Mégis vadász lettem

Mégis vadász lettem

A Szemléző rovat mostani interjújában nem véletlenül választottam a szerző frissen megjelent könyvének címét iránytűként kérdéseimhez. Apám fogalmazhatott meg hasonló gondolatokat fejében, amikor hosszú tortúra után a hetvenes évek végén felvették a csepregi vadásztársaságba. Egyszerű gépállomási szerelő volt, mindenfajta magas pozícióban lévők ajánlásai nélkül. Akkoriban pártonkívüliként nem volt egyszerű. Viszont szenvedélye volt az erdő, a mező és a vadak. A családunkban később többen is követték. Visszatérve a szemlézőre, Kóczy László életpályája lenyűgözően gazdag, s talán ezért is tarthat érdeklődésre számot. Egyetemi tanulmányai, tudományos fokozata és külföldi vendégprofesszori tevékenysége elismerésre méltó.

Bár gazdag életpálya van Ön mögött, mégis kevés hozzáférhető információt találtam erre vonatkozóan. Szeretném, ha ezekkel a dolgokkal kezdenénk a beszélgetést. Hol született, általános és középiskoláit hol végezte?Beszéljen egy kicsit gyermekkoráról, szüleiről, családjáról!

Budapesten születtem 1952-ben, ott is jártam iskolába. A gimnáziumot a Fazekas Mihályban végeztem, matematika tagozaton. Ebben az időben számos matematikai versenyen értem el helyezéseket, a Nemzetközi Matematikai Diákolimpián is kétszer nyertem érmet.
A családi háttér nem tette könnyűvé az életünket a kommunizmus évtizedeiben. Édesapám a II. világháborúban tisztjelölt egyetemi hallgatóként a drezdai terrorbombázás során súlyosan megsebesült. Kalandos körülmények között hazakerült Erdélybe, ahonnan felgyógyulása után fél lábbal, úszva menekült át, hogy befejezze tanulmányait a Műegyetemen. Mivel nagyapám Észak-Erdély hazatérte idején magyar állami tisztviselő volt, az új rendszerben üldözték őt, és bár a deportálást elkerülte, végül 1959-ben egy kommunista orvos eltette láb alól. A házukat ekkor azonnal lefoglalták. Apám így többszörös hátránnyal indult, de igen jó tanulmányi eredményei miatt végzés után mégis egyetemi oktató lett.

Az 1956-ban előkerült káderlapján azonban már akkor az arisztokrata, klerikális és irredenta jelzők szerepeltek. Később, egy egyházi jellegű mozgalom kapcsán, az 1960-as években sorozatosan kihallgatták, fenyegették és folyamatosan zaklatták, és egészen haláláig megfigyelés alatt tartották.

Budapesten élő édesanyámat az új rendszerben osztályidegen származásúnak minősítették. A háború és megszállás következményeként elveszítette édesapját, két nagyapját és nagybátyját is. Így érettségi után segédmunkásként kellett családfenntartóvá válnia – később azonban, ahogy a politikai nyomás enyhült, főiskolát is végezhetett, és szellemi munkakörbe került. Ebben a légkörben nőttem fel, én is hátránnyal indultam az életben, de matematikai versenyeredményeim miatt mégis tudományos karriert tudtam csinálni. 1976-ban azonban én is bajba kerültem, engem is kihallgattak, mint klerikális szervezkedőt, bár immár nem a pincékben, vasrácsok mögött, mint Apámat, hanem „barátságos” irodában, de így a nekem szánt egyetemi állást persze elveszítettem. Végül – szinte csodával határos módon – mégis a BME-re kerültem egy nagyhatalmú és kiváló professzor segítségével, aki kiállt mellettem, de egészen más szakterületre, ezért hirtelen új szakmát, a távközlő rendszereket is meg kellett tanulnom. Jó ideig még itt is rendszeresen zaklattak, de az 1980-as évek első felében stabillá vált az egyetemi pozícióm.

A vadászat kisgyerekkorom óta nagyon érdekelt. A családban sok mesét, történetet hallottam ezzel kapcsolatban, különösen kedves nagy-nagybácsikámtól, Nagy Zoltántól, aki még Selmecbányán végzett erdőmérnök és egykor szenvedélyes vadász volt, aki a háború előtt a vadászatért felelős miniszteri osztályfőnöki posztot is betöltötte. Ekkor persze már ő maga is osztályidegenként élt, és idős emberként segédmunkát kellett végeznie. Ő az oroszok által meggyilkolt anyai nagyapám helyett pótnagypapaszerű alak lett az életemben. Halála után tudtam meg, hogy végrendeletében az értékes vadászati és természettudományos könyvtárát, és a vadászéletéből megmaradt tárgyait rám hagyta.
Talán így már érthető, hogy mint „osztályidegen”, „reakciós”, vallásos család tagja, én természetesen soha nem kerülhettem a tényleges vadászat közelébe, hiszen ezekben az időkben a kezünkbe nem kaphattunk fegyvert. Ezért maradtam én csak gondolatban vadász, amíg egy, a rendszerváltozás után bekövetkezett szerencsés találkozás nem indított el a valóságos vadászat felé. Ezekről mind részletesen írok a könyvem első fejezeteiben.

