Szellemláng
Írta: Mészáros Szabolcs
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 122
Szellemláng
A fotókba kapó lángok ugyanolyanok, mint azon a nyolc évvel ezelőtti napon. Mint a tűz, amit azóta sem bánok, és ami azóta is kísért, igaz, nem ez a legjobb szó rá, hiszen az emlékét inkább érzem felszabadítónak, mintsem nyomasztónak. A cellulóz tekercsek éles fénnyel lobbannak fel, füstjük a lángok láttán kiszáradt szájpadlásomra tapad, mint a porcukor, csak ez keserű, mégis izgatóan finom. Odafent, a körtefa kopasz ágai között elkeveredik a november végén feltámadt kémények leheletével. A karomszerű lombok, meg a füstokádó kéménytorkok sárkányokat juttatnak eszembe, amelyeket nyári álmukból ébresztett a fagy. Persze lehet, ezek nem is az én gondolataim, Fanni előtt nem voltam ilyen elvont. Bár ki tudja, milyen voltam Fanni előtt? Anyu szerint nem változtam.
Amióta kiengedtek, nála lakom. Most nincsen itthon, délutános. Nem látja, mit művelek.
Az ő magnóját használom most, a felvételhez. Tordasi doktornő szerint segít, ha visszahallgatom a gondolataimat, de a mobilt valamiért nem szeretem. Csak az analóg, így marad a régi magnó. Ez úgyis olyan oldschool, ami menő mostanság nem? Franc se tudja, nyolc év nagy idő. Azt is mondta, könnyebb, ha úgy csinálom, mintha valakihez beszélnék. Mint a narrátor a filmekben. A tűz rohadtul jólesik, itt a grillben, ami olyan, mint egy kettéfűrészelt tojáshéja. Fannira emlékeztet. A lángok hőjétől máris jobban vagyok.
Azért a magnót is kipróbálom. Bár hülyén érzem magam, egyedül dumálok, meg ilyenek.
Nem is hiszem, hogy használna. Na mindegy, ártani nem árthat.
Miután hazajöttem, egy hónapig csak bámultam a padlásfeljárót. Ennyi kellett, hogy felóvakodjak a nyikorgó falépcsőn, el a régi nyarak illatát idéző kanapé mellett, amin emlékszem, limonádét ittunk Zsuzsival, amikor még minden szép volt, és kicsik voltunk és sütött a nap. Most ott hevert a padláson, fóliával letakart sötét tömbjét a zsalugáter résein bevágó fénypengék hasogatták csíkokra. Portól voltak terhesek. Zsuzsi is terhes, a múlt vasárnap voltak itt ebédre. Most a Tóth Gabriella téren laknak, eljöttek a Vlad Tepesből. A férje bérszámfejtő, egész rendes.
Basszus Fanni, megint ezek a lírai felhangok! Bocs, majd visszafogom magam.
A doboz a tűzfal ablaka alatt pihent, ahogy az üvegcserép szürke fénye pontosan ráesett, mint egy sírkő, olyan véglegességet sugárzott. Az egész művi és idegen volt, mint egy filmben. Rosszul esett ránéznem. Megfordultam, hogy inkább visszamenjek, de valami belül nem hagyta.
Remegő kézzel, félig öntudatlanul vágtam el a poros papírdoboz tetejét lezáró barna ragasztószalagot. Érverésem a fülemben lüktetett.
Érverés, így használom, mert úgy emlékszem, a keringés java részéért az erek összehúzódása, és nem a szív felel. Lehet persze, hogy hülyeség, nem tudom igazán, nem is érdekelt, csak minden baromságba belekapaszkodtam, ami elterelte a figyelmemet arról, amit a kezem csinált. Finom, idegennek tűnő kéz volt, rémülten néztem végig, ahogy felnyitja a nyirkos, karton és egérhúgy szagú dobozfedőt.
Odabent filmtekercsek és előhívott fotók megsárgult borítékainak fészkében a Canon AE-1 +FD gép pihent, mellette egy régi Zippo öngyújtóval. Lefújtam róla a vedlett pókbőrt, de kézbe venni még nem volt erőm.
Most meg itt állok, és fotókat meg filmtekercseket dobálok a régi grillre. Persze előbb megnézem őket, pedig tudom, nem kellene; mire sorra törnek fel az emlékek. Vagy nem is emlékek talán. Kit tudja, mire emlékszünk, és mi az, amit az agy kirakózik össze, hogy kiszolgálja a vágyainkat, vagy igazolja a személyiségünket, esetleg egy véleményt? Én biztosan nem. Bár már két hónap is eltelt amióta kijöttem, és az igazán durva cuccokat évek óta nem kapom, azért a nyolc év zárt intézet nem múlt el nyom nélkül. Manapság nem olyan éles a határ a világok között. Szerintem értitek, miről beszélek.
