Halk szavak

Halk szavak

– Baj van… – hallottam osztálytársam suttogó hangját. Nem is nekem mondta, tanácstalansága buggyantotta ki belőle a szavakat.

 – Segítek, mondd, mi bánt? – De ahogy felé fordultam, láttam a választ. A „most mit tegyek” kérdésre én sem találtam megoldást, de a többi lány is ijedten állt minket körül. A tornaterem lányöltözőjében néma lett a félelem. Kis probléma, bármelyik serdülő lánnyal megeshet, de nem a mi iskolánkban.

A májusi tavasz lágy napsütéssel vette le rólunk a kabátot. Kék iskolaköpenyünkben sétáltunk át egy másik iskolába tornaórára. Vállunkon a tornazsákkal nevetgéltünk, lenge trapéznadrágjainkban kacérkodtunk a fiúkkal, akik így nem láthatták formás lábainkat, és alig várták, hogy a tornadresszben végre többet mutassunk magunkból. 

– Se kabát, se pulóver, hogyan takarjam el? – kérdezte majdnem sírva, de nem tudtuk a választ. Serdülő lányok a 70-es évek elején, a nővé válás kusza világában, egy szigorú iskola diákjaként, ahol kötelező az iskolaköpeny, és a zord lelkületű igazgató azonnal kiszúrja majd, ha valaki felborítja a rendet, és köpeny nélkül flangál. Tudtuk, ez a bűntett azonnali kirúgással jár.

– Ne törődj velem! – nyugtattam meg, és gyors mozdulattal kínáltam fel az azonos méretű köpenyemet. – Te magadra teríted, de csak a válladra, így nem lesz véres. Én majd kimagyarázom magam, amíg te feltűnés nélkül bemehetsz a kapun. Az osztályfőnökünk majd segít kimászni a bajból – gondoltam én balga segítőkészen. Nem is lett volna semmi baj, ha a kíváncsi fiúk az én nadrágban riszáló fenekemre lettek volna kíváncsiak, de nem! Csak a másik lány félvállról feldobott köpenye érdekelte őket! Tudták, mért van így, de a szemük látni is akarta az okot, hiszen ez annak idején a lányok féltve őrzött titkai közé tartozott. Így esett, hogy én messze kiviláglottam a lányok kék gyűrűjéből és a fiúk diszkréten kutakodó csoportjából.

 – Mi ez, hogy meri? – ordított rám a belépő diákokat ellenőrző igazgató az iskola kapujánál. Félreállított, be sem mehettem. Ekkora sikerem még sohasem volt! Az ismerős zord üvöltésre mindenki felkapta a fejét, vajon ki az a szerencsétlen, akitől ismét elbúcsúzik az iskola. Álltam a sarat, a szitkokat, a fenyegetést. Az aduász most az én kezemben volt. Tudtam, nem rúghat ki. Most, ezért biztosan nem! Bevittek a tanáriba, de még mielőtt a tanári kartól elköszönhettem volna, elém állt az osztályfőnököm. Két karjával védett, majd hatszemközt az igazgatóval halkan kifaggatott. Már a második mondatomnál félbeszakított az igazgató. Lehiggadt hangon visszaküldött az osztályba, de nem kért bocsánatot. Na, itt lettem igazán felkapott, mert aki tanúja volt, diák és tanár, mind azt kérdezgette, mit mondtam az igazgatónak, amitől megenyhült a szíve, mert ezt az alibit szívesen kölcsönkérnék tőlem. Itt ért véget a népszerűségem is, mivel nem szóltam semmit a dologról, csak annyit, hogy fázott valaki, és én kölcsönadtam neki a köpenyem. Nem kivételezett velem senki, nem váltam jobb tanulóvá a tanárok szemében, az osztály is hamar feledte az egészet. Egy valami változott, az igazgató hangja. Továbbra is szigorúan és erélyesen beszélt. Másokkal. Az én köszönésemet halkan viszonozta, sohasem veszekedett velem, még negyedikben, a saját óráján sem, amikor meglátta a füzetemben a rendezett, de balra dőlő betűket. Azt hitte, ezzel vágok vissza a múltbéli igazságtalanságáért. 

– Hogy meri ezt? Jobbra 75 fok helyett balra dőlő betűk? – kérdezte sziszegve, majd a táskámban ellenőrizte a többi füzetet. Amikor látta, valóban csak így tudok írni, már sokkal nyugodtabban, de kimérten kérte az okot, s mikor hallotta a balesetemet a konyha ablaküvegével, mely a csuklómat és az írásomat egy életre tönkretette, az osztály elé állított példaképnek, lám a kitartás és a fegyelem mire képes, ez a diák újra megtanult írni! Így lettem én végleg számkivetett a diákok előtt, mert az igazgató kedvence vagyok, nem rúgott ki, és elvégezhetem az iskolát. Az érettségi után a folyosón odajött hozzám az igazgató és kezet fogott velem. Halkan és nagyon szépen mondott pár szót a jövőre nézve, gratulált. és köszönte, hogy ezt az iskolát választottam, sőt az öcsém is itt tanul. Barátsággal engedett utamra.

Halk szavak. Mennyivel többet mondanak, mint a harsányan kiáltott vélemények! Halk szavak, gondolok vissza a sok-sok halk mondatra, tanácsra, melyet életem során kaptam, úgy, hogy csak nekem szánták útravalónak. Mind igaz volt, vagy beigazolódott az évek során. Halk szavak, amelyeket csak nekem szántak, hogy szebb és jobb legyen az út, amin nekem is végig kell mennem. Gyengéden súgott halk, szerető szavak szüleim és szeretteim szájából, halk tanítások, útmutatások tanáraimtól, mestereimtől, és halk, vigasztaló szavak rokonok, barátok szájából, amikor temetnem kellett a szeretteimet. Tapasztalatok, tanácsok, megélt fájdalmak, kemény sorsok által levont tanulságok. Halk szavakkal kimondott igazságok, ki figyel ma rátok? 

– Miért beszélsz ilyen halkan? – kérdeztem az egykori gyár udvarán a fiút, aki udvarolni akart nekem, és éppen a halkan kimondott szavai vonzottak hozzá, nem a hangosan kérkedő hódítóké.

– A kiabálók miatt – válaszolta. – Amikor beszélek, elhallgatnak. Nem vágnak a szavamba, hiszen azért kérdeznek, mert szükségük van a véleményemre. 

Ordít a világ és parancsolgat, hazugság, tömjénezés, riogatás mindenütt. 

Mikor győz már végre a halk igazság, az ész és az értelem? Mikor figyelnek végre egymásra és egymásért az emberek?

Gödöllő, 2026. február 26.