Mihók Patya és a sheriff

Mihók Patya és a sheriff

Ahogy az angolok mondanák: face to face ott állt velem szemben az ember, aki —ismeretlenül is — egész addigi életemet meghatározta. Miket írok már: én álltam, ő meg ült. Kezét, mint valami botra tűzött rongyot régi életéből maradt megszokással nyújtotta felém válaszképpen az én kéznyújtásomra. Én elhadartam a nevem, ő csak kisgyermeki módon mosolygott. 

Karvaly tekintete — amit csupán a médiából és a lemezborítókról ismertem — mostanra elhalványult, és inkább hasonlított ködpárás, kiolvashatatlan nézésre. 

A vállakra lógó, barna, szálegyenes hajzat néhány szürkén tekergőző tinccsé változott, melyeket nem ejtett foglyul az idétlen hajháló. A bőrcucc helyett hálóruha takarta Mihók Patya lesoványodott alakját. 

Ő volt az, de mégsem, aki miatt már — ahogy mesélték — bölcsis koromban ütni kezdtem minden kezem ügyébe kerülő tárggyal minden kezem ügyébe kerülő tárgyat. Apám megveszekedett Motívum-rajongó volt, tán most is az, de mindenesetre gyerekkoromban folyton ez a banda szólt az idővel egyre korszerűbb zenelejátszó eszközeinkről. 

Legelőször Mihók István, azaz „Patya” dobolása ragadta el fantáziámat. Később betanultam gitáron is a legtöbb Motívum számot, de igazából dobosként akartam rocksztár lenni. 

Huszonegy éves koromra még nem jött össze. Nem akadtam zenésztársakra, akik komolyan vették a zenélést. 

— Ugye, nem ezt a képet őrizted magadban? 

Mariann kérdése zökkentett vissza a jelenbe. A — hozzám képest — idős hölgyet tíz perce ismertem meg, itt találkoztunk a gondozóház előtt. Egy Facebook kommentem nyomán, melyet a Motívum együttes emlékoldalán ejtettem meg, kezdtünk el levelezni, és neki támadt egy ötlete. 

Zavartan hümmögtem valamit a kérdésére, hogy nekem így is ő a Patya, megtiszteltetés mindenképp, hogy itt lehetek. 

— Ha agrármérnökként helyezkedett volna el, ahogy tervezte, még most is aktív, boldog ember lenne — sóhajtott Mariann. — Együtt jártunk az egyetemre…jaj, foglalj helyet…igen, arra a székre ülhetsz, a gitárodat pedig támaszd oda, úgy ni! Hol is tartottam? Ja, igen, szóval csatlakozott az egyetemi zenekarhoz, dobolgatott. Eleinte a rádióban hallott dalokat játszották, majd írtak saját számokat. Itt balra, ha kimegyünk, azt a nagy utat Ifjúság sugárútnak hívták akkoriban. Ott volt valami raktára az egyetemnek, ahol megengedték, hogy próbáljanak. Az énekes Steinman apjának haverja volt a portás-gondnok. Patya kábé annyi ritmusérzékkel rendelkezett, mint egy éticsiga. Ha táncolni mentünk, százszor a lábamra lépett. Nem is beszélve más dolgokról. Ja, ne legyél zavarban, el sem jut hozzá, amit mondok. Saját kis világában él. Ebből próbálom kizökkenteni a segítségeddel. De visszatérve… csaknem kitették a bandából a rossz dobolása miatt. Pedig a dalszövegeket is ő írta. Állítólag az utódja is megvolt, de az váratlanul visszalépett. Patya nem volt az a feladós típus. Megrázta magát, rengeteget gyakorolt. Majdnem ráment a kapcsolatunk és az egyetem. De végül diplomás ember és sztár lett. Házasság előtt álltunk. Azonban nem tudta kezelni a sikert. Mindenki ikonként tisztelte, de ő tudta magáról: nem az, csak egy hétköznapi ember, aki a tehetséget szorgalommal pótolja. Szorongott, hogy egy nap kiderül, ki is ő valójában, és nevetségessé válik. Meggyőzhetetlen volt. Azt mondta, amikor részeg, nem érzi a félelmet. De volt kevésbé jó hozadéka az alkoholizálásnak, legfőképp, hogy gyereket csinált egy rajongó lánynak. Ez számomra dupla megaláztatásnak bizonyult, hiszen nekem nem lehetett bébim. Ettől a ponttól már nem tudtam elképzelni a kapcsolatunk folytatását. Legközelebb csak az agyvérzése után találkoztunk. Meglátogattam, megszántam. Azóta járok hozzá. Más nem nagyon. A fiával sosem került közeli kapcsolatba. A zenekarból Nagy Baltazár ugye már nem él, Steinman jelenleg is a Motívum dalokkal haknizik, amelyeket együtt raktak össze. De annyi nincs benne, hogy meglátogassa bajtársát. Aki ismeri, nem lepődik meg ezen. Apáthy Feri néz be néha hozzá. Ő viszont nem tud nem jönni, hiszen tizenöt éven át együtt működtették a Motívum ritmusszekcióját, összeszoktak nagyon. Együtt is züllöttek sokszor. Remélem, nem csempészik be semmilyen „tiltott gyümölcsöt” Patyának…- Igen, neked, ne vigyorogj! Ezt bezzeg érted. Ittál te már eleget eddigi életed során! És most itt vagy. Ha akkor bárki tudta volna, mi lesz veled, bizonyára kitépi a kezedből a dobütőket. -
- De most, kérlek, fiatal barátom, fogd azt a gitárt, és elevenítsük fel a régi időket, amikor még nem tudtuk, mi vár ránk! 

