Megtörve
Megtörve
„Osztozunk tán az arcon és néven,
de nem a te életed élem.” 1
– Épp olyan vagy, mint én. Nem tehetsz a természeted ellen. Ez genetika, tudod.
A százszor hallott, átkozott mondatok úgy visszhangzott Kolos fülében, mintha apja most is vele
szemben ülne, s úgy mondaná. Mostanában egyre gyakrabban jutottak eszébe e szavak.
Régóta nem volt felette hatalma az öregnek. Először a pszichoterápia segített: felismerte apja
viselkedésének toxikus vonásait, s hogy ez (meg sok minden más) benne mit okozott. Mikor
elköltözött otthonról, rohamosan javulni kezdett a közérzete, elmúlt az addig élete részét képző
szorongás. S miután öt évvel ezelőtt eltemette őt, úgy gondolta, többé semmilyen hatással nem lesz
rá. Megszabadult tőle.
Úgy tűnt, tévedett.
Tegnap megbeszélte a barátnőjével, Csillával, hogy vegyen a mai nagybevásárlásnál extranagy
halkonzervet, mert akciós. A nő elfelejtette – csakúgy, hogy estére színházjegyük volt, s programot
szervezett a sógornőjével. Kolos dühös lett.
– Ennyire nem számítok neked? – fakadt ki.
– Sajnálom – szabadkozott Csilla kezét tördelve. – Kiment a fejemből, mert…
– Ne magyarázkodj, kérlek! – intette le, s már a nyelvén volt, hogy valami igazán gorombát
vágjon a fejéhez, de az utolsó pillanatban visszafogta magát, s inkább szó nélkül kiment a szobából.
– Kolos, várj! – szólt utána a barátnője. A férfi hátra se fordulva felelt:
– Kicsit később.
A harag mellett ugyanis felébredt benne a félelem is. Majdnem azt tette a nővel, amit apja az
anyjával s vele; amit annyira megvetett benne.
Becsukta a dolgozószobája ajtaját, s remegő kézzel ült az íróasztalához. Emlékek rohanták meg.
– Apa, ne haragudj, véletlen volt…
– Túl sok körülötted a véletlen, nem? Engem érdekes módon elkerülnek, mert képes vagyok
moderálni magam.
A pszichológusa révén egy időben elmélyedt az ön- és emberismeretben. Megfigyelte a
környezetét, különösen azokat, akik hatással voltak rá. Apja viselkedését szemlélve
megfogalmazódott benne egy hipotézis a férfiakról.
A konyhában ül. Vacsorázni akar, de nem bír. A gyomorszája összeszűkült, nem enged be semmit.
Megbénítja a szorongás, megbénítja az Ő jelenléte. Néma, hideg, kíméletlen. De miért? Ezúttal mit
hibázott? Nem tudta pontosan, de nem is számított. Valamit biztos elrontott. Valamit mindig elront…
Hitte és vallotta, hogy a férfiak döntő többsége sose tud igazán felnőni. Marad bennük egy darab
gyermek – nem ártatlanság, hanem gyerekes dac és sértődékenység. Ha a világ nem az ő
elképzelésük szerint fordul, az felébreszti ezt az oldalukat, s egy durcás kisgyerek vehemenciájával,
de egy ravasz felnőtt eszköztárával torolják meg a vélt vagy valós sérelmet. Ez a gyerekesség
csapdája.
– Csalódást okoztál. Nem hittem volna, hogy egy ilyen olvasott fiatalember, mint te, engedi így
átmosni az agyát – zárja le hol hidegen kimért, hol indulattól fröcsögő monológját az apja.
