A mulandóság és az emlékezet poétikája

A mulandóság és az emlékezet poétikája
Szilasi Katalin Tört tükör című kötetében
„a Hetedik” Művészeti és Kulturális Egyesület, 2026

A kortárs magyar lírában nem szokatlan, hogy a szerzők hosszú hallgatás után, életük későbbi szakaszában lépnek az irodalmi nyilvánosság elé. Szilasi Katalin esetében ez a „későn érkezés” nem hiányként, hanem sajátos poétikai többletként értelmezhető. Verseiben ott munkál az évtizedek tapasztalata, az elmúlás tudata, az emberi kapcsolatok törékenységének felismerése, ugyanakkor az a csendes belső figyelem is, amely a világ apró rezdüléseit képes költészetté formálni.
A Tört tükör című, 2026-ban megjelent kötete nemcsak eddigi lírai világának összegzése, hanem egy tudatosan felépített, komplex költői univerzum is, amelyben az évszakok körforgása, az öregedés tapasztalata, a hit, a veszteség és az emberi lét végessége egyaránt hangsúlyos szerepet kapnak. Szilasi Katalin 1949-ben született Debrecenben. Tanulmányait Szolnokon, majd Budapesten végezte, 1975-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar–orosz szakos tanári diplomát. Nyugdíjazásáig Szolnokon tanított egy középiskolában.
Már fiatal korában írt novellákat és könyvismertetéseket, melyek a Gyermekünk című folyóiratban jelentek meg. Az írói indulását jelentősen segítette Horgas Béla költő, újságíró, Szilasi Katalin magyartanára. Verseit sokáig nem tartotta publikálásra érdemesnek, főleg kedves tanára előtt szégyellte, így hosszú időn keresztül „az íróasztalfióknak” alkotott. Csak mintegy negyven év kihagyás után tért vissza az aktív irodalmi életbe, először internetes irodalmi portálokon, majd önálló kötetekkel.
Az első verseskötete, a Véges végtelen 2018-ban jelent meg, amelyet prózakötetek és kisregények követtek: Egy régi történet, Mária, A nagy ház, A nyúl, majd 2023-ban az Áttetsző című második verseskötete. Szövegei számos online és nyomtatott irodalmi fórumon napvilágot láttak, többek között A hetedik, a Liget, a Napút és a Litera-Túra felületein.
Szilasi Katalin költészetének főbb jellemzői az érzékeny, letisztult nyelvezet, valamint a személyesség és az egyetemesség finom egyensúlya. A róla szóló ajánlók rendre hangsúlyozzák, hogy művei az öregedés, az elmúlás és az emberi méltóság kérdéseit úgy vizsgálják, hogy közben nem válnak öncélúan melankolikussá vagy patetikussá.
A költőnő legújabb verseskötetét, a Tört tükör című könyvet az A hetedik Művészeti és Kulturális Egyesület adta ki 2026-ban. A szöveggondozást dr. Kovács Adrienne végezte, a tipográfia Takács Zoltán munkája, a felelős kiadó Ferenczfi János.
A Tört tükör már külső megjelenésében is tudatosan szerkesztett könyv benyomását kelti. A borítón Bari Janó Maja című festménye látható, amely nem csupán illusztrációként működik, hanem a kötet egyik legfontosabb szimbolikus kulcsává válik. A mitológiai – a hindu és buddhista hitvilágban a káprázat, az illúzió, az érzékelhető valóság megtévesztő természeteként megjelenő – Maja alakja a fátyol mögé rejtett valóságot idézi meg: a világ nem közvetlenül hozzáférhető, csak torzítva, részleteiben, töredékeiben érzékelhető. Ez a gondolat már a címben is megjelenik: a „tört tükör” egyszerre utal az én széttöredezett önképére és a világ megismerhetőségének korlátozottságára. A kötet nyitó haikujában ez a motívum explicit módon is megjelenik: „Most világom tört / tükör. Egy megrepedt arc / és vérző ököl.”
Denotatív szinten a borító egy nőalakot és egy fátyolszerű, misztikus kompozíciót ábrázol, konnotatív jelentéstartománya azonban jóval gazdagabb. A fátyol az illúzió, a látszat, az emberi érzékelés korlátainak jelképe. A költőnő maga is utal erre a kötet ajánlójában: a művészet célja szerinte a világ és önmagunk megismerése, még ha ez mindig sajátos szűrőn keresztül történik is. A borító tehát nem csupán esztétikai elem, hanem értelmezési horizontot nyit a versekhez. A tükröződés, az elfedés és a leleplezés motívuma végigvonul az egész köteten.