Megkezdődött a kísérlet, hátha ez a zene csodát tesz most is, ahogy sok ezer emberre hatott a maga idejében. Rövid hangolás után belecsaptam abba a dalba, amit legelső saját szerzeményükként tart nyilván a Motívum szakirodalom. „Bármikor számíthatsz rám! Tudom, hogy van sok hibám, de a hűség erényem. A becsület nem szégyen. Bármikor számíthatsz rám!” 

Egyben ez volt a zenekar befutó dala. Amikor szereplési engedélyért folyamodtak az akkoriban cenzorszerepet betöltő Rendező Irodánál, Steinman énekes a siker érdekében azt hazudta a bizottság előtt, hogy ezt a szöveget valójában az egyetlen és kormányzó párt felsővezetésére gondolva írták, biztosítva az elvtársakat egyfajta lojalitásukról. De a szöveg főként Patya úr munkája volt, aki egy lelkiválságban fuldokló barátjára gondolva alkotta azt, és aki most a jelenben zavartan bámult előre ágya széléről. 

Aznap reggel fogfájásra ébredtem. Erős fájdalomcsillapítót vettem be. Enyhe kábultságomhoz jobban illett egy szép ballada: „Legvégső dal utolsó hangja, visszhangzik tovább, a szél felkapja”. Mariann is velem énekelt immár, egészen szép hangja volt, szebb, mint az enyém. Patya szeme pedig lassan, de biztosan könnyel kezdett telni. Hogy felültessem egyféle érzelmi hullámvasútra, hajdani vidám slágerüket, az Anyós boogie-t kezdtem csapatni. A dobos és dalszövegíró ezen a ponton már rövid hálóinge alól kilátszó csupasz, vékony combján ütötte a ritmust jól-rosszul.

Még egy levezető dalt játszottam, majd Mariann-nal félsikerben állapodtunk meg. 

—Kizökkentettük, úgyhogy nagyon köszönöm! — mosolygott hálásan a hölgy. — Szeretném, ha folytatnánk ezt a közeljövőben. Viszont most — nézett karórájára — mennem kell egy hasonló intézménybe, az édesanyámhoz. Ma még én látogatok, holnap engem látogatnak. 

Szedelőzködni kezdtem én is, majd, amikor el akartam köszönni Patya mestertől, ő váratlanul a karomba kapaszkodott. 

— Maradj! — suttogta rekedten, könyörgő és parancsoló hangon egyszerre. 

Mariannra néztem, aki mosolyogva bólintott, mintha azt mondaná: ha van időm, maradhatok. Majd elbúcsúzott, és betette maga mögött az ajtót. 

Kettesben maradtunk a szebb napokat megélt ikonnal. Hosszasan nézett engem, majd egy, a sarokban veszteglő antik műtárgy felé mutatott. 

— A vázában… — nyögte. 

Megindultam a sarok felé. A váza belsejéből egy üveg szája csillogott. Gond nélkül kiemeltem az üveget ravasz rejtekéből, mely címkéje szerint vodkát tartalmazott. 

