albert, miközben a kezét tördelte.
Henrik beleszimatolt, és grimaszolt.
– Savanyú a szaga, de nem tudom, mi ez.
– Kóstold meg! – vetette fel Bernát.
– Én biztos, hogy nem – ellenkezett Henrik, és felé nyújtotta, de ő védekezően feltartotta
a kezét.
– Ez nevetséges! – sóhajtott fel Olívia. Kikapta a bátyja kezéből a kulacsot, és beleivott.
A száján piros csíkot hagyott a folyadék.
– Na? – sürgette Bernát.
– Bolondok! Ez meggylé. – Még egy kortyot ivott, aztán megtörölte a száját a kézfejével.
– De az hogy lehet? – csóválta a fejét Henrik. – Pedig minden egybevág.
Ebben a pillanatban kattant a zár. Albert és Bernát megdermedtek., Henrik becsapta a
szekrény ajtaját, bár ez már semmit sem segített a helyzeten. A tanár úr arcán átsuhanó
értetlenkedést hamar düh váltotta fel.
– Mi a fészkes fene folyik itt? – emelte fel a hangját Teleki. Egyikük sem szólt, és nem
mozdultak. – Várom a magyarázatot – követelte, és keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
– Mi nem… mi csak… – makogta Henrik. Bernát alig hallotta a szavait a fülében dobogó
vértől.
– Az igazgatóiba! Mindannyian! – üvöltötte a férfi magából kikelve, és az ajtóra
mutatott. – Mit képzeltek? Hogy majd eltűröm az ilyen viselkedést?
– Mi csak ki akartuk deríteni… – próbálkozott Henrik ismét, de aztán elhallgatott.
– Micsodát?
– Hogy vámpír-e – motyogta Albert.
– Tessék? – hökkent meg Teleki, és ráncba szaladt a homloka.
Bernát nagy levegőt vett, és összeszedte minden bátorságát.
– Azt hittük, hogy a tanár úr Drakula gróf – mondta ki, de rögtön meg is bánta, mert így
még inkább nevetségesnek tűnt az egész.
Teleki végigsimított az állán, szája sarkában mosoly bujkált.
– De miért? – érdeklődött már sokkal nyugodtabban.
– Mert nem szereti a fokhagymát – bökte ki Albert, de ahogy a szavak elhagyták a száját,
a füle végéig elvörösödött.
– És nagyon hasonlít rá – segítette ki Bernát a barátját.
– Erdélyből jött – találta meg a hangját Henrik is.
– És meggylevet iszik – fejezte be Olívia, aztán meglötyögtette a kulacs tartalmát. – Jó,
lehet, hogy azt hittük, vér van benne. Legalábbis ők.
– Magácska is itt van – világított rá a férfi halvány mosollyal az arcán.
– Elnézést kérünk – hebegte Albert, és lehajtotta a fejét. Olyan kicsire húzta össze magát,
amennyire csak tudta. – Félreértés történt.
A folyosón egyre nagyobb volt a hangzavar, ahogy a diákok az ebéd végeztével az
órájukra igyekeztek, de odabent a teremben hosszúra nyúlt a csend. A tanár úr elgondolkodva
végigjáratta rajtuk a tekintetét. Bernát tenyere egyre jobban izzadt, ahogy várták az ítéletet.
– Jól van – közölte Teleki végül. – Most az egyszer elnézem, de ne forduljon elő többet
ilyen!
Bernát kifújta a benntartott levegőt, és kis híján felnevetett a megkönnyebbüléstől.
– Menjenek. Mindjárt kezdődik a következő óra.
Albert már szedte is a lábát, közben felváltva hálálkodott és szipogott. Henrik behúzta a
nyakát, és szó nélkül követte a másik fiút. Látszott, hogy már nagyon szeretne ajtón kívül
lenni. Olívia odalépett a tanár úrhoz, és átnyújtotta neki a kulacsot a tetejével együtt.
– Egyébként finom volt.
– A nagymamám receptje – somolygott Teleki. – Átadom neki a dicséretet.
Bernát a homlokát ráncolta, ahogy elképzelte az idős férfi nagyanyját, de aztán inkább
elhessegette a gondolatot. Ő is elnézést kért, és elsietett a tanár mellett.
– Drakula – dünnyögte a férfi mögötte, mire Bernát még egyszer visszafordult.
Teleki Pál már az asztalánál állt, kezében a kulaccsal, arcán széles vigyorral. Bernát
megesküdött volna rá, hogy látta, amikor kivillantak hegyes szemfogai.