A Bari Janóval való együttműködés különösen hangsúlyos a köteten belül is, hiszen a festő képei nem egyszerű illusztrációk: minden ciklus előtt egy-egy alkotása szerepel, mintegy ráhangolva az olvasót az adott tematikai egység hangulatára. A festészet és líra összekapcsolása a kötet meghatározó szerkezeti sajátossága.
A Tört tükör hat tematikus ciklusra tagolódik: Évszakok, Szürkébe forduló, Kiszolgáltatva, Kapcsolatok, Porladók és Dilemma. Már a cikluscímek is a mulandóság, az emberi lét határhelyzetei felé mutatnak.
Még az Évszakok témája előtt, a kötet borítójára és címére reflektálva áll a – korábban említett – Tört tükör című haiku, mint mottó, illetve a Maja fátyla című hexameterekből álló vers, Bari Janó Maja című festményéhez alcímmel. Ez a mű is felerősíti azt az érzést, hogy az elkendőzött igazság mögött a rút rejtőzik, és e kötet célkitűzése lerántani a leplet az eltitkolt valóságról.
Az első részhez Bari Janó: Nem a kisherceg című festménye a gondolatébresztő vizuális elem. A kozmikus magány sötétsége veszi körül a neonsárga és zöld színekkel szinte világító nőalakot. Tekintete egy másik bolygóra szegeződik, amely akár a Föld is lehetne, feje felett egy sárga gömb a Napra is utalhat, körülötte a távoli csillagok gyenge fénye pislákol. A kép címe utalhat a gyermeki álmok kiüresedésére, és a magány fájdalmára. Jól illeszkedik a nyitóvershez a női alak testtartása: „Csak én állok csöndemben,/ ingatva fejem.”
Az Évszakok ciklus különösen hangsúlyos, hiszen a természet változásain keresztül beszél az emberi élet stációiról. A tavasz verseiben ugyan még megjelenik a megújulás lehetősége, de ezt rendre átszínezi a kétely és a mulandóság tudata. A Kora tavasz című versben például a lírai én már nem hisz az „új kikeletben”, a természet megújulása nem képes felülírni a belső rezignációt.
Szilasi Katalin költészetének egyik legerősebb sajátossága az impressziókat megragadó vizualitás, a megszemélyesítés és szinesztézia gyakori alkalmazása. A költő plasztikus képisége szinte multiszenzoros élménnyé emeli a leírást: a látványt, a bőrérzékelést is előhívó jelzőcsokrok, szinesztéziák, lüktetővé, élővé varázsolják a költői képeket: „sárga-piros kedvünket a friss gallyakra kötözzük / színes pántlikaként” (Tavasz - 2023); „Zúzmara-paplan a völgyre terülve a néma halál most” (Fagyos tavasz). Az Őszies című versben alliterációk emelik az auditív elemek hatását: „Kinyíltak mind az őszikék, / s míg lilult a haldokló határ, / mint vaksi ködbe a messzi fák, / sugaras kedvünk barna búba fúlt.” Felerősödik a vizualitás, amikor egy festmény (Kotász Károly Pusztai falu című képe) lesz az ihletője az Őszi alkony című költeménynek: „Hófehér ruhában / guggolnak a házak./ Sötét ablakszemek / már pihenni vágynak.”
A költő következetesen használ színeket érzelmi állapotainak érzékeltetésére egyedi szinesztéziákban: „rézvörös harsonaszó”; „őzbarna dallam”; „hideg-kék most az ég”; „mélyvörös cseresznyeajkak”. A színek érzékletessé és festményszerűvé teszik a verseket. 
Visszatérő szerkesztési elv az ellentétes témák kiemelése (forróság-hűs értelem), és hogy egy hétköznapi jelenség – mint az izzadás –, enyhén groteszk leírássá növi ki magát: „A tudat vörösen remegő burkolóanyaga / olyan sebezhető, védtelen.” (Forróság). A formai sokszínűség szintén figyelemre méltó. A kötetben találunk klasszikus műfajokat, haikukat, szonetteket, hexametereket, jambikus szerkezetű verseket és szabadverseket is. Ez a formai tudatosság nem öncélú virtuozitás, hanem mindig összefügg a tartalommal. A haikuk tömörsége például gyakran egyetlen pillanat érzéki megragadására szolgál, míg a hexameterek ünnepélyesebb, epikusabb hangvételt kölcsönöznek a szövegnek. A Pokoli nyár vagy a Zöldár hexameteres sorai szinte hömpölyögnek, ezzel is erősítve a természet pusztító erejének érzékeltetését. A költőnő képei gyakran egyszerre szépek és nyugtalanítók: a lírai látvány mögött mindig ott munkál a pusztulás tudata.
