22:33
Írta: Horák Andrea Kankalin
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 149
22:33
Szeptember.
Még két nap és ennek is befellegzett. Csatangolok…
Céltalanul bolyongok értéktelen kacatok között. Egykedvűen rovom a szokásos
köröket. Mindenhol ugyanaz. Mindig ugyanaz…
Nyomaszt az ősz. Köd. Zörgő levelek. Zokogó fák. Eső. Kopott vagyok. Fénytelen.
Fázom belül. Perceket számlálok órákon át. Várom, hogy történjen valami. Valami
felrázó, valami megrázó, valami helyrerázó. Valami eget rengető. Semmit nem
teszek érte. Majd erre téved magától, ha akar.
Nézelődök…
Nem látok. Vakon rovom a szokásos köröket. Monoton. Jeleket hagyok, nehogy
elfelejtsenek. Én elfelejtem magam. Kimegyek a fejemből. Mások mindig
fontosabbak.
MEGÁLLJ!
Alig érzékelhető selymes érintés mozdít ki egykedvűségem börtönéből. Hűvös csepp
gördül homlokomtól az ajkamig, s egy kiadós zuhé kellős közepén találom magam.
Ettől felocsúdok. Pupillám kitágul, rácsodálkozom a látványra. Alig hiszek a
szememnek. Sűrű az esőfüggöny, de mögötte felsejlik egy sziluett, majd
segítségemre sietnek a vízben játszadozó esti fények, hogy lebuktassák őt. Rám
nevet. Rám. Széles mosollyal hirdeti, hogy élek. Pillantása végigzongorázza
sejtjeimet, szemtelenül vetkőztet kutató tekintetével. Gondolattérképén nincsenek
útvesztők, szándéka kiül arcára és a lelke is.
„Gyere haza” - súgja. „Kimosom belőled a gondokat” - és fergeteges jókedvre derül
tőlem. Tő-lem. Behúzódunk az eső elől. Csapzottan, bőrig ázva, együtt fedezzük fel
labirintusunkat. Nincs szükség Ariadné bölcsességére. Elveszítem a fonalat, nehogy
megtaláljuk.
ÚJRAINDÍTÁS…
Gyönyörű az ősz. Titokzatos ködfátyol, szédülten kergetőző falevelek dallamos
zizegése, álmos lombú fák pihenni vágyó sóhaja, avarillatú eső keringője. A
keringőnk. Minden cseppjével tudatja velem, hogy létezem.
Hagyom, hogy átjárjon tisztító ereje…