A boly

A novellista kabátja mellényzsebébe gyűrt egy kötet papírt, fehéret, A4-est, gépeltet. A főtéren álló hordó felé igyekezett. Már szinte futott. A hordó körül hangyállott a nép, kövéredett a boly. Ez a vékony körökben ismert novellista nem figyelt eléggé. Először nekiment a falnak, elhasalt egy szakadozott, zöld szőnyegen, majd átesett egy kerítésen. A bolyban egyre forrósodott a hangulat, akadtak köztük apácák is. Őket még Boccaccio formázta. Bővérűek voltak. És tolongtak ott még papok, kicsik és öregek, mindenféle emberek. A boly tagjai kiabáltak, hőzöngtek, káromkodtak.
Valamiféle cserét, változást akartak.
A novellista órák múlva tért észhez, esze ágában sem volt feladni. Első dolga az volt, hogy megtapogatta a papírköteget, a novellákat nem bántotta senki sem. Egy apáca, szamara hátán ülve, útmutatást adott számára, ami alapján talált egy szegényes fogadót, olcsó szálláshelyet. Mozgalmas éjszakának nézett elébe. Szamarak bőgtek, nők sikítoztak, kisbabák ordibáltak, zene bömbölt, még ropták is a táncot néhányan.
Reggel mégis képesnek érezte magát, hogy ismét elinduljon a főtérre.
A boly közben tovább gömbölyödött, szitkozódott, áradt és hömpölygött, hősünknek muszáj volt egy kerek asztal alatt, annak lábaiban megkapaszkodnia. A durvaság egyre nőtt. Először pofozkodtak, majd ütötték-verték egymást, a boly vonaglott, esett-kelt, magán kívüli állapotba jutott. Felbolydult. Előkerültek a kések is, nem sokára csörgedezett a piros vér. Az autók kuplungja beragadt, sebességet nem váltott. A novellista elszántan döntött. Ugyan a boly már rég nemcsak hangyállott, inkább vörösödött, ő a látóhatár közepére akart kerülni. Kezével szorosan védte a novelláit, csak oda küszködte magát valahogy a hordóhoz. Közben azonban annyi idő eltelt, hogy már vesék és májak, szervek kezdtek röpködni, ragacsos vérben topogott mindenki, aki még élt. Őt sem kímélte az élet, nem először, szívét puskalövés érte.
Ekkor jelent meg egy rózsaszín apáca, nagy, még dobogó, lucskos szívet tartott a kezében.
- Én egy koncertről jövök darling, épp barokk muzsikát hallgattam – kezdte. – Látom, szükséged van e szívre, ezért hoztam neked – nyújtotta a túlélés esélyét embertársa felé.
Az már ködben látta a bolyt, mint mikor sokat írt és olvasott. Ugyan lassan haladt, de távozni készült.
Nagy fáradtságot érzett.
- Nem kell! Ha ez Isten rendelése, nekem műtét nem kell – artikulálta a szavakat.- Csak az írások… – nyújtotta a lapokat az apáca felé.
S valóban, a boly jónéhány tagja addig küszködött a hordóban, hogy valami döntésféle született. A választás mindig ráesik valakire.
- Különben mit akartál te üzenni azokkal a papírokkal? – kíváncsiskodott még egy rózsaszín kosztümös soror.
A kérdezettnek ez volt az utolsó földi válasza, alig tudta elmondani. Azért haldokló állapotában is örült, hogy elmondhatta. Úgy adta elő, halk és könyörgő hangon, mintha imát morzsolgatna.
- Nem értetek ti semmit sem! Elvégre nem a személy a fontos… A fontos az, hogy legyen egy név, egy fogalom, amire rákapaszkodunk. Függeszkedünk. Onnan lóg az engedelmesség gondolata, amit el kell fogadnunk. Mindig így volt. Ezért kapjuk meg a belső szabadságot, a megőrzött nyugalmat. Máskülönben csak tévelygünk, hangyállódunk.

Csend lett.
- És ezt ki mondta? – kérdezték többen is egyszerre, s az eget meg a gonoszul kavargó, felszálló füstöt kémlelték. Nem akarták elhinni, hogy ilyen létezhet, egyáltalán egy bolyban, e földön lehetséges ez.
- Valami bölcs – adta meg a választ a hordóból kimászó, másik, rongyos cipős apáca, aki még hangyállódott az engedelmesség védett szabadságában, és ismerte az alázatot. – Sokféle bölcselet létezik – tette még hozzá.
- Én igen tisztelem a hangyákat – szólt bele egy fráter. – Bollyal kezdték, azzal is fejezik be. Kitartásuk, szorgalmuk rokonszenvet ébreszt a természetben. Kár, hogy az ember egy hangyányit sem hasonlít hozzájuk.
A boly sistergett, idegen nyelveken beszélt. Egyesek leszaggatták magukról ruhájukat. A boly röhögött és tombolt, rövidesen elégette a novellákat, takarított, majd készült az újabb felbolydulásra.
Csakhogy a papírok nem égtek el, mintha dézsából öntötték volna ekkor a földre az esőt. Sokkal később egy muzeológus találta meg őket a fűszálak között, egyből kiállította a teremben.
Útmutatásként.
-Csak megőriztük, mi emberek, erősek vagyunk. Olvasni is tudunk. Hogy megértjük-e, az más kérdés. Mert úgy tűnik, nem vetjük meg a kardokat. Jobban kellene akarnunk – mondta.

- Nem értetek ti semmit sem! Elvégre nem a személy a fontos… A fontos az, hogy legyen egy név, egy fogalom, amire rákapaszkodunk. Függeszkedünk. Onnan lóg az engedelmesség gondolata, amit el kell fogadnunk. Mindig is így volt. Ezért kapjuk meg a belső szabadságot, a megőrzött nyugalmat. Máskülönben csak tévelygünk, hangyállódunk.