A természetábrázolás mögött sokszor társadalmi vagy egzisztenciális reflexiók húzódnak meg. A Pokoli nyár például a klímaszorongás és az ember önpusztító működésének allegóriája: „Önnön poklát készítette magának az ember.” A versekben gyakran összekapcsolódik a személyes és a kollektív tapasztalat. A háborús témájú szövegek, az emberi kiszolgáltatottság képei vagy a hit elvesztésének dilemmái túlmutatnak az egyéni sorson.
Intertextuális kapcsolatok is felfedezhetők a kötetben. Szilasi Katalin lírája több ponton idézi meg többek között József Attila, Babits Mihály, Juhász Gyula, Pilinszky János vagy Nagy László világát. A létösszegző, rezignált hangnem, a természet és ember kapcsolatának metafizikai értelmezése, valamint a sűrű képiség mind rokonítható ezekkel az elődökkel. Ugyanakkor a kötet sajátos hangját a női tapasztalat finom jelenléte és az öregedés személyes perspektívája adja.
A Forduló című versben a csatorna – vizet elnyelő – torkának expresszív képe egy József Attila Külvárosi éj című versére játszik rá: „Tátog a csatorna, sötét torka / a vizet nyeli.” és „Kóbor kutyaként jár a szél, / nagy, lógó nyelve vizet ér / és nyeli a vizet.”. Közös motívumként az éj, a fény, a csönd és a kocsma ablaka is feltűnik a költeményekben. Máshol Babits szavai (Esti megérkezés) villannak fel az éjszaka leírásában: „Tépett takaró lett / már a sötétből”, míg Szilasi Katalinnál: „Rongyos takaró az ég”. Népies vonású, klasszikusokat idéző, mégis eredeti képeket használ. A zeneiség is lüktet, hullámzik a költeményekben. A dallam lehet rokokósan könnyed vagy búsan népies, esetleg ókori bölcsességeket idéző időmérték. Vagy éppen lecsendesedően melankolikus: „Hangja nincs, csak sóhaja / hallik a tájnak.” (Ősz a Tisza-parton). Ugyanebben a versben, ahogy a magány egyre erősödik, végül testet ölt: „A parton egy ember áll.”, Juhász Gyula Tiszai csönd című verse juthat eszünkbe: „Magam a parton egymagam vagyok”. Hasonló kifejezéssel él a költőnő az Őszi este című költeményében: „Árva-egymagam vagyok.”, bár az árvaságról és magányról József Attila szintén erősen szenzuális, motívumokra épülő költészete is párhuzamba állítható.
A táj pszichológiai tér – akárcsak Vajda János tájköltészetében – lelki kivetülése a költőnő érzelmeinek. A magány, elszigeteltség fokozottan jelenik meg az Ár című versében: „Magamra maradtan állok itt e vad, goromba időben.”. Az évszakok emberi tulajdonságokat kapnak: a március öregedő nőként „kendőzi magát” (Március vénül), „Esőben ringó / orgonafürtbe harap / a májusi szél.” (Májusi haikuk), az ősz „összeaszott öregasszonyként” (Ősz), a Télben a vicsorogó fagy jelenik meg. Ezek a képek egyszerre konkrétak és metaforikusak. Az évszakok antropomorfizálása az emberi öregedés tapasztalatát vetíti ki a természetre, miközben a természet változásai visszatükrözik az emberi lélek állapotait.
Szilasi Katalin egyik legerősebb poétikai eszköze tehát a természet antropomorfizálása.
A természet öregszik, fárad, készül a halálra. Hasonló a November: „Ősz öregember már a november.” Az ősz alakja itt is emberi sorsot hordoz, az elmúlás szimbólumaként leselkedik az ember háta mögött. A ciklus szinte minden verse az idő romboló munkáját állítja a középpontba. A Hervadás cseresznyével különösen erős példája ennek: „penészedik az idő, zöld szakállt ereszt”.
A tárgyak is öregszenek, az idő fizikailag jelenik meg. A Fésületlen, őszi szonettben: „vénülő nyarunk” megszemélyesítéssel fogalmazza meg, hogy a fiatalság, boldogság időszaka nem egyszerűen elmúlik, hanem visszafordíthatatlanul megöregszik. Ezáltal a természet állandó megújulása kétségessé válik a költőnő által teremtett világban.