Most azt gondolom, a fotók felidézik az emlékeket, de lehet, csak kitalálom az egészet. Végül is tökmindegy, ha meg is történt, régen volt, rajtam kívül szerintem már senkit nem érdekel.
A képen röhejesen fiatalon vigyorgok a kamerába, nem lehettem több húsz évesnél. Gáspár nyakát karolom át, közben peace jelet mutatok. Akkortájt csatlakoztam a körhöz.
Ghosthunters, így hívtuk magunkat. Baromi fantáziátlan név, tudom, de akkor menőnek éreztem. Média szakra jártam, felvettem a fotózást is. A körbe Gáspár hívott el. Először nem akartam menni, aznap este Zsuzsival mentem volna koncertre, de az új pasija miatt lepattintott. Úgyhogy, ez is egy program alapon benéztem. Heten, vagy nyolcan lehettünk, rajtam kívül mindenkinek volt legalább egy paranormális élménye. Ez hozta össze őket, aztán jött a kísértetfotózás. Bizonyítéknak, hogy higgyenek nekik. Mondjuk, ezt sosem értettem. Ha én hiszek valamiben, akkor mit számít, más mit gondol? Gyakoroltam ezt éppen eleget az elmúlt nyolc évben.
A kör ötlete talán Karesztől származott. Ő volt a legidősebb tag, alulról verhette az ötvenet. Senki nem kedvelte, a körülményes modora, meg a szájszaga miatt, de ő szerezte a termet. Az önkormányzatnál melózott, így a Csonkolt Árvák Szentje művelődési házban kaptunk helyet. Én különösen rühelltem; Kareszt, nem a művházat, mert mindig megpróbált rámenni Mónira.
Tudjátok, azon a fura, alamuszin udvariaskodó módon, sosem nyíltan.
Basszus Móni! Tökre más a képen, mint ahogyan emlékeztem rá. Szőke hajfonat, kötött pulcsi, kék farmernadrág. A szemüveg mögött érdektelen, de kedves arc. Nem is értem, miért voltam annyira oda érte. Talán mert ő volt nagyjából az egyetlen csaj, aki akkortájt dumált velem. Mondjuk a helyzet azóta sem változott e téren, már ha Tordasi doktornő meg Zsuzsi nem számít. Ja, meg anya. Fannit most nem számolom ide, akkor sem, ha dühös lesz miatta. Nézem a képen az idegen lányt, mi lehet vele? Bár, ha belegondolok, nem is igazán érdekel. Olyan semmilyen érzés, tudjátok, mint amikor udvariasságból érdeklődsz egy rég nem látott rokon után, még csak nem is utálod, vagy ilyenek, csak baromira hidegen hagy. Na, ezt érzem most, Móni kapcsán. Fura.
A következő képen ott van ő is. Takács Bence, a zselézett hajával meg a vizes kék szemével. Amint meglátom, a rekeszizmom összeszorul, ahogy az kell. Tudom, gyomrot mondanak, de igazából ilyenkor a rekeszizom feszül meg. Pedig nem is érzek semmit, az elégedettségen túl, amit a nyolc év alatt sem tudtak elvenni tőlem. Pláne nem bűntudatot. Kurvára megérdemelted, te rohadék! – dobom a tűzre a képet. Ahogy a hőtől megfeketedik, majd fehér pernyeként hullik szét a papírdarab, úgy olvad belsőmben is a görcs, talán félelem? Mintha ez a kép itt tartotta volna Bence egy részét. Mintha most fejezném be a nyolc évvel ezelőtt megkezdett munkát. Rohadt jó érzés. Fogom az egész dobozt, és ráborítom a tűzre. Lángra kap, én meg a megkönnyebbüléstől felkacagok. Lehet, nem hiszitek, olyan olcsó filmesen hangzik, pedig tényleg. Amúgy is halljátok a felvételen. A tűz most is segít.
Felolvaszt valamit, idegennek ható, elfeledett vágyak ébrednek bennem. Rohadtul jó, bár ezt szerintem már mondtam. De most mondok még valamit. Elmondom, hogy volt, baszki. Miért ne?
