Nem fog sokáig tartani
Nem fog sokáig tartani
A telefon hangja legmélyebb álmából ébresztette. Megnézte a kijelzőt, pár perccel múlt
éjfél. Ismeretlen szám hívta.
Jó estét! – hallotta a fájóan éles, határozott női hangot. – Az István kórházból hívom.
Mentő hozta be az édesapját.
Úgy érezte, megfordult vele a világ. Visszahanyatlott a párnájára. Képtelen volt
megszólalni. Kinyomta a telefont. Mire az előbbi szám ismét hívta, összeszedte magát.
– Uram! Az előbb megszakadt a vonal. Az édesapja miatt hívom.
– Nekem nincs édesapám – válaszolta, erősen megnyomva a szó elejét.
– A rendőrség hozta be az apját, ők adták meg az ön elérhetőségét.
– A rendőrség? – kérdezett vissza. Ágyékában éles fájdalmat érzett. Akkor,
háromévesen bepisilt, amikor a rendőrök rájuk törték az ajtót. A szomszéd hívta ki őket,
meghallották anyja sikoltozását. Az egyik rendőr gyakorlott mozdulattal csavarta ki a kést a
részeg férfi kezéből, a másik ledöntötte a földre a tehetetlen testet. Az anyja nem tett
feljelentést. Összepakolta a legszükségesebbeket, őt némán felöltöztette, és elhagyták a lakást.
Akkor is pár perccel múlhatott éjfél.
– Nézze, uram! – folytatta a női hang még élesebben. – Az eddigi vizsgálatok alapján
nagy a valószínűsége annak, hogy az apja halálosan beteg. Az utcán feküdt, vért hányt. Az
intenzív osztályon megtalálja. Viszontlátásra!
A hívás befejeződött. A férfi tovább markolta telefonját.
Halálosan beteg – zakatolt agyában. Tíz évvel ezelőtt ugyanezt közölték az
édesanyjáról. A főorvos hívta be irodájába. „Többszörös áttét, gyógyíthatatlan. Vigye haza,
ápolja, tegye könnyebbé neki az utolsó időszakot.”
Nem tartott sokáig. A kezei között halt meg. A rákot az elfojtott harag táplálja –
mondták neki többen is. Hát persze – gondolta –, anyám soha egy rossz szót nem mondott
apámról.
Nem tudott elaludni. Kővári Ferenc az István kórház intenzív osztályán haldoklik.
Különös, hogy a rendőrség tudta, hogy Váraljai Ferenc Kővári Ferenc fia. Tizennyolc évesen
vette fel édesanyja vezetéknevét. Azután, hogy a ballagása botrányba fulladt. Apja tántorogva,
hangosan énekelve jelent meg az ünnepségen. Virág helyett félig üres pálinkás üveget
nyomott fia kezébe.
Ferenc reggel gépiesen felöltözködött, kávét főzött magának, beszállt az autójába. Buda
felé, a munkahelyére indult, de végül Pesten kötött ki, az István kórháznál.
A portás útbaigazította, a nővér átadta neki a védőköpenyt és a cipővédőt. Apja egyedül
feküdt a kórteremben. Ferenc megdöbbent attól, amit látott. Az egész ember nem lehetett több
húsz kilónál. Arcát szinte teljesen eltakarta a lélegeztetőgép maszkja. Bőre sárgasága
feltűnően elütött a hófehér kórházi ágyhuzattól. Párnáján a kifolyt nyálas vér sötét foltot
hagyott.
Ferenc arra az alkalomra gondolt, amikor legutóbb találkozott apjával.
Kollégáival volt egy kerti partin. Sütögetés közben részeg dajdajozásra lettek
figyelmesek.
Ne törődjetek vele, az utca bolondja! – mondta a vendéglátó.
Hoztam piát! – ordított be a kerítésen a férfi. Arca borostás volt, trikója mocskos,
nyitott sliccén kitüremkedett szennyes alsónadrágja. Kollégái nevettek, gúnyolódtak a furcsa
látványon. Ő megpróbált elbújni, de apja vérbeborult szemeivel egyenesen ránézett.
– Fiam! Nem ismered meg apádat? – kérdezte akadozó hangon.
Most tényleg nem ismerlek meg, apám! – suttogta Ferenc, ahogy közelebb lépett az
ágyhoz. - Én azt hittem, egy végtelenül gonosz alakot fogok látni. Számon akartam kérni tőled
anyám életét és a sajátomat. A pokolba akartalak küldeni, de látom, hogy te már megjártad
azt!
Orvos lépett be a kórterembe.
– Kővári úr?
– Igen, a fia vagyok a betegnek. Mit tudnak vele kezdeni?
– Súlyos betegség végső stádiumában került hozzánk. Semmit sem tehetünk érte.
Legyen vele utolsó óráiban! Nem fog sokáig tartani.
Ferenc bólintott. Az ágy mellé húzott egy széket, leült rá,