A Hóban, fagyban című cikluszáró költemény komor hangulatával József Attila Téli éjszakájának kozmikus csöndjét és zörgő kabátját evokálja („a sarkon reszket egy zörgő kabát, / egy ember, üldögél, / összehúzódik, mint a föld, hiába, / rálép a lábára a tél...”), ám Szilasi Katalinnál már mozdulatlanná dermedt a test a padon ülve: „Lámpa alatt, padon ülve egy emberforma teremtmény / alszik, vagy nem is él már.”. Majd „Sugárkoszorú veszi körbe szépen, lassan a testet.”, mint Tóth Árpád imádott feleségét, Lichtmann Annát az Esti sugárkoszorújában.
A Szürkébe forduló ciklus nyitó festménye: Bari Janó Fizikai falfestmény című alkotása. A festmény címében szereplő „fizikai” szó már jelzi az anyagszerűséget, a –falhoz – kötöttséget. A kép és a ciklus közös világa a repedezettség, a mállás, az emberi lét szürkülése. Az élő állat ábrázolása mellett megjelenik a felborított sakk-figura alakban: a ló. A festmény vizuális textúrái megfelelnek a versek töredezett, el-elkopó létezésének. A ciklusban a szürke nemcsak szín, hanem létállapot. Mely lehet félelmetes, a tisztán látást akadályozó elem vagy a kiüresedés, beszűkülés, elszíntelenedés metaforája.A ciklus első versében (Felgyülemlett) a szakrális motívumok a régi idők, mára elértéktelenedett motívumaiként jelennek meg: „Nehéz most élni itt, nagyon, / sűrűsödnek köröttünk a rácsok”.
A címadó versben személyes hangon szólal meg a költőnő, utalva az írás nehézségeire, illetve a magány és az elmúlás fájdalmára: „Fáj, mikor szürkébe fordul a tér”. Ugyanitt párhuzamba állítja az érzések telítettsége miatti sírást az ablakot mosó esővel. A víz motívum – akárcsak József Attilánál – visszatérő toposz.
A Szürkegalambság című költemény groteszk világában a galambok szemszögéből szemlélődünk, minden szürke (a galamb, a férfi, a nő, a macska), csupán a gyerekek nem elég szürkék: „kavicsot dobnak feléjük, / és csúzlijuk is van”. A szürkeség társadalmi uniformizálódásnak, az egyéniség eltűnésének metaforájává válik.
Ha meg is jelennek a színek ebben a világban, akkor is csupán a negatív érzések szinesztéziájaként tűnnek elő: „borvörösben jaj-kiáltás”; „bánat barna”, csupán villanásnyi időre maradhat a természet szépséges zöld-kék harmóniája. (Színekben)  A költőnő újszerű hangon festi meg a magányt az Ablakkeretnyi című versben, melyben a napsugár futó érintését „hajdani, jó szeretőkhöz” hasonlítja a lírai én, akik végül elhagyták őt.
Ezt követően a versek fő témája a halál, az elmúlás lesz. A Keserű hexameterekben
először a környezet elmúlásának szürreális nyomait (haldokló folyó, hajó csontváza)
láthatjuk, majd a lírai én örök nyugovóra tér egykori kedvese mellé.
A fekete autó a veszteség és a trauma verse, melyben a személyes gyász kollektív félelemmé válik. A címről a halottas kocsi juthat eszünkbe először – ebben a témakörben –, mégis a fehér autó lesz az, ami elviszi a lírai én édesanyját a kórházba, aki többé nem tér haza. Ennek a gyermekkori traumának köszönhető, hogy „Szürkébe fordultam végül.”.
Az öt haiku a ráncosodástól, az öregedéstől jut el a végső elmúlásig: „Megdőlök, ahogy / illik a halál előtt, / illedelmesen.” Ugyanez a téma jelenik meg a Dőre királyság című versben, ahol az antikvitásból ismert „szorgos párka-kezek, / ősz szálakat fonnak a szászerka / hajkoronámba”.