Nem mintha korábban nem mertem volna szembenézni a tetteimmel, vagy ilyesmi, pont ellenkezőleg. Nyolc éven át kellett, bedrogozva, leszíjazva hallgatnom Fanniról, miközben színlelnem, hogy bánom, amit tettem. Hogy megértettem, amit láttam, az nem a valóság. Dehogynem az! Tudom, mit láttam, és most itt, a tűz mellett táncolni volna kedvem!
Tudjátok mit, basszátok meg!? Táncolok is, ki látja? Mit számít most már? Akár az egészet elmondhatom!
Én igazából hittem is, meg nem is a kísértetekben. Tudjátok, elég frankó lett volna, ha léteznek, de igazából para is. Nem úgy, mint Gáspár. Már gimibe is együtt jártunk, akkor is rajongott az összes természetfeletti cuccért. Ufók, kriptidek, meg minden. Még Youtube csatornája is volt a témában. Engem az fogott meg, amikor mesélt a kísértetfotózásról.
Mondtam már, hogy fotóra is jártam. Nem?
Na, a körben teljesen odavoltak a kísértetekért. Folyton erről dumáltak, még egy weboldalt is működtettek, Facebook csoporttal, meg mindennel, ami kell. Szóval én eredetileg a fotózás miatt mentem oda. Speckó, ISO 800-as filmmel dolgoztak, 1/100 mp-s, vagy még nagyobb zársebességgel. Állítólag csak ez a technika volt alkalmas a túlvilági entitások megörökítésére.
Az is tetszett, hogy rögtön befogadtak. Korábban nem voltam valami nagy társasági arc.
Sőt, nem csak befogadtak, egyfajta szakértőként tiszteltek a fotós tudásom és a pincénkben berendezett sötétkamrám miatt. Persze ebbe vastagon benne volt az önérdek is, már akkor láttam, de nem érdekelt. Akkortájt elég bizonytalan voltam. Ki nem az húszévesen? Szóval jól esett az elismerés, amit apától soha nem kaptam meg. De ne analizáljunk.
Meg ott volt Móni. Teljesen odavoltam érte. Persze minden csajért oda lettem volna annyi idősen, mondom ezt, egy évtizeddel idősebben. Most már könnyű.
Idővel a kísértetek is elkezdtek foglalkoztatni. A srácok tök érdekes fotókat készítettek, elhagyott gyártelepeken, régi kórházakban. A legtöbbjüket én hívtam elő. Igazából elég para volt egyedül a sötétkamrában, a lassan kibontakozó, torz kísértetalakokkal. Mint a régi creepy videók végén, amikor egy felvillanó arc rád sikít. Akkortájt nem is aludtam túl jól emiatt, viszont elkezdtem tényleg hinni. Jó, a képek zöme csak rosszul exponált vagy fényt kapott, esetleg valami tükröződést ábrázolt. De nem mindegyik.
Vicces, de a digitális technika megölte, ugyanakkor fel is virágoztatta a szellemfotózást. A digitális objektív nem érzékeli a fény azon finomságait, amit a film igen. Nem tudom miért, de ez van. Ezért aztán akkortájt a neten már jóval kevesebb szellemfotó keringett, mint korábban. Pedig kísértetek akadtak, csak a technológia változott. Ez pedig, mint minden hiány, megnövelte a keresletet.
Bencének ez jól jött. Profin fotózott a srác, olyan drága cuccal, amiről én csak álmodhattam. Tőle tudtam, hogy volt egy ínyenc réteg, aki a neten komoly összegeket is kifizetett az eredeti, analóg kísértetfotókért. A srác komoly pénzt csinált belőlük. Pedig amúgy is jól el volt eresztve.
Nem is volt igazi tag. Csak ritkán jött el a gyűlésekre, ahol jegesteát ittunk és a régi, légbuborékos radiátorok csobogása mellett fagyoskodva sztorizgattunk, meg mutogattuk egymásnak a képeinket. A srácoknak olyan volt, mint egy rocksztár. Mindig hozott valami újat. És nem csak elmosódott fényfoltokat. Valódi, szenvedő arcok voltak azokon a képeken, szemükben a túlvilág minden borzalmával. Ha arról kérdezték, hol, vagy hogyan készíti a képeket, csak titokzatosan mosolygott, vagy elütötte a dolgot valami menőnek szánt lazáskodással. Menő is volt, basszus.
