Ne sírj, itt vagyok
Ne sírj, itt vagyok
Amy Winehouse, Curt Cobain, Janis Joplin ...
Most csatlakozol hát te is a 27-esek klubjához. Tudom, régóta készülsz rá.
Sokan elkísérnek. Zavartan tocsognak a sárban. Meglepődnek, hogy Joplin szól. Zuhog az eső,
peregnek a baráti könnyek. Hol voltak eddig!, dühöngök magamban. Igazságtalanul. Ott voltak, míg
el nem üldözted őket. Nem bírták a hullámvasutat melletted, leszálltak időben. Én maradtam.
Rángattalak vissza a földre, vagy próbáltam megakadályozni, hogy elmerülj az iszapban.
Harcoltam, hogy olyan légy, mint más. Talán nem volt jó döntés.
Sok az ismeretlen arc. Eljöttek olyanok is, akiknek nincs köze hozzánk. Kisvárosi, perverz
kíváncsiságból: „Nahát, most mondd meg! Ilyen fiatalon! Otthon, míg egyedül volt? A szomszéd
lányának osztálytársa volt. Viki közben végzett az egyetemen, már babát vár. Szegény Noémi meg…
Borzasztó! Mit gondolsz, az anyja sejtette?”
–––
– Mit gondolsz, Anyu? Ugye szuper? – csak úgy zsizsegsz, lebeg utánad a narancs ruha. – Új,
most vettem – pörögsz benne. – Meg még ezt is – húzol elő egy csili-vili gitárt. – Majd megadom az
árát. Most figyelj!
Büszkén nézel rám, miután eljátszod a „Cry Baby”-t. A gitárszóló kissé amatőr, de a hangod
fájdalmától megremegek.
– Ez nagyon jó volt, Noémi. Gyakrabban kellene énekelned, esetleg képezhetnéd is a hangod.
Remek hobbi.
– Hobbi? Ne viccelj, Anyu, ez több annál. Énekes leszek! Bérelek egy stúdiót, már tárgyalok
róla. Felveszünk egy demo lemezt. Eleinte persze kisebb rendezvényeken lépek fel, de aztán, ha
beindul… Jöhetnek a stadionok, a turnék. Na, mit gondolsz?
Csillog a szemed, mint kiskorodban, amikor hideg vizes lepedőbe tekert testedet magamhoz
öleltem, míg elmúlt a lázad. Átölellek most is, de nem bírlak tartani.
– Mert nem állt senki mellém. Pedig működhetett volna – sírsz, amikor jönnek a barátok a
stúdióra kölcsönkért pénzért.
Elrendezem ezt is, de az űr egyre nő körülötted. Tudod, hogy nem jó ez így, kényelmetlenül
érzed magad miatta.
– Tök kényelmetlen, Anyu, nem fogom felvenni – rángatod le dühösen a szürke kosztümöt.
– Oké, akkor legyen farmer, nem fontos. Mindegy miben, csak menj el erre az interjúra, Noémi,
megígérted.
Látom a felhúzott vállad ívén a váltást.
– Hagyj, kérlek, most nem tudok.
Tehetetlenül nézem, ahogy visszabújsz az ágyba. Idén ez a hatodik lemondott interjú. Plusz a
tucatnyi pár nap után otthagyott munkahely. Nincs több a tarsolyomban, híre ment ennyi év alatt,
hogy gond van veled.
Lekuporodom a földre. Érzem az ágynemű savanyú szagát. Hetek óta nem tudom kimosni.
– Akkor hagyjuk. Hívjam fel a doktornőt, beszélsz vele?
– Ne, most nincs kedvem. De adhatnál egy szemet abból, amit múlt héten írt fel.
– A reggeli adagot már bevetted. Tudod, hogy nem ez, ami igazán segít. Eljöhetnél velem
vásárolni. Csak ide a sarokra – teszem hozzá, amikor látom a rémületet a szemedben. – Délelőtt
van, nincsenek sokan. Csak egy kis friss levegő.
– Jó itt benn.
– Én veszek egy kis csirkemellet ebédre. Addig pihenj még kicsit, aztán együtt főzőcskézünk.
Mit gondolsz?
– Csak egyetlen szemet, Anyu. Kérlek, nem bírom tovább.
Indulás előtt benézek a szobádba. Csapzott a hajad, de hosszú, sötét szempillád rendezetten borul
gyönyörű, békés arcodra.
Kiveszem a gyógyszeres szekrényke kulcsát a zsebemből, és leteszem az ágy szélére.
–––
Tegnap még tavasz volt, most szünet nélkül zuhog. Vacogunk a hideg sárban. A tömeg egy ázott,
szürke massza. Néma, merev. Megteszi a kötelező körét. Lesütött szemmel járul elém,
„Részvétem.” motyogja döbbent arccal, tekintetemet kerülve, majd gyorsan arrébb lép, el tőled. Én
maradok. Kövér, fekete földbe süllyed a lábam. Ha sokáig állok így, talán elmerülök, és eljutok
hozzád, nem leszek árva. Száraz arcomra pereg az eső. Még mindig szól a zene. Elkísér a 27-esek
klubja, ahogy tervezted, drágám, nem vagy egyedül.
A végén bedobom a cédét a kukába; soha többé nem hallgatok Joplint.