A Kiszolgáltatva című ciklushoz kapcsolódó festmény: Bari Janó A Szentírás megtalálása. A festmény és a ciklus közös témája a hit keresése. A címben szereplő „megtalálás” azonban ironikusan is értelmezhető, mert a versekben a hit többnyire hiányként, kételyként jelenik meg. A festmény spirituális iránya összekapcsolódik a ciklus metafizikai kérdéseivel: ember és Isten viszonyával, a szenvedés értelmével. Már az első versben – A képzeletbeli Teremtőhöz – megkérdőjeleződik az isteni akarat. Számon kérő hangon panaszkodik a lírai én az Úrnak a ránehezedő terhek miatt. Az antikizálódás ebben a költeményben is teret nyer a Léthe folyó említésekor, de jól megférnek egymás mellett a keresztény motívumokkal (angyalszárnyak). Az Ima című alkotásban a bűnös lírai én megbocsátásért könyörög, bár tudja, hogy ő maga nem képes erre: „És bocsásd meg azt is / - hisz ez a te dolgod -, / hogy én csak haragot érzek / ellenségemmel szemben”. Az ellenség-szeretet keresztény parancsát Túrmezei Erzsébet Pótvizsga szeretetből című költeménye mutatja meg. Szilasi Katalin gyakran használ imaformát, zsoltárszerű megszólalást a ciklusban.
A panaszos számon kérő hang is visszatérő motívum, mely a „Mert elhagyatnak akkor...”, Nem ünnep…, „Miért hagytál el engem?” című művekben szólalnak meg. Az Istenkeresés és hitválság hangja szólal meg az Apokrif imádságban, melynek címe a bibliai kánonból kihagyott művekre utal, és egy kicsavart, ellenpontozó hitre: „Gyöngeségünkben, Uram, / téged teremtettünk magunknak / saját képmásunkra.”. Az antropomorf istenalak idézi Ady Endre, Balassi Bálint, Madách Imre, Babits Mihály Isten ábrázolását: „Fehér szakállas, jóságos nagyapót, / büntető istent, villámló haraggal, / majd bölcsen figyelő távolodót, / aki messziről int felénk, / és ránk bízza, hogy megyünk-e utána.”.
A kirekesztett című vers a hétköznapi élet tragédiájával és feketeségével szintén Ady stílusjegyeit viseli magán, XXI. századi miliőbe helyezve. A magány sötétségével, a kapcsolatnélküliséggel áll ellentétben az álomcsalád idilli ábrázolása. A kifli motívum pedig az előző ciklusból A szomszéd című vers mozzanatait idézi fel bennünk.
A háború és pusztulás képei összefonódnak az elmúlást szimbolizáló tél motívumaival a Háború, a Haiku-füzér, Katonasors, Háborús. Ezekben a művekben a történelmi kiszolgáltatottság személyes tapasztalattá válik. Akárcsak Radnóti Miklós utolsó verseinek váteszköltői képeinél, itt is a halál – egyént – fenyegető motívumai tűnnek elő: „Eső mossa vérfoltos ingem, / tarkómat puskacső böködi.”; „Mosolygok még egyszer / a gödör fölött, / aztán csak csattanás…”.
Szerepcserék, groteszk világok nyílnak meg előttünk a Keresztfa-sors, a Maszkabál című versek olvasásakor. Az előbbi versben Jézus keresztfája antropomorfizálódik, és tenni akar valamit a halottért (eltakarni a szenvedő arcát, vizet fakasztani a holttest mosdatásához), olyan hitet mutat, ami az élőkben már nincs jelen, és mindezért a hála: „A tűzre vele.”. A Maszkabál zenei lüktetése akcentuálja a világ elemeinek felcserélését. A játékos inverziók fokozatosan erősödnek, amíg „Júdásból Jézus, / latorból bakó” lesz.
A Jóslat című költemény szürreális, apokaliptikus képeket vonultat fel: „Üszkös a Nap, rossz vére csorog, sorvasztja a Földet”; „[…] akik élnek / még a meleg, sívó homokon, mind elhagyatottak”.
Az egyéni elmúlás ellentétre épülő verse a Meg kell tanulnom, melynek a címe fejlődést, új célt tűz ki, míg a tartalom a feladást készíti elő. A halál elfogadásának csendes, sztoikus leírása.
A Kapcsolatok ciklus a kötet egyik legszemélyesebb egysége, versei intimebb hangot ütnek meg. Az anyaság, a szerelem, a barátság és az emberi kötődések kérdései kerülnek előtérbe. Ezekben a szövegekben a lírai én sebezhetősége különösen hangsúlyos. Az Anyám vagy az Anyaságom című versek az emberi kapcsolatokat nem idealizálják, hanem azok törékenységét és mulandóságát mutatják meg.
A ciklus nyitó festménye: Bari Janó Lelkem alvó ritmusa. A cím belső mozgást, rejtett lelki rezgést sugall. A kapcsolatok ciklusában az emberi viszonyok egyszerre vágynak az egységre, és hordozzák a széthullás veszélyét. A festmény álomszerű ritmikája megfelel a versek érzelmi hullámzásának.
