A kis utca

A kis utca

Mi ez a fény? Az eget csupán néhány habos felhő szaggatja szét és ez egyáltalán nem tetszik. Mondjuk gondolhattam volna, hogy nem bízhatok holmi híradós meteorológus szavában, de ekkorát tévedni azért valóban embertelen dolog.
„A délután folyamán erős havazásra számíthatunk.” Mondta ő és tessék! Itt állok a vakítóan kék ég alatt és a hónak nyoma sincs. Pedig így december tizedikén különösen elvárható volna legalább a jele annak, hogy egyáltalán tél van.
Augusztus óta gondolkozok már ezen. Mármint azon, hogy vajon idén fehér lesz-e a Karácsony. Valójában tizenhét éves korom óta várom már de egyszer sem volt az, pedig a „fehér Karácsony” szörnyű fontos lenne.
Felnézek a habcsókra emlékeztető fellegekre. A Nap sugarai bosszantóan melengetik az arcomat és bár tudom, hogy a kabát amit ma felvettem tökéletesen felesleges, már csak dacból sem fogom levenni. Még csak az kéne, hogy ilyen látványosan elismerjem a tél zavarba ejtő hiányát. Körülöttem persze tavaszinak is alig mondható dzsekikben mászkálnak a népek de nem érdekel. Meglehet bolondnak néznek vagy szimplán csak rosszallják vastag télikabátomat de hát mi mást viseljen az ember decemberben mint télikabátot?
Ahogy arcon simogat a langyos szél egyre inkább úrrá lesz rajtam a szorongás mellyel sosem tudtam mit kezdeni. Ez a különös szorító érzés évek óta fel-feltör bennem de legalább volt eszem megtanulni együtt élni vele. Az is előfordul, hogy sikerül leküzdenem de az igazság az, hogy legtöbbször egyszerűen odébbáll. Se szó se beszéd pont mint az emberek.
Vannak akikről azt hisszük, hogy velünk maradnak egy egész életre pedig valójában csak mi maradunk saját magunknak.
Elindulok a házamhoz vezető utcácskán. Szeretem ezt az utcát mert olyan mint egy jól sikerül filmes kompozíció. Amikor itt sétálok egy elmélázó főhősnek érzem magam aki ismeri a város apró titkos kis zugait és azt is tudja, hova vezetnek a látszólag sehová sem tartó utak. Szűk ez az utca és rövid. Szinte már felesleges is de mégiscsak ez az ami haza vezet így mindig méltóságteljes lassúsággal haladok át rajta. A talpam alatt a ki tudja mióta változatlan macskakő, fejem felett a ki tudja mióta nem működő utcai lámpa. Jobbról és balról is egy-egy ház de csak a jobboldali ablaka néz errefelé. Kis narancssárga keretes ablak és nem gondolom, hogy valaha is ezen bámészkodna valaki, főleg, hogy nem látna semmit, csak a szemben lévő ház falát meg talán engem ha éppen itt járok.
Ebben a kicsi utcában megállt az idő. Álmodozó buta gondolatnak tűnhet amit mondok pedig tényleg így gondolom. Ezen az utcán futottam el Franco Torres elől mikor meg akart verni másodikban, ezen az utcán szedtem rendbe a hajam mielőtt az anyám elé álltam iskola után és itt próbáltam ki először a cigarettát is amiért akkora leteremtést kaptam.
Későbbi felnőttebb napjaimban sem lett kevesebb ez a hely. Tizenöt évesen itt kaptam az első igazi csókomat a gyönyörű zöldségárus nőtől akit mindig kilestünk a barátaimmal. Mai napig nem tudom miért történt de az eltelt évek alatt rájöttem, hogy nem is fontos. A csók ugyanolyan édes oktalanul is. De nem csak jó emlékeket őriz ez az utca, kár is volna ezt állítanom. 