Szemében látszik az öröm: élvezi a kegyetlenkedést, a győzelmet. Majd hirtelen társalgási stílusra
váltva kér egy kis sót. Ezzel is provokálja. Azt akarja, hogy a fia a szintjére süllyedjen, s végleg
bizonyosságot nyerjen, ugyanolyan szörnyeteg, mint ő maga…
Úgy gondolta, ez a csapda elkerülhető. Amióta megalkotta elméletét, komoly figyelmet fordított
erre. Első lépésként felmérte, mely tettei, szavai, gondolatai eredhetnek ebből a nem egészséges
viselkedésmintából. A büntetési vágy, bosszúszomj, krónikus önsajnálat; fagyos közöny tanúsítása
mások iránt, hogy érezzék, valamit elrontottak s tanuljanak hibájukból; kényszer arra, hogy mások
1 Részlet Conan Gray Family Line című dalából (saját fordítás). Eredeti dalszövegrészlet:
„Might share a face and share a last name,
but we are not the same.”
kitalálják, mire vágyik, anélkül, hogy mondaná… Rengeteg dolog. Lehetetlen egyik napról a
másikra mindet maga mögött hagyni. De lassan, évek alatt úgy érezte, sikerült. Egészen a mai
napig.
– Épp olyan vagy, mint én. Nem tehetsz a természeted ellen. Ez genetika, tudod.
Apja imádta hangoztatni, mennyire a hasonmásának tekinti őt. Kolos ezt gyűlölte. Semmiben
sem akart hasonlítani rá – a viselkedésében különösen. Feladott minden konfrontációt vele
szemben, hogy ne érezhesse az öreg, győzött. Szívesen megtette volna, hogy nem szól hozzá,
miután kitette a lábát otthonról; szívesen gyötörte volna, míg bocsánatot nem kér tőle; szívesen
adott volna vissza minden egyes bántást. Nem tette, mert azzá vált volna, minek elpusztítását
döntötte el. Megtett mindent, amit lehetett, hogy kiirtsa magából a káros mérget.
S nem volt elég – gondolta. Hány éve halott, bennem mégis tovább él. Hajszálon múlott, hogy
megbocsáthatatlanul beszéljek Csillával. Legközelebb tudom magam türtőztetni?
– Ne kérj bocsánatot! Csak ne mondj többé olyat nekem, ami miatt bocsánatot kellene kérned.
Ezt sose mondta ki, pedig rengetegszer akarta. Apjának a bocsánatkérései is zavart keltőek
voltak. Mintha pár könny, némi önostorozás és pár kedves szó elűzhetné a folyton ismétlődő
ridegséget, könyörtelenséget. Ugyanennyire forgott a gyomra, mikor az öreg viccelődött arról
mások előtt, milyen nehéz természetű, ideges alkat, s mennyire szenvedhetnek mellette a
családtagjai. Mégis mi a vicces a verbális erőszakban? Azon is poénkodna, ha verné őket, mint
ahogy az ő apja tette, meg annak az apja? Hálásnak kéne lenniük, hogy változtatott kicsit a családi
hagyományon?
Zavaros, csapongó gondolatai visszatértek a legtöbbet ismételt mondathoz.
– Épp olyan vagy, mint én. Nem tehetsz a természeted ellen. Ez genetika, tudod.
Genetika… Valóban annak tűnik. Ki tudja, mióta viselkednek minősíthetetlenül apai ági férfi
felmenői. Egy dolog azonban szöget ütött a fejébe. Ha annyira biztos benne az apja, ő is követni
fogja a mintát, miért ismételgeti ily elkeseredetten, akár egy mantrát?
Ha tudná, hogy igaz, nem kéne bizonygatnia magának – gondolta Kolos. Félt. Félt, mert látta,
hogy bennem van a csírája mindannak, ami benne burjánzik, de én már akkor visszautasítottam.
Erőszakkal próbált a képére formálni, s kishíján sikerrel járt.
Amit elég sokszor mondunk valakinek, akaratlanul is elhiszi, vagy nehezen tud szabadulni tőle.
Önbeteljesítő jóslatként sújt le a sosem létezett átok. Kolos eltökélte, nem fogja ezt hagyni. Ha kell,
végigjár tucatnyi pszichológust, nem vállal gyereket, amíg ki nem űzi magából e mocsok minden
maradványát, sőt, akár remeteségbe vonul, de nem hagyja, hogy felmenői szelleme tovább
kísértsen.
– Megtöröm a mintát – mondta halkan. – Kerüljön bármibe.
Felállt, s visszament Csillához. Sok megbeszélnivalójuk lesz.