Az első mottó-vers a szerelmes nő hangján szólal meg (Haiku – neked), azonban a kapcsolat paradoxona, hogy a két ember látszólag egymás párja lehetne, mégsem tudnak egymáshoz illeszkedni: az egyik jin, a másik jang. A haiku műfajához tökéletesen illeszkedik a keleti filozófiai utalás (jin–jang), a tömörség, az aforisztikus megfogalmazás. Az egész ciklus egyik alapgondolatát fogalmazza meg: a kapcsolatok nem feltétlenül a harmóniáról szólnak.
Az Igézetben a hatalmi hierarchia is megjelenik: az egyik tag a préda, a másik a fogvatartó. A lírai én tekintete szinte „bezárja” a másikat. A természet fontos szerepet kap („Tavasz van, este, zöldek / a fák, s a bodzaillat andalít ma.”) a szerelem, az érzelmek kivetülésévé válik. A szonettforma szabályossága dallamos hangzást eredményez.
Az Árvaszonett klasszikus műfaja és témája felidézi Szabó Lőrinc Tücsökzene című lírai önéletrajzából A nyugodt csodát: „tücskök a fű között,”; „A fű között csak egy tücsök dalolgat.”. Míg Szabó Lőrincnél szinte idillt teremt a nyári estén a tücskök éneke, Szilasi Katalinnál még ők sem tudnak vigaszt nyújtani a szerelmi bánatra: „Tücsök se tudna énekelni többet.”
A ciklus versei között még többször felbukkan a magányos, szeretetre vágyó nő alakja különböző kontextusokban: az Első szerelem idilljét megsemmisítő üres peronján állva; az oltalmazó kézre vágyó, de mégis kegyetlenségre hajlamos szerető alakjában (Én csak…). A réz-barna nyugalmú ingaóra precíz ütéseit állítja szembe a nő bolondos, szerelmes szívének dobolásával (Ingaóra) vagy az üres villamos alakjában jelenik meg, mely csupán magának csenget (Vágy nélkül).
A gyermeki nézőpont is megjelenik A csillaghalász című költeményben, mely meseszerű és ironikus egyszerre. A hullócsillagok fogása lehetetlen vállalkozás, mégis szép.
A vers a gyermeki ártatlanságot és a felnőtt kori felismerés kettősségét mutatja: „a levegőt markoljuk, semmi mást.”.
A szülői szerep kerül előtérbe az Anyaságom című versben, ahol az őszinte vallomásos hang világít rá az anyaság ambivalens élményére. Az anyaság élménye nem egy idealizált állapot, hanem folytonos aggódással teli, a felelősség súlya alatt roskadozó túlélési mód: „Csecsemősírásos éjszakák / kényszerzubbonyát / húztam magamra”. Nincs mintája, hogy legyen jó anya, így még inkább szorong az ismeretlentől: „anyátlanságom fel-felötlő / emléktelenségét,”. Ez az alkotás a kötet egyik legerősebb önéletrajzi hangú verse. Az anyátlanság keserű tapasztalata megjelenik az Anyám című költeményben is. Ahol az édesanya asszonnyá válása fizikai változásokban is megjelenik: „kötényt kötött a ruhája fölé, / sötét haját kontyba tűzte”. A működésbe lépő szenzitív reminiszcencia révén a lírai én teljesen visszahelyezkedik a gyermeki pozícióba, így az édesanya alakját nem racionális felnőttként, hanem a legkorábbi, mélyen rögzült érzéki-érzelmi emlékeken keresztül idézi vissza: „estére mindig kibomlott / néhány zabolátlan fürtje. / Ilyenkor annyira szép volt, / hogy elbújtak mellőle / a kerti virágok”. Az idillt azonban megtöri az elmúlás kegyetlen jelenléte, a személyes veszteség pótolhatatlansága: „Azóta is anyám nyomát keresem, / magamban, mindenkiben”.
A Kapcsolatok a kötet legérzelmesebb, legemberközelibb ciklusa, amely a szeretet különböző formáit vizsgálja, miközben folyamatosan jelen van a veszteségtől való félelem is. A Porladók ciklus az elmúlás legsötétebb dimenzióit tárja fel. A temető, a gyász, a magány és a halál képei uralják ezeket a verseket. A lírai én folyamatosan keresi a jelentést, a kapaszkodót, legyen az hit, emlékezés vagy a természet örök körforgása. A versek központi témája az emlékezet töredékessége, a családi élmények, kapcsolatok elhalványulása és az emberi élet végessége. Ebben a világban az idő nem lineáris folyam, hanem lassú erózió. 