Szabadkozni kezdtem, hogy ezt nem szabad, mit szólna Mariann, meg a személyzet, de a hajdani dobos oly kéztartással mutatott a konyhafülke irányába, mint egy vezér, ki a harctérre küldi embereit. 

— Pohár! — ez volt a jelszó részéről. 

Még mindig, ebben az állapotában is tekintélye volt előttem Mihóknak, így hát gépiesen meneteltem a kis szekrényke felé, és két egydecis ivópoharat tettem az asztalra. A bajkeverő odabotorkált, és remegő kézzel töltött mindkét pohárba. A terítő is kapott egy keveset, mert nem segítettem, nehogy megsértsem. 

Szomorú közeljövőm vetítette előre árnyékát. Eddigi életem során talán négyszer jutottam el a részegség állapotába, de egyik alkalomról sem őriztem szép emléket. Már amelyikről egyáltalán emlékem volt. Ami megmaradt, az okádásokról, hallucinogén állapotokról tanúskodott. 

Kezdetben egyetlen porcikám sem kívánta az erős, alkoholos italt. Narancslevet sem láttam sehol, mellyel kissé hígíthattam volna a gyilkos nedűt. Mihók István neve pedig túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy akaratát megtagadjam, főként, ha ilyen makacs. 

Magasra emelte poharát, és én is, csak nekem nem remegett a kezem. 

— Igyál… Fejsze! — kiáltotta. 

Ekkor döbbentem rá, hogy a rég halott gitárossal, Nagy Baltazárral kever. Neki adta valaki — „hatalmas” nyelvi leleménnyel — ezt a gúnynevet. Szegény a Mexikói-öbölben, New Orleans felé tartva lelte halálát, miután a luxus óceánjárónak, melyen zenélgetett a Motívum utáni időkben, nekiszaladt egy kisebb hadihajó. 

Apámnak bezzeg sikerült megérkeznie Amerikába. A tizennyolcadik születésnapomon bejelentést tett: sok-sok évet áldozott rám és anyámra, most már szeretne magára is. Hiába lettem nagykorú, még szükségem lett volna rá! 

Maradtak belőle az ünnepekre küldött postacsomagok. Legutóbb egy halom ruhát pakolt be, melyek közül — tőle nem meglepő módon — egy sem lett az én méretem. Azonban akadt egy világosbarna, majdnem sárga, rojtos ujjú bőrkabát, ami nagyon tetszett. Valósággal elvesztem benne, de hordtam, hogy legyen mindig valami velem apámból. 

— Na…egs! — rántott vissza a jelenbe az öreg dobos ivásra ösztökélő hangja. Példáját követve lehúztam italom felét. Ekkor jutott eszembe a fájdalomcsillapító. Na, mindegy! Ez van. Igaz, ő az egészet bedobta, és csak mosolygott, s nem lett olyan szarul tőle, mint én. 

— Még — mutatott csontos ujjával poharamra. Érdekesnek találtam, hogy a második nyelet már jobban esett. 

Ezúttal én töltöttem, mert úgysem remélhettem, hogy megúszom a további folyadékbevitelt. Közben arra gondoltam, hogy soha nem mondom el apámnak, kivel vodkáztam, így állok bosszút, amiért itthagyott. Más kérdés, hogy alkalmam sem adódott rá. 

Talán már a harmadik pohárkánál tartottunk, amikor kiáltást hallottam a folyosó felől. 

— Rózsi néni, menjen vissza a szobájába! Gyógyszerosztás! 

A csukott ajtón keresztül is jól hallatszott. Kérdően néztem „ivócimborámra”. 

— Ágy alá! — utasított a hajdani sztár. 

A vodkát azért kiszörpöltük, én fogtam a bűnjellel felérő üveget - melyben már csak kevés folyadék lötyögött -, és mint valami vígjáték béli szerető a férj hazaérkezésekor bekúsztam az ágy alá. Még utoljára eszembe jutott, hogy apámék a seregben mindig vodkát ittak, mert annak nincs szaga… 

Zuhanni kezdtem. Leszakadt az emelet, vagy mi a pi…? De egyszer csak földet értem. Mint a macskák, talpra.