Milyen motivációk vezették pályaválasztásában, amikor a BME Villamosmérnöki Karára jelentkezett?

A matematikai versenyeredmények lényegében kijelölték számomra az utat, hogy vagy természettudományos, vagy műszaki pályát választok. Talán Apám mérnöki hivatása miatt is döntöttem a Műegyetem mellett, de ott a matematikai szempontból legerősebb, a ma informatikának nevezett területet is lefedő kart választottam. Nem kellett felvételiznem, versenyeredményeim alapján automatikusan vettek fel oda, ahová jelentkeztem. Megjegyzem, mindig érdekelt a nyelvészet és a történelem is, de akkoriban ezek túlságosan politikától átszőtt területek voltak, ezért szóba sem jöhetett, hogy ebben az irányban tanuljak tovább. Később azonban elkészítettem a ma is legaktuálisabb magyar genealógiai és heraldikai bibliográfiát, amely az egyetemen ma is a filológia tananyag része. Később jó néhány ilyen témájú tanulmányt is írtam folyóiratokba, jelenleg is megjelenés alatt áll egy – fiammal közösen írt – cikkem a Litván Genealógiai, Heraldikai és Vexillológiai Társaság folyóiratában.
Bár ezt a hobbinál talán többet jelentő munkát is örömmel végzem, ugyanakkor ma is meglehetősen aktív vagyok a szűkebb szakmámban, az intelligens számítástudományban, melynek része a fuzzy rendszerek kutatása. Így például még jelenleg is kilenc doktoranduszt és számos posztdoktort vezetek a kutatásaikban.

Még a diploma megszerzése előtt (1975) felvételt nyert (1974) nappali szakmérnökképzésre, ahol kutató-fejlesztő irányú szakmérnöki oklevelet szerzett. Beszéljen ezekről az időszakokról, hiszen egy életre kijelölte munkásságának irányát.

Ez egy kivételes lehetőség volt, amelyet akkor kísérleti jelleggel engedélyeztek, kizárólag a mi egyetemünkön, a mi karunkon. Ez volt Magyarországon a szervezett doktori képzés első fecskéje – kutató-fejlesztő szakmérnöki álcába bújtatva. Mintegy húsz kiemelkedően jól tanuló diák kezdhette el ezt a lényegében „predoktori” képzést, akik közül több mint a fele el is nyerte a doktori címet három év múlva. Arra különösen büszke vagyok, hogy én – talán valaha is egyedüliként a BME-n – „valószínűségszámításból”, azaz egy kifejezetten matematikai területen kaptam meg a doktori fokozatot 1977-ben.

Már ekkor elkezdtem foglalkozni a fuzzy rendszerekkel, melyekre akkori témavezetőm hívta fel a figyelmemet. Még második diplomám és a doktori cím megszerzése előtt megjelentek az első publikációim, és ekkoriban személyesen kapcsolatba kerültem e szakterületnek a Kaliforniai Berkeley Egyetemen tanító alapító professzorával, L. A. Zadehhel, akivel ezután haláláig baráti kapcsolatot ápoltam, és nem egyszer meglátogattam őt Berkeleyben, illetve ő is rendszeresen eljött Magyarországra előadást tartani az általam szervezett konferenciákon.

Innen már csak egy lépés a kandidátusi, majd a doktori fokozat, az akadémiai tagság. Olvasom ezeket a lépcsőfokokat, a megbízatásokat és elismeréseket. Avassa be olvasóinkat a részletekbe, legyen szíves!

Mindkét tudományos fokozatot fuzzy témájú kutatási eredményekkel értem el. A kandidátusiban szereplő új eredmények azonban még az új szakterület, a távközlő rendszerek és a fuzzy kombinálásából adódtak. Az akadémiai doktori viszont az eredeti téma, a fuzzy irányító rendszerek algoritmusai területén született. 
Sajnos az MTA soha nem választott tagjai közé, bár három alkalommal is kaptam jelölést. Talán szerepet játszott ebben a „reakciós” múltam is… Viszont a Lengyel Tudományos Akadémia tagjai közé választott. Lengyelországban már az 1970-es évek második fele óta tartottam előadásokat, sőt később tanítottam is, és közös kutatást is végeztem több ottani kollégával, így szakmai munkásságom ott régóta ismert volt. Nagyon büszke vagyok erre a megtiszteltetésre, hiszen Lengyelország a mi hazánknál jóval nagyobb ország, ahol igen komoly tudományos munka folyik.

