Ballada a lila ködhöz
Írta: András Adél
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 25
Ballada a lila ködhöz
Átölel a puha szellő, léptem könnyű, védtelen. A Körúton menni vagyok kénytelen.
Fizetésnap, zsebem tele, de a pénznek van sok helye, sárga csekkem végtelen.
És meglátom őt!
Lábam nehéz, lélegzetem elakad. Hitem erős, tartom magam, az ajtón be nem megyek.
De ő ott áll, mit tegyek.
Bőre finom, formája kecses, fülének hajlata kézbe simuló, bizsui csillognak a fényben.
Elvesztem, érzem.
Mert szép nagyon, de az ára?
Lábam mázsa, gyomrom görcsben; belépek. Csak nézelődöm, hárítok, hisz látom, néz.
A teremben Kánaán: színek, formák, anyagok; hol vagyok? Elmém sötét ködbe vész.
Hisz itt van ő.
Puha bőrét megérintem, édes illatát beszívom. Szabadulnék tőle, ólom lábam lefékez.
Eljutok a lelkéhez:
Mérete tökéletes, bőre marha, bélése bársony, zsebe cipzáros, füle hossza megfelelő.
Pedigréje előkelő.
Szép ez a táska, de jaj az ára!
Lakbér, gáz és villanyszámla, biztosítás, teletank? Lazac helyett krumplis tészta. (Jó lesz az.)
Bérletet ma nem veszek. Osztok, szorzok; megleszek. Bankkártya?, az nyomot hagy!
Jó lesz itt a pénztárca.
A kirakati lilát megveszem. Zavartan számolom le verejtékes keresetem. A kerek e havit.
Viszem a kicsit.
Selymes bőre hozzám simul. Cipzárja lágyan siklik, erős pántja pont vállamra illik.
Hozzám tartozik.
Oly’ szép a táska, nem sok az ára!
Kábulatom hazáig tart. De jaj, a férjem! A táskát meg nem mutatom, tisztul ki a tudatom.
Lábujjhegyen be a házba, kincsem szekrénybe; lelkem dráma, arcomon nagy nyugalom.
Férjemnek ezt mutatom.
Szia. Semmi különös. Sétálgattam a Körúton. Üzletbe, én? Ugyan, dehogy, tágul ki az íriszem.
Ja, hogy ez itt? Édesem, hisz régi vacak; de jó is, hogy megtaláltam, holnap talán ezt viszem.
Felemelem gyöngéden.
Gardróbomban ott sunyít’nak sok féltékeny exei: a kicsi, a nagy, a kék, a bordó, a sárga...
Sok szép táska, de van ára!
Álmomban lila bársony béléssel takarózom, de a reggel nehéz; hazudtam hát szerelmemért.
Mellkasom szorítása csak úgy enged; tudom, lila lesz a napom, csak ő, ki engem megért, A táska, az enyém.
Mi lehet, mi méltó háttere e páratlan csodának? Nadrágkosztüm, szoknya, ruha talán?
Farmer, póló, gyapjúkabát? Mi az, mi kiemeli mázsás lelkiismeretem bíbor árnyalatát?
Ó, a lila csábító!
Próbálok és dobálok, halomban a gardróbom. Mély szégyenben lerogyok; a helyzet szimpla.
Mind szép a ruha, de jaj, egy sincs, mi lila!