Életidomárok - 21. rész
Írta: Szoó Virág
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 42
LALI: (bejön) Heló! Tudtok valamit Emeséről?
KATA: Szia, Lali! Igen. Tegnap megműtötték, és ma már jobban van.
LALI: Megműtötték? Miért?
SZILVI: Infarktusa volt.
LALI: A rohadt életbe! Nem mondod komolyan!
KATA: Sajnos, ez komoly. De szerencséje volt, mert időben mentőt hívtak.
LALI: (még mindig nem tér magához a döbbenetből) De hát hogyan? Persze most, hogy így visszagondolok, mindig fáradtnak látszott.
SZILVI: Annak. Jól vagy?
LALI: Hát, nem mondhatnám! (megkapaszkodik az asztal sarkába) Leülhetek?
KATA: Persze. Kérsz egy pohár vizet?
LALI: Az jó lesz, köszi! (a Katától kapott víztől kicsit magához tér) A kurva életbe! Hogy történhet ilyen?
SANYI: (bejön Bélával) Sziasztok! Megragasztanánk azt az asztallábat. Jókor jöttünk?
KATA: Persze.
SANYI: Na, akkor, Béla, emeld meg egy kicsit! (Béla megemeli az asztalt, Sanyi a következő percekben az asztalláb ragasztásával küzd)
SZILVI: Emese az elmúlt hetekben nagyon túlterhelt volt. Tudod, hogy egyedül van a gyerekekkel, és hogy a számlákat fizetni tudja, délután is mindig vállalt órákat.
LALI: Ezt akkor sem hiszem el! De akkor már jól van?
SZILVI: A körülményekhez képest. Megműtötték időben.
LALI: Hát… (feláll, látszik, hogy a könnyeivel küszködik, ezért inkább kifelé indul) Köszi! Sziasztok! (kimegy)
SZILVI: Hát, lányok! Én még a Lalitól nem láttam ilyen emberi reakciót! Láttátok? Majdnem sírt.
KATA: Úgy tűnik, a zord stílus érző szívet takar.
FANNI: Ez sokszor a kamaszoknál is így van.
KATA: Ez igaz.
ANDRÁS: (bejön) Sziasztok!
KATA: Szia, András!
FANNI, SZILVI: Szia!
ANDRÁS: Megkaptátok az emailt?
SZILVI: Fanni mondta csak, hogy mi van benne, mi még nem ültünk gép elé.
ANDRÁS: Egy kérésem lenne ezzel kapcsolatban. Azt szeretném, ha azok a kollégák, akiknek jövő kedden 10-kor éppen nincs órájuk, részt vennének az ünnepélyes átadáson.
SZILVI: Nekem van.
ANDRÁS: Tudom, néztem az órarendeteket. Fanni! Rád gondoltam! Légy szíves, jövő kedden az alkalomhoz illő öltözetben gyere a könyvtárba!
FANNI: (nem jut szóhoz, Katára és Szilvire néz)
SZILVI: (Segíteni akar) Nem azt mondtad, hogy akkorra van valami időpontod?
FANNI: (halkan) Nem megyek.
ANDRÁS: (megdöbben) Menned kell valahová?
FANNI: Nem. De nem megyek oda, ne haragudj!
ANDRÁS: Én nem haragszom, de valami magyarázatot azért várok!
FANNI: (halkan kezdi, aztán egyre indulatosabb lesz) Azért nem megyek díszletnek egy olyan eseményre, ahol a jelenlegi hatalomnak kellene hálát nyilvánítani, tapsolni valami olyasmiért, ami a dolga lenne, mert valószínúleg nem tudnék tisztességesen viselkedni. Felfordul ugyanis a gyomrom, hogy ha a lerohasztott oktatással mit sem törődő arrogáns, cinikus barmok közül csak egyet is meglátok, és ezen még az sem változtat, hogy aki konkrétan itt lesz, esetleg emberileg nem érdemli meg.
Egy olyan hatalom képviselőjének tapsoljak, amelyik két éve vállrándítással intézte el a pedagógustüntetéseket?
Amelyik szóba sem állt az alulról szerveződő szakmai csoportokkal?
Amelyik létrehozott egy olyan pedagógus kart, amibe kötelező volt belépni?
És folytatom mással:
Amelyik miatt azt kell mondanom, hogy Mikszáth száz évvel ezelőtt leírt „madárnak való országa” vagy „családi Magyarországa” mit sem változott?
Amelyik miatt Móricz Rokonok című regényét, amiben a korrupció az egyik legerősebb motívum, nem tudom aktuális áthallások nélkül tanítani?
Vagy a Kondás legszennyesebb ingében bemutatott mélyszegénységre nem tudom azt mondani, hogy ilyen már nincs?