Bari Janó Dali emlékére című festménye egyszerre utal Salvador Dalí szürrealista világára, valamint a múló időre, az emlékezés megtartó erejére. A műalkotás szervesen illeszkedik a ciklus hangulatához álomszerű, asszociatív képi világával és erős szimbolizmusával.
A titok című versben egy régi, tragikus szerelmi történet töredékei kerülnek elő egy fiókból, melyekből kiderül, hogy a dédnagymama megesett lány volt, aki nem kívánt kislányát lelencházba adta.
Ugyancsak a dédmama alakja jelenik meg a ciklus címadó darabjában (Porladók), mint fiatal lány, a dédpapával és több kisgyerekkel. Az elmúlás itt a felejtés miatt következik be: „arca nincsen már senkinek”.
A felejtés végső állomása, amikor már a sírkő sem emlékeztet rá, kinek is emelték egykor: „A sírfelirat lekopott már. / Férfi van-e ott vagy nő, / rég nem tudja senki.” (Elfelejtve). Felvetődik a kérdés ezután, mi marad meg az emberből, ha már az emlékezet is porladni kezd.
A Percnyi című versben újra felfedezhető az emlékeket őrző kép motívum. Itt a szerző, festmény formájában örökítette meg a mulandó szépet a virágoskertről szinesztéziával és hangszimbolikával színezve azt: „békekék az ég”.
Természet körforgásával, az évszakszimbolikán keresztül mutatja be a költőnő az öregedés személyes képeit: „Elhagy már nyaram is, buja, fullasztó öleléssel / elhervasztja az asszonyiságom, majd lök az őszbe.” (Elfut előlem…). Szintén a természet változásával állítja párhuzamba az elmúlás élményét A temetőkertben című költeményben megszemélyesítéssel, erős vizuális képiséggel.
A gyászoló szonettjében az özvegyasszony pozíciójából szólítja meg elhunyt szerelmét, de mindhiába. „te nem felelsz, hiába kérdlek”. A lehetne még… című – szintén a klasszikus formát felelevenítő – versében továbbra is a szerelmét elvesztett nő fájdalmát mutatja be. Tematikusan és formailag is ide illeszkedik még A síron túl című szonett is, mely költői képek sokaságát vonultatja fel, az évszakszimbolikán, megszemélyesítésen túl a metaforák gazdag használatáig: „Tavaszt se várva, télbe burkolódzom. / Szememre barna, nagy bogár, a bánat / ül.”.
A cikluszáró régi című vers Weöres Sándor játékosságát idézi (Kínai templom), azzal hogy kétszótagú egyszavas sorokból épül fel a szabadvers.
A hatodik nagyobb egység bevezetőjeként Bari Janó Váci remete – Önarckép című festményét láthatjuk, ez az utolsó ciklusindító illusztráció a kötetben. Az önarckép a befelé forduló ember alakját jeleníti meg, melyben a hangsúly az alkotóra helyeződik. A remete szó egyszerre utal az elvonulásra, a magányra, a szemlélődésre és spirituális útkeresésre. A kép szerves kapcsolatban áll a ciklus számos versével, mivel ezekben visszaköszön az önvizsgálatban, a létértelmezésben elmerülő gondolkodó alak (A vén szamár; Hogyan másképp?; Lélekszonett – 2023; Dilemma).
A vén szamár állatallegóriája az idős ember ironikus ábrázolása, aki rengeteg terhet cipel, és ereje már megfogyatkozott. A komoly témát a vers népzenei lüktetése teszi játékossá. Egy istenek nélküli kozmikus világ jelenik meg a Hogyan másképp? című költeményben, amely a lírai én „a Föld foglya”; „fakuló árnyék”.
A Lélekszonett – 2023 című versben a költőnő megidézi Goethe Faustját, mint testetlen bolyongó lelket, akit arra biztat, találja meg egykori szerelmét, Margitot. Azonban a vers zárlatában figyelmeztető felhívást intéz (önmagának is): „Tartsd magad, s ha bárki / akarja lelkedet, ne add a mának.”. Hiszen leírja, hogy a lelkét örömre ő is elcserélné egy fausti alku szerint: „Áldozatnak / lehet, hogy én is ott leszek. Cserélek / örömre életet. Mihaszna lélek!”.