Körülnéztem. Egy régi bérház udvarán álltam. Húgysárga fény világította körbe a függőfolyósokat, szégyenlősen mutatva a vakolat hiányosságait.

— Segíthetek? — szólt le az első emeletről egy középen kopasz, dohányzó középkorú. 

Már hogyne segíthetne! Mondtam neki, hogy a Neumann János utca 16-ot keresem, ő meg mondta, hogy ez az. De én konkrétan egy gondozóházat, egy modern épületet. 

— Nincs itt semmiféle nyugdíjasház, nem is volt soha — mormogta a férfi barátságtalanul. Ezáltal csak egyetlen információval lettem gazdagabb, hogy jobb, ha innen megyek. 

Omladozó lépcsőházon keresztül jutottam az utcára. Ismerősek voltak a házak, de a Mihók Patyát is magába fogadó otthont nem láttam, hiába forogtam többször is körbe.

Pár száz méterre tőlem egy nagyobb út fénylett és morajlott. Elindultam arrafelé, hátha onnan meg tudom határozni helyzetemet. Menet közben azon tűnődtem, vajon nem veterán járművek találkozóját tartják-e a környéken, mert láttam néhányat parkolni a járda mellett azokból az autócsodákból, melyek évtizedekkel ezelőtt uralták az utakat. A főutat elérve annyiban változott a helyzet, hogy a „csotrogányok” közül közlekedett is néhány. Most tűnt fel az út szélességéhez és a kora estéhez képest mérsékelt forgalom és a foghíjas parkolás. 

A sarkon egy szokatlanul minimalista tábla hirdette: ez az Ifjúság sugárút. Mariann mesélt róla nemrég. 

Forgatásra gyanakodtam, hogy valami retró film egyik felvételébe keveredtem, de nem láttam a szokásos kellékeket, sőt, egyetlen biztonsági őr sem küldött el az anyámba. 

Ellenben élőzene szűrődött ki valahonnan. A hang irányába mentem. Az épület, melynek nyitott ablakából áradt a jófajta beat-rock muzsika, olyan volt, mintha fehérre meszelt furnérlemezekből lett volna össze legózva. Ilyen formájában viszont ügyesen illesztették be két méltóságteljes bérház közé. De nem ezen akadtam ki, sokkal inkább azon, hogy a Bármikor számíthatsz rám hasított az estébe. Nem csodálkozhattam sokáig, mert a produkciót dorgáló hang szakította meg:

— Patya, szedd össze magad! Szétütöd a dalt! 

Valaki valamit válaszolt, amit nem értettem. Meg úgy általában semmit sem! Csupán erős késztetést éreztem bejutni az épületbe. Hátha odabent magyarázatot találok a furcsa történésekre. 

A kitárt fakapu mögött barna munkaköpenyes portás álldogált és dohányzott. Gyors „jó estét kívánok-ot” vetettem oda neki. De mielőtt elosonhattam volna mellette, elém állt. 

— Hova-hova, ifjú barátom?! 

(Persze a barát szót gúnyos hangsúllyal emelte ki.) Nem készültem még erre a nyilvánvaló kérdésre sem, ezért csak hebegtem, de jó sorsom kisegített:

— Ja, már látom, Baltazár úrfi, bocsánat… elvtárs öccse.  

Azzal félreállt utamból. Kis időn belül másodszor hoztak kapcsolatba a halott gitárossal, tudtam is, hogy kicsit hasonlítok rá, de most inkább az érdekelt, hogy bejuthattam. Tágas előtérbe nyíló ajtót láttam, mögötte láthatólag egy zenekari próbaterem volt a szokásos berendezéseivel. Éppen ráláttam a… halott gitárosra…, aki nagyon is élt, sőt mintha fiatalodott volna még a korai lemezborítókon látható önmagához képest is. 

Mint a holdkóros lépdeltem előre az előttem még fel nem tárult próbaterem teljes egészében. Hátul, egyszerű BHG dobszerkó mögött Mihók - általam sosem látott - fia ült. Vagyis… őt szólíthatták az imént Patyának, más Patya itt nem lehet! 

Egy fiatal Apáthy Feri hasonmás pedig úgynevezett pille széken ült (nagyanyáméknál volt ilyen) ormótlan, szinte csepp alakú basszgitárral az ölében. 