A legérdekesebbek közt is érdemes „csemegézni”! A Nemzetközi Fuzzy Rendszerek Szövetségének elnöke, a Szövetség örökös tiszteletbeli tagja (Fellow) stb., az IEEE Számítási Intelligencia Társaság, valamint az IEEE Rendszertudományi Tanács elnökségi tagja stb., valamint a Fuzzy Úttörő Kutató Díj kitüntetettje volt; a Magyar Fuzzy Társaság alapító tagja. Kezdjük ott, hogy mi is az a fuzzy rendszer. Mérnökként - minőségügyi szakmérnökként -, bevallom, keveset tudok róla. Mi az elméleti és gyakorlati oldala a rendszernek?

A fuzzy rendszerek alapja a hagyományos halmazelmélet és a Boole-féle formális kétértékű logika folytonos értékkészletre történő általánosítása. Azaz egy halmaz és egy elem kapcsolata a hagyományos matematikában vagy „eleme”, vagy „nem eleme” lehet. A fuzzy azonban megengedi a „valamennyire eleme” lehetőségét is. Logikai nyelven: az „igaz” és „hamis” között számtalan átmenet létezik. Igaz-e az a mondat, hogy „Ma szép az idő”? Néha igen, néha nem, de az esetek többségében valahol a kettő között van az igazság: szép, szép, de azért vannak felhők, vagy reggel kicsit esett az eső stb., stb. A valóságban, a mindennapi életben, a természetes beszédben szinte minden fuzzy. Érdekes, hogy az ilyen megközelítés már az ókori görögöknél vagy éppen Poincarénál is felmerült, és jól rímel egyes keleti filozófiai gondolatokra is.
No, de mi köze ennek az informatikához, a matematikához? Ebből az általánosított logikából kiindulva lehetséges olyan modelleket, algoritmusokat és számítógépes programokat készíteni, amelyek a nagyon bonyolult vagy bizonytalan elemeket is tartalmazó problémákra igen jó hatásfokú megoldást adnak. Persze ezek többnyire közelítő megoldások, de gyakran igen pontos és a gyakorlatban nagyon jól alkalmazható közelítések. A hagyományos matematika ugyanakkor sok ilyen problémára egyáltalán nem tud megoldást adni. Ráadásul ezek a fuzzy rendszerek meglehetősen transzparensek, azaz mély matematikai tudás nélkül is  érthetőek, átláthatóak. Manapság sokan szeretnek az interpretálható mesterséges intelligenciáról beszélni. Nos, a fuzzy ennek egyik meghatározó eleme. A legtöbb ember számára észrevétlenül a mindennapi életünknek is részévé vált, mert szerepet kapott számos  háztartási gép, jármű stb. belső, intelligens irányításában.

Úgy tűnik, jó időben kezdtem el egy akkoriban még kevesek által ismert, kevesek által értékelt szakterületen kutatni. És eléggé korán sikerült új eredményeket elérni, publikálni. A nemzetközi tudományos közösség ezeket az eredményeket értékelte, ezért választottak meg elsőként „Kelet-Európából” a témával foglalkozó két egyesület közül az egyik nagy nemzetközi társaság elnökévé, majd a másiknak az elnökségi tagjává, és ezért kaptam több szakmai elismerést is, közöttük a fuzzy rendszerek területén talán legnagyobb presztízsű szakmai díjat, a Fuzzy Pioneer Awardot, azaz a Fuzzy Úttörők Díját.

Térjünk át a Szülőföld Kiadó gondozásában megjelent könyvére. Információim szerint felmenői között több szenvedélyes vadász is volt, de Ön hosszú ideig csupán könyvek és történetek révén élhette meg a vadászat világát. Mi volt az a késztetés, ami vonzotta a vadászathoz?