Amelyik miatt szégyellem, amikor azzal kell egyetértenem, hogy jónéhány Döbrögi ma is mondhatja azt, hogy „Itt én vagyok a törvény”?
Amelyik miatt Petőfi dicsőséges nagyurak elleni lázadó szavait nem tudom csupán a történelem egy időszakához kötni?
Amelyik miatt a Hortobágy poétájának érzem magam, ki, ha „a csordára nézett, / Eltemette rögtön a nótát: / Káromkodott vagy fütyörészett?
Amelyik miatt költők magyarságostorozó szavaiban a mát, a mai magyar ugart is látom?
Amelyik miatt már alig hiszem, hogy „jőni fog egy jobb kor”?
Amelyik miatt úgy érzem, hogy semmi értelme gondolkodásra nevelni a gyerekeket, mert itt megint csak engedelmes alattvalókra van szükség?
Hát nem! Nem megyek oda, mert nem állok jót magamért, ha ennek a hatalomnak egy képviselőjével is szembetalálom magam!
ANDRÁS: (döbbenten hallgatja Fannit) Én úgy gondoltam, ha mint igazgató idejövök az iskola érdekében egy ilyen kéréssel, akkor természetes lesz, hogy te, mint alkalmazott, ezt megteszed. De hát úgy tűnik, nem természetes. Majd lehet, hogy én is elgondolkodom, hogy természetes-e az, hogy itt dolgozz ezután is.
Döbbent csend
SANYI: Már bocsánat, András, de hadd mondjak valamit! Fanninak igaza van! És megfenyegetni őt a véleménye és az őszintesége miatt, ocsmány dolog! Ők itt a lelküket kiteszik. Ők adnának esélyt, hogy ezek a gyerekek, akik idejárnak, ne ezt kelljen csinálni nekik, amit nekem, és ne ennyi pénzért. Állandóan azon küszködnek, hogy hogy lehetne jobban csinálni. Én hallom, amikor itt vagyok… De rossz nézni, ahogy ez a lány, aki szeptemberben mindenkire rámosolyogva jön be, hogy lesz ilyenkorra egy keserű és fásult nőszemély. Mert belegebed. És az, aki a leglelkiismeretesebben csinálja, elmenekül, mert nem kap még egy hátbaveregetést sem. És a másik meg infarktust kap. Ez nem iskola. Ez vágóhíd. Ott véreztetik ki így az állatokat. És rúgjatok ki, ha nem tetszik, amit mondtam. Mert én ennyi pénzért elmegyek culágernek bárhova. De ő ezt csinálja jól. És őt elvenni a gyerekektől a legnagyobb szemétség lenne.
ANDRÁS: Nem is ezért jöttem. De meglepődtem.
SZILVI: Talán, mert nem jársz annyit ide, közénk. De én egyetértek Fannival és Sanyival.
KATA: Én is.
ANDRÁS: Jó, Akkor keresek mást. Sziasztok! (kimegy)
SZILVI: (döbbenten) Most örüljünk, hogy ilyen rövidre zárta, vagy aggódjunk?
KATA: Fanni! Jól vagy?
FANNI: Jól. Bár azt nem mondhatnám, hogy nem félek.
SZILVI: Szerintem nincs mitől tartanod! Nem fog kirúgni, mert nem találna a helyedre mást.
FANNI: Nem attól félek, hogy kirúgnak. Hanem, hogy abbahagyom, és magamtól megyek el.
KATA: És mit csinálnál helyette?
FANNI: Mit tudom én! Elmegyek virágkötőnek!
SZILVI: Tudod, amikor az ember már annyi energiát rááldozott arra, hogy anyagokat készítsen, feladatokat találjon ki, nem olyan egyszerű mindezt veszni hagyni.
FANNI: Nem egyszerű, azt tudom. (a kifelé tartó Sanyihoz) Sanyi! Köszönöm!
SANYI: A blogodon egyszer volt egy vers, ami arról szólt, hogy van tovább. Az tetszett!
FANNI: Nem is emlékszem!
SANYI: Várj! Elmentettem! (előveszi a telefonját, keres) Megvan! (felolvassa, majd a vers megismétlődik a kollégák hangján felhangosítva, ahogy soronként mondják)
Van tovább…
tán nem neked, s nem nekem, csak valakinek,
ki látta, vergődtünk, s nem kérdi: „minek?”
majd lesz, aki elfelejt, s aki keres,
s ki eléri, hogy majd akkor is lehess.
mikor a reménytelen föld már elnyel.
Marad utánunk a szívében egy jel,
versszerűen-rímesen mások helyett
csöndes szóval üzeni csak: szeret.
Függöny