— Ki vagy, és mit állsz ott, mint aki kísértetet lát? — Ezt a mondatot a Steinmann nevű Motívum énekesre hasonlító, de jóval rendezettebb frizurájú fiatal fickó lökte felém. 

Mondtam, hogy ebben van valami igazság, mire mind a négyen elkezdtek röhögni, Apáthy még huhogott is a vicc kedvéért.

— Jó a kabátod! Cowboyos filmekben láttam ilyet, a moziban — folytatta a hangszerrel nem rendelkező ifjonc, önkéntelenül is kisegítve engem a csávából. — Honnan van neked ilyen, seriffkém? 

Miután a többiek ismét hálás, nevető közönségnek bizonyultak, megmondtam az igazat, hogy apám küldte a tengerentúlról. Időhúzásképpen hozzátettem, hogy ha kell, küldetek neki is. Felcsillant a szeme, de azért megjegyezte:

— Apád egy disszidens. 

A régi hangzású szó ráébresztett valamire. Jeleztem, hogy „kábelt kell fektetnem”. A zavart rötyögésből leszűrtem, hogy nem ismerték ezt a szlenget, ezért közönségesebben is elmagyaráztam. 

Megmutatták, merre van a retyó, én be is mentem, és az egyik fülkeajtónak támaszkodtam. Itt nyugodtan tudtam gondolkodni. Egyetlen magyarázatot találtam a furcsaságokra: igaz, amiről kedvenc sci-fi szerzőim gyakran fantáziálnak, s amivel jó pár neves tudós egyetért, az IDŐUTAZÁS létező fogalom! És most meg is történt velem. Valamifajta időkapu nyílt meg nekem. De nem véletlenül! Küldetésem van. Megmenteni két embert; Mihók Patyát az alkoholizmus okozta elbutulástól, esetleg „Fejszét” a halálos utazástól. 

Ekkor lépteket hallottam. A kézmosónál éppen a fiatal Patyával találkoztam szembe. Vajon ő tud erről az időalagútról? Azért küldött az ágy alá? Csak annyit kérdeztem, hogy mi van az ágy alatt? Értetlen bámulása mindent elárult. Ezért inkább megpróbáltam meggyőzni, hogy a dobolás nem neki való. 

— Ki a fene vagy te? — nézett rám régi, szúrós tekintetével. — Egyáltalán, mi közöd hozzá? 

Úgy ment el mellettem a fülkék felé, hogy vállal durván meg is lökött. Nem tudom, mit is reméltem. 

Visszamentem a többiekhez. Kihasználva a megnyert „Patya mentes” időszakot, felajánlottam a srácoknak, hogy szívesen helyettesítem dobosukat, amíg neki dolga van. 

— Ne menjen hiába a drága idő, próbáljuk meg! — sóhajtott türelmetlenül Steinmann. 

Beültem a primitív dobszerelés mögé, így rázendíthetett a banda a Bármikor számíthatsz rám-ra. Soha nem remélt, elképesztő érzés volt a motívumos fiúkkal együtt zenélni! Még akkor is, ha a dalt egy kicsit más szöveggel énekelte Steinmann. Negyedik sort így: „... ezt vallom én keményen”. 

Megvártam, hogy a meglepetés hulláma végigvonuljon az arcokon, majd előálltam egy „új”, szerintem sokkal jobb szövegváltozattal, ami valójában a későbbi, közismert változat volt. „A becsület nem szégyen “. 

A magam részéről nem cselekedtem túl becsületesen, de bárki, aki a helyemben látta volna a „két” Patya, a fiatal, energikus és a betegség gyötörte közötti különbséget, hasonlóan nem válogatott volna az eszközökben, csak hogy idejében letérítse a tévútról az általa nagyra tartott embert. 

— Seriffkém, ez zseniális! — lelkendezett Steinman énekes. — Te is írsz dalokat, szövegeket? 

Bólintottam, és „Fejsze” gitárjára néztem. Steinman intett neki, hogy adja át helyét és hangszerét. Megéreztem a Jolana gitár súlyát, vastag nyakát alig bírtam átfogni. De végül sikerült nagyjából ugyanazt a repertoárt előadnom, amit az imént játszottam el Mihók Patya idősebb, súlyos beteg „változatának”. A fiatalabb közben megérkezett, és karvaly tekintete a szokottnál is élesebben vetült rám. 