A Szabad rabság című írás a költői pálya ambivalenciájáról elmélkedik. Egyrészt, aki alkot, felszabadítja magát a művészet által, másrészt hozzáláncolja magát örökre: „A semmiből teremt, ki ír. Szabadnak / de rabnak is szegődik ő örökre.”.
Bibliai toposzok jelennek meg A harmadik napon című írásban, melyben Jézus feltámadásának történetéből az anya fájdalmát emeli ki, aki örökké gyászolja a fiát. Az Almába haraptam című költeményben a tudásért küzdő lírai én folyamatosan akadályokba ütközik, és úgy tűnik, sosem fogja meglátni a titkot.
Az újjáéledő főnixmadár alakja bukkan fel az Apeva – műfajjelölő – című versből, ami egy pozitívabb jövőt ígér az eddigi versekkel szemben. Az előző művel szemben, a Röviden, hét sorban foglalja össze az emberi élet főbb állomásait: csecsemőkor, felnőttkor, betegség, majd halál. Lágyabb hangon szólal meg a lírai én az Igaz mesét című versben: „Csak egyszer még / valami kék derűt / szememnek barna / bánatába.”.
A Dilemma, a ciklus címadó költeménye egy önelemző létértelmezés. A születés előtti élet relevanciájától eljutunk a halál utáni állapot kérdéséhez: „tudatosul-e bennem az itt már nem-létezésem?”.
A Gyerekversek ciklus előtt már nincs vizuális nyitány, itt a költeményeken belül jelennek meg a mesei képek, és a ritmus ringató hullámain utazik az olvasó Szilasi Katalin vezetésével. A versekben a természet (növények, állatok) harmonikus jelenléte hozza közelebb az ifjú befogadókhoz a rövid, kedves történeteket: „Lepke szárnyat bontogat, / harmatvizet lefetyel. / Aztán, mint a gondolat, / napsugáron illan el.” (Tavaszvers). 
Szinesztéziák, megszemélyesítések és metaforák teszik színessé, élővé a tartalmat: „Nárcisz a nap meg kandi kankalin. / Büszke a fehér, ha kézzel illeted” (Tavaszi pillanatok). „Lila dalt dúdol / a kankalin” (Hallottad már?), ez a szinesztézia Tóth Árpádot idézi, de Kosztolányi Dezső Mostan színes tintákról álmodom című költeményének színkavalkádja is meg-megjelenik a versekben (Színezek).
Témaként a fiú-lány kapcsolat gyermeki játékos marakodása, ártatlansága is feltűnik a Szeret - nem szeret és a Lányok című művekben: „Ránéztem. / Elfordult. / És én is. / Meglöktem.”.
A kötet utolsó része a Műfordítások című ciklus, melyben török, görög, lengyel, francia költőktől olvashatunk magyar nyelvű interpretációkat. Attila Ilhan: A ködök körútján című hosszabb szabadverse a férfi nézőpontjából szemlélve a szerelmes nőnek elevenít fel pillanatokat a múltból: „mi csókolóztunk minden eldugott / utcasarkon”; „elveszítettelek a ködök körútján,”. A címben megfogalmazott határvonal osztja fel gondolattöredékekre a verset, melyben hol síró gyermek, hol meglőtt férj, Casablancába hajózó alak, a magány betege a lírai én.
A kötet legutolsó illusztrációja, egy közös fénykép, melyen Bari Janó festőművész és Szilasi Katalin a festő műtermében beszélget. Összefonódik benne a két művész kollektív alkotása.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a Tört tükör érett, tudatosan szerkesztett verseskötet. Szilasi Katalin lírája nem harsány vagy formabontó, ereje inkább a csendes belső figyelemben, a pontos képekben és a következetesen végigvitt motívumrendszerben rejlik. A kötet legnagyobb értéke talán éppen az, hogy képes egyszerre személyes és egyetemes lenni. Az öregedés, a veszteség, a hit, a kozmikus létélmény, a természet változásai mind olyan tapasztalatok, amelyekhez az olvasó saját élményein keresztül kapcsolódhat. A kötetben a természet nem dekoráció, hanem együtt lélegző világ. Az évszakok, színek, tárgyak, emberalakok mind a belső állapotok kivetülései.
A Tört tükör olyan könyv, amely nem gyors olvasásra készült. Versei lassú befogadást igényelnek, újraolvasást, elidőzést a képeknél és a sorok mögött meghúzódó csendeknél. Szilasi Katalin kötete finoman, fokozatosan épül be az olvasó tudatába, mint egy repedt tükör darabjai: töredékes képet mutatnak ugyan, de éppen ezekből a töredékekből áll össze a teljes emberi tapasztalat.