Én az első pillanattól fogva rühelltem a srácot, szeretném hinni, hogy nem Móni miatt. Persze az is benne volt. Rohadtul fájt, amikor a hónapokig tartó fűzögetésem után egy nap Karesz röhögve mesélte, hogy ezek ketten a hétvégén összefeküdtek. Rohadt dühös lettem, emlékszem, alaposan beolvastam Móninak, aki a képembe vágta, mi a fasz közöm van hozzá, nem is vagyok a pasija. Csak így, proli mód azt kérdezte, mi a fasz közöd van hozzá? Így utólag azt hiszem, akkor ábrándultam ki belőle teljesen. Szétfoszlott az illúzió, csak a kép maradt. Az is elégett az előbb.
Ezután, ha el is jártam a körbe, nem volt ugyanolyan. Móni került, a többiek pedig, akik érzékelték Bence iránti utálatomat, összezavarodtak. Utálatomat, így pontos, mert a dolog nem volt kölcsönös. A srác minden megjegyzésemet kínossá varázsolta azzal, hogy tök kedves volt velem. Mégsem tudtam szabadulni a viszolygástól. Ez a jó szó, nem is az utálat. Viszolygás, amit folyton éreztem, és amit semmivel nem tudtam alátámasztani. Ez megosztotta a csapatot. Egyrészt ott volt ő, a fotózás jóképű és laza sztárja, aki hónapról hónapra hátborzongatóbb képekkel áll elő, illetve én, a szemüveges metálrajongó geek, aki viszont szakmai tanácsokkal látja el őket és ingyen hívja elő a szarjaikat.
Aztán megláttam a lányt Bence egyik képén. Egész testében elemi rémületet sugározva állt a sziluettjén átsejlő téglafal előtt. Egy szellemképes, fekete-fehér filmfelvételre hasonlított, mégis volt benne valami kiborítóan eleven. A szeme volt a legrosszabb, fekete krikszkraksz, ami mintha rángatózott volna, amikor ránéztem. Mintha nem akarná, hogy ráfókuszáljak. Egészen beleszédültem. A stop motion felvételeket sem bírom, zavar ez a darabosság. Mégis megragadott. Fura izgatottság vett erőt rajtam, mintha belázasodtam volna, vagy nem tudom. Tudjátok, amikor belül minden forró, a hangok eltompulnak, és a világ meg te, nem egészen vagytok szinkronban. Valami ilyet éreztem. Tudtam, hogy láttam már azt a lányt korábban. A gondolat nem hagyott nyugodni, egész este ezen kattogtam. Mintha valami a bőröm alatt mozogna. Áttúrtam a netet, amíg végre megtaláltam. Almássy Fanni, tizenkilenc éves, irodalomszakos. A cikk szerint költőnek készül. Öt hete tűnt el a Fásy Ádám Tudományegyetem campusa elől. Az utóbbi években sok fiatal tűnt el a környékről.
Szervkereskedők, mondta anya. Akkortájt sokat aggódott értem, ébren várt, ha nagyritkán kimaradtam. Emlékszem, engem is megviseltek az eltűnések, amíg Móni el nem vonta a figyelmemet róluk. Érthetetlen módon feldühített a dolog. Hogy valaki ilyen gusztustalanul visszaéljen az eltűnt lány képeivel. Folyton azokat a firkált szemeket láttam magam előtt, a lázas izgalom a testem mélyén pedig tovább hajtott. Egészen a megszállottjukká váltam, semmi más nem érdekelt, sőt zavart. Még Móni gondolata is bosszantott, hiszen anno miatta hanyagoltam az eltűnéseket.
Kapkodva nyomtattam ki a cikket, majd, dacára annak, hogy este tíz is elmúlt, felhívtam Mónit. Amikor fél órával később, izgatottságtól meg a három bérházi emelettől zihálva megmutattam neki a fotót, és elhabogtam a gyanúmat, miszerint Bence hamisítja a képeit, előbb azt mondta, a fotókon mindenki egyforma, majd féltékeny bunkónak nevezett és kidobott az albérletből, amit másodmagával bérelt a Megnyúzott Mártírok terén. Ma már egy üzletház és egy Starbucks áll a helyén, tudom, jártam ott a minap.