Tizenhét éves voltam amikor a nagyapám egyszerűen elment. Csak úgy kisétált a házból azzal a ronda barna bőrönddel a kezében és meglehet ocsmány feltételezés de azt gondolom vissza se akart nézni. Nem akart de megtette amikor az emeleti ablakból utána kiáltottam. Emlékszem milyen ész vesztve rohantam utána és itt ebben az utcában értem végül utol.
Az arcán húzódó kemény ráncok egészen sötétnek hatottak a délután fakó fényében, szürke kalapja alig engedte látni aggódva összevont sűrű ősz szemöldökét. Úgy látom most is mintha itt állna velem szemben. Látom térdéig érő kopott fekete kabátját, a bőrkesztyűt és a foltos bakancsot amire korábban én cseppentettem hipót.
Nem is haragudott miatta…

Talán percek teltek el míg csak bámultam őt egy szál pólóban zihálva. Jéghideg szél bolyongott körülöttünk én mégis úgy éreztem lángol bennem valami ismeretlen félelem. Magához húzott. A mozdulat egyszerre volt dühös és féltő, ahogy a hangja is.
- Mit képzelsz te gyerek? Egy életre megfázol! – pirított rám.
Zavaromban a szája felett pihenő dús bajszot bámultam és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szememben. Észre is vette és lágyított korábbi keménységén.
- Ne bőgj kölyök… ne bőgj vagy nem tud elvinni a lábam. – mondta és hallottam a hangjába szökött fojtott bánatot. – Tudtuk, hogy eljön ez a nap. Tudtad te is, én is és az anyád is. Az a buta liba… - folytatta. – Szaladj vissza! Tényleg megfázol. – taszított a házunk felé de én nem moccantam.
Ő sem mozdult. Olyanok voltunk mint egy gyászosan megfagyott pillanat. Őt néztem, a szigorú jég kék szempárt és a benne ülő könnydombocskát. Érzékeny ember volt, mégis a legerősebb akit valaha is ismertem. Láttam, hogyan vészelte át a nagyi elvesztését és, hogyan nézte éveken át, hogy az új apám üti-veri anyámat. Hányszor mondta neki, hogy menjünk el, hogy ő vigyáz majd ránk míg anyám talpra nem áll de, hogy a szavaival éljek, anyám egy buta liba volt.
Egy szerelmes buta liba.
- Nem bírom tovább nézni Alberto. Nem megy… - vallotta be szinte suttogva miközben kalapjára lehullott az első hópihe.
Ledermedtem. Az van, hogy igaza volt. Tudtam, hogy eljön a nap mikor megelégeli az új apám viselkedését és az anyám makacs szemlesütését. Ő tényleg mindent megtett értünk hisz édesapa halála után neki köszönhettem, hogy volt férfi akire felnézhettem. Rajongtam érte.
- Nem hagyhatsz itt! Veled megyek. – jelentettem ki és már rohantam volna, hogy hozzam amit elbírok és magam mögött hagyjam a házat, anyámat és az embert akit apámnak kellett csúfolnom de nem engedte.
Sebesen kapott utánam és ragadta meg a póló alól kilógó meztelen karomat. Bőrömön éreztem hideg kesztyűjét s, ahogy visszarántott arcunk egészen közel volt egymáshoz. Abban a pillanatban, ahogy szeme tükrében megláttam magam olyan volt, mintha saját magammal viaskodnék csendesen.
- Nem Alberto, nem hagyod itt az anyádat! Nem engeded neki, hogy teljesen elfelejtse mennyit ér! Értetted fiam? – ahogy beszélt éreztem az édes pipadohány illatát. Mindig ilyen illata volt. – Remélem az anyád tanul a leckéből amit most tanítok neki bár őszintén szólva fogalmam sincs képes-e rá. – mondta.
Dühös, riadt tizenhét éves voltam aki erőszakkal kapaszkodott a nagyapjába így percekig bizonygattam neki, hogy minden más lesz, hogy anya hallgatni fog rá, hogy az a férfi el fog tűnni az életünkből és végre mindannyian nyugodtak leszünk. Csendes volt és türelmesen végighallgatott, engem pedig átjárt az a boldog tévedés, hogy meggyőztem és mindjárt kezembe adja a nehéz bőröndöt. Együtt visszamegyünk a házba és nyitunk még egy utolsó fejezetet. Csak még egyet.
