Smink
Smink
Gondosan felkenem az arcomra a bézses árnyalatú alapozót, mint ahogy a festő viszi fel
a vászonra az alapréteget, mielőtt nekiállna a képnek. A problémás részekre, a járomcsontra
és a szemek alá halványító korrektort viszek fel, ez eltakarja, amit nem akarok látni és
láttatni. Elsatírozom, aztán jöhet a matt púder. A következő lépés a szem, mindennek a
lényege, a lélek tükre, amely most azt fogja visszatükrözni, amit én szeretnék. Vastag fekete
tusvonallal rajzolom körbe, túlhúzom a sarkokon és ott felfelé ívelem, hogy igazi
macskaszemet kapjak. A szemhéjamat kék és lila festékkel árnyalom, a felső és az alsó héjra
is teszek belőle. A szemöldököm füstös színezetet kap, egy kicsit vastagítok is rajta. Ezüst
ceruzával csillogó pöttyöket rajzolok a szemöldököm alá. Kifésülöm a szempillámat, 6D-s,
épített, úgyhogy nem szabad festeni, de nincs is rá szükség, mert alapból fekete. Az ajkamat
kihúzom eperpiros szájkontúrceruzával, egy kicsit a természetes ívén túl, hogy teltebbnek
tűnjön, végül felteszem az ugyanolyan árnyalatú rúzst. Kész is.
Most egy erős nő néz vissza rám a tükörből.
Dénes még nem kelt fel, így lábujjhegyen osonok a bejárati ajtóig és veszem fel a magas
sarkú bokacsizmámat és a piros kabátomat. Hangtalanul zárom be magam után az ajtót. A
buszmegállóba sietek, igyekszem kikerülni a tegnapi hóesés után megmaradt latyakos
tócsákat. Útközben kapok elismerő és becsmérlő pillantásokat is, egy fickó utánam fütyül,
mások meg összeröhögnek a hátam mögött. Hallom, miket mondanak rám. Igyekszem nem
törődni velük, de bánt, hogy megítélnek csak azért, mert erős sminket viselek. Semmit sem
tudnak rólam.
Pontosan hét órakor érek be a laborba, a két kolléganőm most készíti elő az eszközöket a
vérvételekhez. A középen álló asztalon fecskendők, tűk és kémcsövek sorakoznak, rajtuk
különböző címkékkel. A laborban minden fehér, az asztalok, a székek és a köpenyek,
amelyekbe nap mint nap átöltözünk. Első munkahelyem, két éve dolgozom itt, és nagyon
szeretem, mert mindenki kedves és emberséges a fáradtság és az alacsony fizetés ellenére is.
A bátorító szavak ugyanúgy ide tartoznak, mint a fecskendők és a fertőtlenítőszag. Egymás
segítőtársai vagyunk.
A szűk váró tömve van, nem is jut minden páciensnek ülőhely. Hárman vagyunk ennyi
emberre. Pár perc múlva szólítjuk az első hármat, aztán tíz óráig megállás nélkül vért
veszünk, ampullát címkézünk, síró gyereket nyugtatunk vagy ájult beteget látunk el.
Mindenkire kedvesen mosolygok, hiszen tudom, milyen az, amikor az ember nyugtalan és
fél, és így talán hozzájárulhatok ahhoz, hogy ez a kis tűszúrás ne legyen számukra olyan
kellemetlen élmény.
A nap további része a minták elemzésével telik, csak a mosdóba megyek ki néha,
ilyenkor a sminkemen is igazítok egy kicsit, hogy ne keletkezhessen repedés a páncélomon.
Hébe-hóba beszélgetünk a kolléganőkkel, megkérdezik, tudok-e valami jó sütireceptet
vendégváráshoz. A kekszgolyót javaslom, az nagyon könnyen elkészül és finom is. Leejtek
egy teli ampullát, és eláll a szívverésem, azt hittem, eltört, de nem, kibírta az esést. Annyira
megkönnyebbülök, hogy kis híján kicsordul a könnyem. Tudom, hogy itt senki nem fog
megbüntetni egy ilyenért, mégis csak nagyon nehezen tudom lecsillapítani a szívem
eszeveszett dobolását és a fejem zúgását, és eltelik jó pár perc, mire ismét szabályosan
veszem a levegőt. A kolléganőim szerencsére nem vettek észre rajtam semmit, ők is a
feladataikra figyelnek.