A dolog nem hagyott nyugodni. Ahogy a szemek sem. Folyton azokat a szemeket láttam, még ébren is. Tudtam, hogy Bence apja a filmiparban utazott, és hogy volt egy trükkökkel és helyszínekkel foglalkozó stúdiójuk, mielőtt a CGI kiszorította az ilyesmit. Kézenfekvőnek tűnt, hogy Bence az apja kapcsolatai, esetleg a filmes cuccok segítségével készít hamisítványokat. Arra gondoltam, eltűntek, esetleg halottak képeit használja, azok úgysem kérik számon. Senki nem volna képes ennyi és ilyen jó minőségű kísértetet fotózni különben. Teljesen rákattantam a leleplezésére. Talán a sértett önérzet is hajtott. Bizonyítani az igazamat a körnek, odavágni Móninak, hogy milyen „jól” választott. Rövid idő alatt valóságos kis aktahalmazt gyűjtöttem, hogy szembesíthessem és megalázhassam Bencét az egész kör előtt. Persze gondolhatjátok, hogy nem úgy sült el a dolog, mint azt terveztem. Az mondjuk a javamra írható szerintem, hogy volt bátorságom belevágni, és nem fagytam le máris, az első mondatok után. Viszont az indulatosan elcsukló hangon, félrenézve előadott habogás, amivel megvádoltam a srácot, miközben a netről kinyomtatott, a hamisítás módszereiről és filmtrükkökről szóló cikkeket lóbáltam bizonyítékként, elég szánalmasra sikerült. Móni ismét szemét bunkónak titulált és elrohant, míg Bence sajnálkozva csóválta a fejét, arcán afféle; szegény gyerek, most nézzétek meg; mosollyal. Legszívesebben pofán vertem volna, ha nem magasabb egy fejjel nálam, és ha nem látok valamit a tekintete mélyén, amitől minden felszínen előadott hisztériám ellenére legszívesebben összekuporodtam volna, csak, hogy ne lásson. Olyan volt, mint a cápák szeme a tévében. Csak az arca mosolygott. A többek nem látták, nekem is csak a láz segített.
Az egész kínos jelent végén odalépett hozzám, és barátságosan vállon veregetett.
Emlékszem, az érintésétől összerezzentem, és valami mély, gyűlölettel kevert zsigeri undor vett erőt rajtam. Mondandóját nem is nekem, a többieknek címezte. Ne aggódj, nem gáz. A kételkedéshez mindenkinek joga van. Figyu, ha ennyire zavarnak a képeim, gyere el hozzám a hétvégén, és megmutatom, hogyan csinálom őket.
Azzal egy papírlap szélére firkált valamit, majd letépte és a cetlit a kezembe nyomta. A délután többi részére nem is emlékszem. Valószínűleg rohad kínos lehetett. A cetlire viszont igen. Szálkás, nyomtatott betűkkel egy cím állt rajta, illetve egy időpont. Megkövetett Bölcsészek útja 17/A, szombat, délelőtt tíz óra.
Időben érkeztem, mindig is utáltam késni. A Gáspár Győző téren szálltam le, a buszmegállóból idáig sétáltam a ködben, aztán leültem a csarnokok előtti padkára. A Canon vakuját piszkálgattam, amikor Bence megérkezett az apja fehér hibrid Priusával, amiről rögtön eszembe jutott az autó gúnyneve, buzihintó. Mondjuk nekem semmi bajom nem volt a melegekkel, de ez a kifejezés mégis beégett nálam. Lőttem is gyorsan egy fotót róla. A srác barátságosan mosollyal szállt ki, közben hangos szevasszal köszönt. Furcsa volt a kultúrház reszkető neonfényben úszó termén kívül is látni. Csak most tűnt fel, hogy mennyire napbarnított. Kézfogás közben vállon veregetett, mintha nem is azért érkeztünk volna, hogy leleplezzem. Már-már szimpatikusnak tűnt, de énem egy kis, mélyen eltemetett része, talán ezt hívják hüllőagynak, folyamatosan riadót üvöltött. Á, mi baj lehet, nyugtattam magam.
Maximum egy életre összebalhézunk.
Bence a zsalukő és hullámlemez épület oldalához vezetett, ilyen csarnokok sorakoztak itt egymás mellett. Raktárak és kisebb üzemek. Amikor egy vasajtóhoz értünk, mögötte nagy halom autógumival, Bence jókora, csörgő kulcscsomót halászott elő a bőrdzsekije zsebéből. Közben megcsapott a dezodorának illata. Apám egyik raktára, mondta, amint kinyitott a sötétbe nyíló ajtót. A főkapuhoz nincsen kulcsom. A küszöbön túli nyúlós sötétség iszonyata egy pillanatra ledermesztett. Úgy álltam ott, mint őz a kamion fényszórója előtt. Aztán valami kattant, zúgva-csattogva gyulladtak ki az almatúrák hideg fényei. Itt tárolja a régi filmes díszleteket, magyarázta Bence, tudomást sem véve az előbbi lefagyásomról. Biztosan nem vette észre, nyugtattam magam.