- Jól figyelj rám te gyerek mert azt akarom, hogy erre mindig emlékezz… - kérte és én ittam minden szavát. – Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam mindaz amiről most beszélsz csupán egy kellemes vágyálom. Van ami sosem lesz jobb Alberto, sosem változik és nem is tűnik el. Az Isten szándéka, hogy az állandóságot is ismerjük hiszen csak így láthatjuk tisztán a mulandóság értékét. – akkor levette az egyik kesztyűjét és nagy meleg tenyerét az arcomra tette. – Kötelességed vigyázni anyádra. Kötelességed minden nap emlékeztetni arra az életre amiből nem kér az miatt a marha miatt. – tarkómra csúsztatta a kezét és finoman megrázott. – Erősnek kell lenned. Érted fiam? – kérdezte de én már csak bólintani bírtam.
Az arcomon lefolyó könnyek elzárták a szavaim útját és védtelenül hagyták sebzett szívemet. Nagyapám karjába kapaszkodva rázkódtam zokogva ő pedig letörölte a könnyeimet mielőtt újra felvette kesztyűjét.
A hó közben hatalmas pelyhekben hullott és nagyapám az ég felé fordította az arcát.
Figyeltem, ahogy ráncain egy pillanatra megpihennek a pelyhek mielőtt elolvadnának vonásai között.
Sóhajtott majd finom mosollyal tekintett újra rám.
- Emlékszel, mikor még nagyanyád is élt és csak te, anyád meg mi voltunk? Emlékszel milyen gyönyörű fehér volt az az utolsó közös Karácsony? – a hangja egészen megváltozott de bennem még dúlt a fájdalom.
- Minden jobb volt Carlos nélkül… bárcsak újra úgy lehetnénk! Bárcsak Carlos halt volna meg a nagyi helyett! – zokogtam de nagyapám szigorúan pillantott rám.
- Ne mondj ilyeneket Alberto! Nem kívánhatod senki halálát, még egy olyan emberét sem mint ez… - biccentett a házunk felé. – Én hiszem, hogy lesz még szép fehér Karácsony is és akkor én is újra itt leszek veletek. – ekkor vállon veregetett majd még hozzátette: - Addig is legyél türelmes fiam. Ne bántsd azt aki szeretned kell… hm? – jég kék szemei várakozva fürkésztek.
Bólintottam, mire még kért, hogy vigyázzak magamra majd elsétált a kis utcán.
A hó olyan sűrűn zuhogott, hogy pár lépéssel később teljesen eltűnt a szemem elől. Még maradtam kicsit, talán azt reméltem visszajön de lassacskán minden ízemben vacogni kezdtem így visszasétáltam a házba. Anyám a konyhában állt kisírt szemekkel de nem voltam képes odamenni hozzá. A szobámban még jó ideig csak némán álltam az ablaknál és ezt a szűk utcát bámultam, ahogy teljesen belepte a hó.
Anyám két hónapja ment el és sosem hagyta ott azt a szemetet. Élete végéig tűrte, hogy egy szörnyeteg tartja sakkban. Anya halálának napján úgy penderítettem ki a házból Carlost, hogy tudtam többé nem mert majd visszajönni.
Most itt a december és én pedig annyi év után is azt a bizonyos fehér Karácsonyt várom. A Karácsonyt amikor nagyapám egyszer csak megjelenik a kopott szürke kalapjában a térdig érő fekete kabátjában és bőrkesztyűs kezében ott lesz majd a ronda barna bőrönd is. Visszajön és újra itt lesz anya és nagyi is és mind összegyűlünk majd egy gyönyörűen megterített asztalnál és én visszakapom a családomat.
Ötvenhárom évesen tudom nem illik hinni a csodákban de a bennem lévő tizenhét éves fiú igenis minden este ezt a kis utcát kémleli, igenis várja a hólepte Karácsonyt és sosem felejti el, hogy mit is ér valójában az ember.