A nap végéhez közeledve érzem, ahogy egyre nehezül a szívem. Hamarosan elindulok
haza. Vacsorát kell készítenem, és ebédet holnapra, hogy Dénes tudjon mit vinni a munkába.
Ha szerencsém van, akkor jó kedvében találom. De ha nincs szerencsém...
Anyu annak idején le akart beszélni róla, hogy összeköltözzek Dénessel. Azt mondta, túl
fiatal vagyok egy negyvenes férfihoz, és még nem is ismerjük egymást olyan jól, de én
hajthatatlan maradtam. Csak ő létezett nekem, és az ábránd, hogy milyen jó lesz együtt lakni,
finomakat főzni neki és együtt filmet nézni az ágyból az extrán puha vastag szürke plédje
alól. Naiv voltam.
Amikor hazaérek a szép, új építésű társasházi lakásba, Dénes még nincs itthon, van hát
időm főzni, és ha minden jól megy, meleg és friss lesz az étel, mire hazaér. Úgy döntök, ma
palacsintát is sütök, egy kis extra figyelmesség, ami jó pontot érhet nála. Beiramodom a kicsi,
de modern konyhába és azonnal hozzálátok a főzéshez.
Az elkészült pörkölt és tarhonya a gázon pihen, én pedig az első adag palacsintatésztát
merem a felforrósított serpenyőbe, amikor meghallom a kulcszörgést az előszobából.
Összeugrik a gyomrom. Próbálom Dénes lépteinek zajából kitalálni, milyen hangulatban
lehet ma.
Nyitja a konyhaajtót.
– Nahát, az én kis házitündérkém! – mosolyog rám negédesen. Megfeszített izmaim
elernyednek: jó kedve van. Gyengéden megcirógatja az arcom – aztán rögtön bele is törli a
kezét egy konyharuhába: púderes lett. A smink egy része a párás konyhában már leolvadt az
arcomról, de még tartja magát. Nem véletlenül használok vízállót minden termékből. Az épp
csak elpárolgott feszültség visszaköltözik belém. Dénes az arcomra pillant, biztos mindjárt
mondani fog valami becsmérlőt, de megelégszik egy megvető pillantással, aztán bemegy a
nappaliba és bekapcsolja a tévét. A konyhában észrevehetően több a levegő, miután magamra
hagyott.
Elkészül az utolsó palacsinta is. Megtöltöm őket nutellával, lekvárral vagy fahéjjal, ezzel
további húsz percet nyerek. Várok még egy kicsit, mielőtt beviszem őket a nappaliba
Dénesnek, aki a pörköltből már evett, a koszos tányérja, benne a villával, ott hever a
dohányzóasztalon. Nem szól semmit a vacsorára, amiből arra következtetek, hogy finom lett,
legalábbis nem ehetetlenül rossz.
– Sütöttem palacsintát – szólítom meg halovány kis verébhangon. Ez nem az én hangom.
A mozdulataim sem az enyémek, ahogy leteszem elé a nagy tál palacsintát a
dohányzóasztalra és felveszem onnan a pörköltszaftos tányért. A konyha és a mosogató felé
induló lépteim sem. Semmim nem az enyém. Az arcom még úgy-ahogy igen, de csak addig,
amíg le nem mosom. Itt az este, és hamarosan le kell törölnöm a sminket, az arcot, amit én
kreáltam magamnak, és ami elrejti minden fájdalmamat. Bemegyek a fürdőszobába, a szívem
annyira nehéz, mintha egy kő lenne a helyén a mellkasomban.
Előveszek egy arctisztító korongot és átitatom sminklemosóval. Az arcom úgy foszlik le
rólam, mint a pergő vakolat a ház faláról, ahol a szüleim laknak, látni engedve a szerkezet
hibáit és a szerzett ütésnyomokat. Ők már évek óta nem festették újra. Én viszont ezt minden
áldott nap megteszem, mindig új reménnyel, abban bízva, hogy a következő arc és a
következő nő, aki létrejön, még erősebb lesz majd. Egy bátorító pillantást küldök
lecsupaszított tükörképemnek. Holnap új nap, és akkor megint újraalkothatom magam.