Ekkor már kezdtem igazán rosszul lenni. Figyelj, nyökögtem. Nem vagyok túl jól, lehet, máskorra kéne tennünk ezt. Ám a srác csak mosolygott, miközben meredten bámult azzal a kék cápaszemével. Ne parázz, csak megmutatok valamit. Tudod, hogy megnyugodj.
Beavatlak a titkomba! A hangja élettelenül visszhangzott a kellékek között. Miután nem mozdultam, végül a kabátujjamnál fogva vezetett maga után. Azt nem mondanám, hogy vonszolt, nem volt benne fizikai erőszak. Inkább, mintha az akaratomat bénította volna le. Csak lépkedtem, mint ahogy a birkák mennek a vágóhídra, miközben tudják a sorsukat, úgy éreztem magam. Az egész épület olyan volt, mint egy vágóhíd. Eskü, még a vér és a belek szagát is éreztem. Poros álfalak, régi festett kellékhátterek és letakart alakok között futott az ösvény, ami a terem szívébe vezetett. A kopár részre, amelynek szürkére mázolt beton hátfala előtt ott virított egy régi, thonet szék meg egy neonkék festéksprayvel fújt pentagramma, a sarkain teamécsesekkel. Emlékszem, az ipari padlót vastag karcok és fekete guminyomok borították. Volt ott egy ajtó is, egy olyasféle kis helységbe nyílott, mint amit a fűtetlen raktárakban alakítanak ki a személyzet számára pihenőnek, vagy irodának. Előtte a padlón egy KFC-s zacskó hevert. Fura, mik ragadnak meg az emberben.
Bence, arcán szégyellős mosollyal, széttárt karokkal lépett a pentagramma elé. Hát, ez az én kis titkom. A hangja vidáman csengett, mint aki végre megszabadul valami nyomasztótól, mégis éreztem benne némi hamis élt. Tudtam, hogy te rájössz, folytatta. Mert te nem vagy olyan lúzer, mint a többiek. Nem tudom miért, de a dicsérete abban a pillanatban borzasztóan jól esett. Akkor és ott bármit megtettem volna érte. Értettem a többieket, még Mónit is megértettem. Nyilván, inkább vele, mint velem. Bence közben mintha fürkészett volna. Úgy tűnt, megelégedésére szolgált, amit látott, mert a kör felé biccentve folytatta. Látod, itt idézem meg őket. Nem nagy cucc, sima szellemidéző rituálé. Bármelyik okkultista weboldalon találsz egyet. És tudod mi a szép? Mind működik.
És a helyszínek? Ennyi tellett tőlem. Mire Bence, ha lehet még szélesebben vigyorodott el, amitől úgy éreztem, mintha régi haverok volnánk, akik valami közös balhét terveznek. A díszleteket használom háttérként, bökött a csarnokot betöltő homályba. Simán idehúzom őket, meggyújtom a gyertyákat, elmondom a szöveget, és már jöhet is a fotózás.
Ne már, bizonytalanodtam el. Tényleg? Mire Bence hevesen bólogatott. Úgy tűnt, fellelkesíti, hogy valakit végre beavathat a titkába.
Akarod kipróbálni? Bizonytalanul hallgattam, mire Bence helyettem is válaszolt. Hát persze, hogy akarod! Hogy a francba ne akarnád?
Ja, miért ne, bólintottam én is. A srác vigyora erre szinte körbeért a fején. Volt benne valami bizarrul merev. Mintha az arca is csak egy díszlet volna. De lehet, hogy ezt csak utólag magyarázom bele, és akkor nem éreztem semmi ilyesmit. Nem tudom, mondtam-e már, hogy baromi régen volt.
Mindenesetre lelkesnek látszott. Még a dzsekijét is levette, és a szék háttámlájára terítette, pedig nem volt éppen meleg. A zsebéből zippo öngyújtót vett elő, és meggyújtotta a mécseseket. Rajtam fura, várakozással teli izgalom vett erőt, az a borzongatós fajta, amitől kiszárad az ember szája, a tenyere meg megizzad. Bence a dzsekijéhez lépett, tisztán emlékszem a hátán a Calvin Klein feliratra, amint előhalászta a súlyos kulcscsomót. Majd az irodahelység felé indult. Itt szégyellős mosollyal fordult hátra. Mindjárt jövök, várj itt, mondta, majd eltűnt a zöldre mázolt lemezajtó mögött. Kisvártatva meg is érkezett, egy köteg nyomtatott A4-es lappal a kezében. Intett, hogy üljek le, majd a kezembe nyomta a papírköteget, és a sarokban terpeszkedő homályból hosszúkás csomagokat, állványokat, lámpákat és egyéb fotóskellékeket hozott elő. Eddig fel sem figyeltem rájuk. A mozgásán látszott, nem először rendezi el a helyszínt.