— Mintha csak én írtam volna ezeket a számokat! — lelkendezett “Fejsze”, nem is sejtve, milyen közel áll az igazsághoz. Megnyugtattam, hogy igenis tud ilyeneket írni, és írjon is, ahelyett, hogy elmenne majd vendéglátózni. Mondjuk egy hajóra. Mert az árulás a beat muzsikával szemben! 

Kicsit zavartan nézett rám a gitáros, hogy honnan jön ez ide. Remélve, hogy nyomot hagy benne mondandóm, más vizekre eveztem, ha már vízi járművet emlegettem. Nem túl nagyvonalúan felajánlottam az együttesnek az általam előadott, saját dalaikat. 

— Az így nem kóser! — ingatta fejét Steinman énekes. — A nagyok nem alkalmaztak külső szerzőket.

„Legalábbis nem tudunk róla” — mosolyogtam magamban a régi zenészek naivitásán. Mivel nem szólt senki, de valami mégis ott keringett a térben a fejek fölött, Steinman vitte el a balhét. 

— Jól dobolsz, a dalaid igazi slágerek, és a szövegeid se rosszak — fordult felém, majd Mihók felé bökött tekintetével. — Patyáról e három közül csak az utolsó mondható el. 

A dobos ujjai ugyanolyan hosszúak és csontosak voltak, mint az „én időmben”. Közülük a mutatót szegezte felém. 

— Az első másodperctől tudtam, hogy ki akar túrni a zenekarból! — lihegte. — Ha ennyire ragaszkodtok ehhez a jöttment senkiházihoz, én inkább megyek, és leiszom magam. 

Lépései szinte dörrentek, ahogy a kijárat felé indult. Pedig nem volt sokkal testesebb, mint idősebb korában. 

Én viszont megértettem valamit: Mariann tévedett! Nem a zenélésen múlt Patya rossz sorsa, alkoholizmusa. Sőt, a zene volt az a motiváló erő, mely egy időre kitolta annak kibontakozását. 

Ugyanúgy csimpaszkodtam bele Patya karjába, ahogy korosabb alteregója az enyémbe. És én is ugyanazt az erőteljes szót sziszegtem fogaim közt, hogy „maradj”! Ezt követően a többiekhez fordultam, és azt rögtönöztem, hogy szívesen lennék tag, de van már zenekarom. 

— Otthagyod! Nem érdekes — legyintett Steinman. 

Kiutat kellett találnom, mielőtt elcseszem Patya karrierjét, ezért benyögtem a korabeli konkurens együttes nevét. 

— Te vagy az új fiú a Hospitalból? — érdeklődött kikerekedett szemekkel Apáthy Feri, a basszer. 

Bólintottam. Szemem sarkából láttam Steinman színeváltozását. Ahogy arcbőre normálból vörösre váltott, úgy változott ellentétébe addigi nyájas hanghordozása. 

— Szóval kémkedni jöttél, te rohadék?! 

Válaszolni nem volt időm, mert közelebb lépett, és már csak arcomhoz közelítő öklét láttam. Nagyon heves reakciót váltott ki belőle a Hospital együttes említése, melyet ezer oknál fogva gyűlöltek a Motívum tagjai. 

Nem csak az arcomon éreztem az ütés erejét, de a koponyám hátsó része is belecsapódott valamibe. Furcsa mód nem a padlóba, hanem felülről éreztem az ütést. Hol vagyok? Hason fekszem egy koporsóban?

Ahogy felismertem, hogy az ágy alatt fekszem, úgy támadt le a valóság többi része is: irtózatos hányinger, szédülés béklyózta testemet, és ez még fokozódott, amikor bal kezemmel elsodortam a vodkásüveget. Mégis van szaga, de még milyen förtelmes! 

Mielőtt belehaltam volna, mint valami partra mászó, ügyetlen kétéltű, kikúsztam az ágy alól, és felhúztam magam annak szélére. 

Az öreg Patyát látva elmúlt minden fájdalmam. Észre sem vett, olyan mereven nézte a szemközti, alacsonyabb bérház tetőcserepei fölött állomásozó holdat. Ajkain időnként néma mondatokat morzsolt. Néha hirtelen, pici mozdulatokkal hintázott előre-hátra. Valami azt sugallta: rég elmúlt koncerteket idéz maga elé. 

Ekkor rájöttem, hogy ő az igazi időutazó, és nem én.