Kötődés
Kötődés
Sírva térdelt a padlón a szanaszét dobált holmi közt. A rendőrség már elment, nem kell visszatartania a könnyeit. A szekrények sarkig tárva, a polcok minden tartalma a földön hevert. A spájzban szétszórt liszt, vászonzsákból kiöntött tarkabab, összetört tojások, földhöz vágott lekvárok mutatták a vandálok szándékát.
– Betörés. A bejárati ajtó zárját feszítették fel. Suhancok lehettek, ha nem vittek el semmit, csak pénzt kerestek – állapította meg a nyomozó, majd sűrű fogadkozásokkal próbálta vigasztalni, hamar megtalálják majd a tetteseket.
– Mit érek én azzal – de már bánta, hogy kimondta, hiszen a nyomozó csak jót akar. Mit tudja ő azt, mi minden hever a földön összetaposva. A családja történelme, vászonba szőve, kihímezve, azsúrozva, szőnyeggé csomózva, terítőbe horgolva. Kézbe vesz egy vászontörölközőt, simogatja a beleszőtt mintát.
– Ezt még az édesanyám szőtte, amikor engem tanított a szövőszéknél ülve. Neked adom emlékbe kislyányom, tudom, te majd vigyázol rá – hallja nagymamája hangját a messzi múltból. Látja a ragyogó arcát, ahogy az anyukájáról mesél, hiszen ő a kisunoka már nem ismerhette, jóval a dédi halála után született. – A legjobb asszony, a földkerekségen nem volt nála különb.
– Ne mondjon már ilyet Édes, magánál jobb anya nem létezik – mondja az emlékezés az anyja hangján. Igen, dereng benne a múlt, ez akkor volt, amikor csigatésztát készítettek az egyik nagynénje lagzijára. – Mondja csak el Csöpikének, hogyan is volt Karcsikával az a szomorú nap? – majd meg sem várva nagymamát, ő kezdett mesélni. – Tudod Csöpikém, nagymamád két kisgyerekkel özvegyült meg, nagypapának három félárvát kellett felnevelnie, köztük a legidősebb volt Karcsika. A falu összehozta a két bús lelket, csakhogy még javában dúlt a II. Világháború. Munkaszolgálatra vitték a suhanc gyerekeket, egyenest külhonba. Nagymama meglátogatta a szegény fiút, Karcsikát, akit egy szál gatyában hurcoltak el. Vitt neki meleg ruhát, bakancsot és egy pici vászonzsákban házi csigatésztát, amit a petróleumlámpa fényénél tekert a maradék lisztecskéből, egy szem tojással. Hátha forró vízzel leöntve, erőt ad Karcsikának a jó hazai, abban a kegyetlen világban. A közelébe sem engedték, csak messziről láthatta. Bár ne látta volna! Ugyanúgy egyszál gatyában, összefagyva, lesoványodva állt a kerítésnél, ahogyan elvitték. A lábáról eltűnt a bakancsa is, lilára merevedett ujjakkal állt a hóban, s intett, gyorsan menjen el onnan a fogadott anyja, nehogy baja essék!
– Akkor láttam utoljára – sírt a régi emlék, patakzott a könny nagymama arcán. Megrázó volt.
Még ő is megsiratta gyerekfejjel, pedig még csak egy képet sem látott róla soha. – Azut’, oszt gyütt az öt közös pulya sorban, abból két iker – békélt meg nagymama lelke, amikor az élő gyerekeire gondolt. Már nem sírt, látszott, idővel beletörődött a megváltoztathatatlanba.
Idáig ért az emlékezésben, amikor felsikított és a törmeléken botladozva szaladt a spájzba. A doboz! A díszes doboz, amiben a dédi csigacsinálóját tartotta, az egyetlen örökséget tőle.
A betörők biztosan azt hitték, hogy abban tartja a nem létező pénzecskéjét! Alig találta meg a sok egymásra dobált holmi alatt. A doboz a sarokba volt dobva, a csigacsináló a stelázsi előtt széttaposva. Látszott a düh, amivel ízekre szedte a betörő az ütött-kopott valamit, amiről azt sem tudhatta, hogy micsoda. A nádpálcikák kiszakítva a keretből, eldeformálódva hevertek az otromba lábnyomok között. A keret egyben maradt, rajta a nevek is jól láthatók. Az egymás után következő tulajdonos örökösök keresztneve, mely mindenkinek ugyanaz. A dédié, a nagymamáé, az anyjáé, és végül az ő neve. Egyenként szedte fel a félrudacskákat, gondosan letörölte és kötegbe fogta. Elgondolkodva vitte a szobába. Felállította a kis dohányzó asztalt, ráterítette anyja hófehér, gyönyörű, horgolt terítőjét. Hosszas keresgélés után megtalálta az egymásra hányt kupacban, nagymamája keresztszemes, Rákóczi mintával hímzett kisterítőjét. Annak közepére rakta fel a dédi csigacsinálójának darabjait. Mint kis máglya ültek a nádszálak a hímzett minta domború tetején. Nem sírt, csak nézte a kis építményt, és nem értette ezt a lezüllött világot. Ahol semmi sem szent! Ahol lopnak, rombolnak, ölik egymást az emberek. Ahol az a kéjes boldogság, ha borsot törhetnek egymás orra alá.
– Segítsek összetakarítani Csöpi néni? Mára lejárt a szolgálatom – lépett be az ajtón a nyomozó. Megrökönyödve nézte a romhalmaz közepén egykedvűen ülő nénit. – Még jó, hogy ebben a kupiban nem talált gyufát – értette félre az öregasszonyt, aki csak a kis máglyát bámulta az apró asztalon.
– Segíthetne – kérte lassú, monoton hangon. – Magának könnyebb lenne felkutatnia. Van valahol Szabolcsban egy ember, aki régi, fából és nádból készült csigacsinálókat javít. Múzeumoknak dolgozik. Elvinném neki, hátha rendbe tudná még hozni.
Gödöllő, 2025. december 03.