Akarod csinálni? Rám nézett, majd értetlen tekintetemet látva a papírkötegre bökött.
Á, nem, motyogtam. Bár a rosszullét alábbhagyott, baromira feszélyezve éreztem magam.
Még önmagam előtt is szégyelltem, hogy akár csak egy percig is komolyan vettem ezt a szarságot, akárcsak az érzéseim mélyére eltemetett vészcsengőt, ami egy pillanatra sem szűnt meg riasztani. Úgy döntöttem, gunyoros fölényességgel veszem az akadályt. Ez akkoriban jellemző volt rám. Így hát nagyvonalúan a pentagramma felé intettem a lapokkal, egyben Bence felé nyújtva azokat. Csak utánad, mondtam kedélyeskedve, mire a srác újra elmosolyodott, de a szeme üres maradt. Ahogy tetszik, válaszolta, majd elvette a köteget, és komoly arccal, szétvetett lábbal megállt a pentagramma előtt, majd elmélyített hangon olvasni kezdett, mint egy elcseszett prédikátor. Igazából számítottam valami misztikusra, feltámadó, baljós szélre, nyögésekre vagy hasonlóra, de semmi ilyesmi nem történt. Inkább csak röhejes és kínos volt, ahogy a srác összeráncolt homlokkal kántáltja a bugyuta, zs kategóriás horrorosfilmeket idéző szöveget. Abban a pillanatban kicsit csalódottnak éreztem magam. Énem egy darabja reménykedett a misztikumban, a félelemeimet igazoló borzongásban, de az csak nem következett be.
A kántálás végén Bence átszellemült, ragyogó arccal nézett rám, majd jelentőségteljesen biccentett a pentagramma felé. Szeme akkor először kelt életre, nem tudom másként megfogalmazni, mint, hogy a mélyén prófétai tűz lobogott. Giccses basszus, de akkor is! Áhítatos lassúsággal nyúlt a gépe után. Egyik fotót a másik után lőtte. A mozgásában, ahogy körbejárta a rajzolatot, volt valami bizarrul érzéki, amitől kirázott a hideg. Mivel nem akartam kínos helyzetbe kerülni, tessék-lássék én is kattintottam néhányat. Bence a száját nyalogatva koncentrált, majd, minden átmenet nélkül odavetette: - Hugyoznom kell, mindjárt jövök. Azzal már hátat is fordított, hogy elnyelje a díszletlabirintus.
Az egyedülléttel visszatért a szorongás is. Igazából paradox módon nem is az egyedülléttől szorongtam, hanem mert Bence távoztával azonnal nyilvánvalóvá vált, nem vagyok egyedül.
Akkor és ott minden kétséget kizáróan tudtam, valamit megidéztünk. Jobb ötlet híján megszólítottam. Magas, elcsukló hangomat elnyelte az üresség, amint azt kérdeztem:
- Ki vanott? Mire hideg szél támadt, felkapta a KFC-s zacskót és meglökte az iroda ajtaját. Eddig fel sem tűnt, hogy Bence elfelejtette bezárni. A szoba mélyén lüktető sötétség mintha hipnotizált volna, úgy vonzott magához. Esküszöm, azokban a percekben nem voltam ura önmagamnak. Mintha számos tudat egyesített ereje szállta volna meg a testemet, hogy akaratom ellenére mozgásra bírja. Mintha önmagam peremére szorultam volna, olyan volt. Rohadt egy érzés, elhihetitek.
Akár egy robot, úgy léptem át az ajtónyílást, és kattintottam fel a villanykapcsolót.
A csupasz izzó fénye árván reszketett a mindenünnen előtolakodó homályban. A terem betonozott padlója enyhén középre lejtett, egy rozsdamentes lefolyórács felé, amely fölött egy régi műhelyasztal terpeszkedett. Az asztalra gurtniból kialakított szíjakat erősítettek, nagyjából ott, ahol egy ember lába, dereka, válla és feje volna. Legalább is, nekem akkor és ott úgy tűnt, bár utóbb visszagondolva egy percnél tovább nem időzhettem a helységben. A falnál egy régi, orvosi szekrény állt, üvegezett ajtóval, mellette egy falicsap bádogmosdóval és feltekert gumislaggal. Az idegen erő ismét birtokba vette a testemet, egyik fotót a másik után kattintottam el, vaku nélkül, ISO 800-as filmmel, 1/100mp-s zársebességgel. Arra nem emlékszem, hogy jutottam ki a szobából, csak arra, hogy amikor Bence visszaért, a rosszulléttel küzdve próbáltam elhülyéskedni vele, valami olyasmiről, hogy most már nincsnek titkaink egymás előtt, miközben attól rettegtem, hogy rájön, jártam a szobában. Az idegen erő, ahogy jött, úgy szállt el, magamra hagyva egy szembeszökően gyenge testben. A nyomában feltámadó félelem szinte elvette az eszemet, odabent sikítozva őrjöngött, miközben a felszínen kétségbeesetten hadováltam. Szinte kizártnak éreztem, hogy Bence nem vett észre semmit belőle. Pedig nem vett. Kedélyesen búcsúzott el tőlem, még az is megkérdezte, hazadobjon-e, amit én, valami mondvacsinált indokkal, amire már nem emlékszem, elhárítottam.
Arra emlékszem, hogy amikor hazaértem, anya duzzogott. Rántotthúst csinált, a kedvencemet, én meg késtem, így kihűlt az ebéd. De már az olajszagtól is felfordult a gyomrom. Inkább azonnal lerohantam az alagsorba, még a cipőmet sem vettem le, és hozzáláttam az előhíváshoz.
Amit a képeken láttam, azt nem tudom elmondani. Igazából nem is akarom. Sikerültek a kísértetfotók. Ott voltak mind, akik az elmúlt két évben eltűntek. Ott gyülekeztek az asztal körül, ahol utolsó óráik elmondhatatlan szenvedéssel teltek, miközben darabjaikat elnyelte a rozsdamentes lefolyórács. Halott szemükben értetlen fájdalom és vágy izzott, a megváltó bosszú után. Tudtam, hogy így van, mert a képeket nézve megint éreztem őket. Főleg Fannit, aki ezután is velem maradt. Ő közvetítette a többiek érzéseit. Tőle tudtam, ők készítették a fotókat is. Kíntól üres tekintettel meredtek rám a papírról, miközben jeges érintésük a bőröm alá kúszott. Nem volt erőm ellenállni nekik. Nem is akartam, azt hiszem.
Többé nem mentem el a körbe. Hol Bencét, hol a raktárat figyeltem, mígnem eljött az alkalom. Egy hideg és száraz kedden Bence eljött a csarnokhoz. Én a szokott helyemről, a szomszéd autóbontó gazzal és roncsokkal teli hátsó telkéről figyeltem, amint Calvin Klein dzsekije zsebéből előveszi a vaskos kulcscsomót, majd kinyitja az oldalajtót és beslisszol a sötétbe. Gondolatban követtem a poros kelléktemetőn keresztül, míg úgy nem éreztem, elég messzire jutott. Akkor felmarkoltam a bontóból megcsapott benzineskannát, és az ajtó mögött felhalmozott gumikhoz rohantam. Emlékszem, szinte lebegtem, Fanni és a többiek bosszúvágya kitépett a valóságból, amikor az ajtó elé löktem a tornyot, majd alaposan meglocsoltam a gumikat és meggyújtottam őket. Bence öngyújtóját használtam, amivel a gyertyákat gyújtotta meg. Még aznap, a szobából kifelé jövet vettem el a kabátjából. Eddig fel sem tűnt, hogy nálam van. Persze lehet, hogy Fanni vette el. A felcsapó lángok és a zsíros, fekete füst láttán nem éreztem mást, csak boldogságot.
Nyolc évig tartott a kényszergyógykezelés. Nyolc éven át titkoltam, hogy minden éjjel látom őket, amint az asztalnál gyülekeznek, egy bőrdzsekis, leszíjazott alak körül, kezükben az üveges ajtajú szekrényből elővett szerszámokkal. Körülöttük lángok, akár a pokolban. Most is látom Fannit, amint mosolyogva felém int. Most is együtt nézzük a lángokat, és végre, nem is tudom, olyan teljesnek, egésznek tűnik minden. A tűz megadja neki azt a boldogságot, amit megérdemel. Persze, így, bűnösök nélkül nem az igazi, érzem a hiányérzetét, kesernyés mellékízt csempész az örömünk édességébe. Szétnézek a városon, egész jól belátom innen, a kertből, megmarkolom az öngyújtót. Ne aggódj drágám, akad még bűnös elég.