Kisgyerekkorom óta szinte ittam magamba a vadászatról szóló meséket, igaz történeteket, és faltam a vadászkönyveket. Nagymamám, szüleim is meséltek ilyen történeteket, de különösen a már említett nagy-nagybátyámtól hallottam sok mulatságos és érdekes elbeszélést.
Apai és anyai őseim, rokonaim között is sokan vadásztak, szenvedéllyel vagy éppen hivatásszerűen is. Én mindig arról álmodoztam, hogy egyszer én is igazi vadász lehetek, de a politikai közeg ezt sokáig nem tette lehetővé.
Mindig nagyon szerettem a természetet gyerekként, fiatalként, rengeteget kirándultam, és később a családommal, feleségemmel és gyerekeimmel, majd pedig az unokáimmal is. A vadászat egyik legfontosabb eleme viszont éppen a természetközelség. Széchenyi Zsigmond, a nagy magyar vadász írta egyik könyvében, hogy a vadászat vadűzés és erdőzúgás, de sokkal több erdőzúgás. Ez a bölcsesség nagyon is igaz. És tényleg, igazán megnyugtató érzés az erdőben vagy a mezőn üldögélni, közben hallgatni a madarak csivitelését, figyelni az őzeket, nyulakat, fácánokat, amelyek szinte mindig megjelennek – mondanom sem kell, hogy a látott állatokra a vadász szinte soha nem lő, mert a cél mindig csak meghatározott fajok, azon belül a kor, nem és más jellemzők szerint kilövésre való vad elejtése. Ezért az igaz vadásznál, aki nem vadaskertben vagy jó előre beetetett, megfigyelt helyszínen vadászik, akár 10, 20, sőt csak 30 vadászati kimenetelre jut egyetlen lövés.
De bevallom, a természet szépsége mellett az izgalom, a kaland, az adrenalinszint-emelkedés is vonz. Vadászéletem során volt részem néhány igazán veszélyes kalandban is, főleg az afrikai nagyvadvadászatok során. Mindezekről bőven írok a kötetben.

Terjedelmes a könyv, mégis lebilincselő, nem csupán a vadászok körében, természetszeretők, fiatalok olvasmánya is lehet. Egyetemi professzorként a világ számos pontjára eljutott, vadászként pedig egészen más szemszögből ismerhette meg a távoli tájakat: Afrikától Ausztrálián és Észak-Amerikán át egészen Borneó őserdeiig. Meséljen a kötet megszületéséről, a kiadás öröméig erről!

Korábban elvétve írtam olyan témában, ami nem szigorúan a szakterületem volt. A mintegy 900 szakmai publikációm, de az említett címertani és családtörténeti bibliográfia is szigorúan tudományos elvárásoknak megfelelő stílusban, tartalmi kérdéseket szikár tényként ismertetve íródtak. De emellett nagyritkán megjelent egy-két valamennyire irodalomnak nevezhető írásom, például a műegyetemi lapban, a Jövő Mérnökében.
A nagy lökést életem legizgalmasabb vadászkaland-sorozata, három elefánttámadás története adta meg – amelyek közül az első nem is elefántvadászat közben történt. Úgy éreztem, ezt az élményt ki kell írni magamból. Leírtam hát, és megmutattam egy kedves ismerősnek, aki akkoriban a Nimród című vadászlap munkatársa volt.
Elolvasás után közölte, hogy ezt feltétlenül publikálásra érdemesnek tartja. Valóban meg is jelent az akkoriban népszerű Nimród Safari lapban. Innen kezdve folyamatosan kaptam felkéréseket a szerkesztőségből, és sorra írtam különféle külföldi vadászkalandjaim történetét. Később még más vadászati folyóiratokban, és az 50 vadász emlékei című, 9 éve újraindított sorozat minden egyes kötetében is jelent meg írásom – de ezek többnyire hazai vagy erdélyi történetek voltak. Így lassan összeállt egy mintegy 200 oldalnyi anyag, és egyre inkább azt éreztem, hogy jó volna ezeket valahogy könyvvé összegyúrni. Barátaimtól biztatást is kaptam, így hát tavaly nekiveselkedtem a munkának. A könyv írása közben kellett fokozatosan rájönnöm, hogy semmi sem maradhat úgy, ahogy azt eredetileg, a folyóiratokban, gyűjteményes kötetekben közöltem, ezért végül is mindent teljesen átírtam, és több mint kétszer annyi új anyagot írtam hozzá azokról a vadászatokról, amelyek addig nem íródtak meg. Így született meg a végleges könyv, amelyet rengeteg, többnyire saját magam vagy esetenként feleségem által készített fényképanyag egészít ki. Tény, hogy mindig érdekeltek a tájak, amerre jártam, és a különféle szokások, a helyi kultúra is. Ezért a kötetben sok ilyen jellegű utalás is helyet kapott. Unokáim gyakran kérnek, hogy meséljek a vadászkalandokról, és valahogyan ez a kötet is olyan formát kapott, mintha folyton-folyvást mesélnék, néha akár egészen távolról jött asszociációkat is bele-beleszőve a történetekbe.
A megjelenés anyagi feltételét egy nyertes pályázat biztosította, melyet némileg kiegészített a kiadó is. Hiába, a kötet igen vastag lett, és így a megjelenés költségei is megnőttek. Egy kedves barátom ingyenesen vállalta a szerkesztést, egy szakember professzor barátom pedig a lektorálást – így jelenhetett meg a könyv a 2026-os FeHoVa kiállításra, ahol mindjárt könyvbemutatót is tarthattam.

Nem csupán kalandokat olvashatunk, mert az élménybeszámolók mellett országok, társadalmak és emberi sorsok, kultúrák közvetítésével rendkívül színessé teszi az olvasók számára a könyvet. Néhány érdekes részletbe avasson be bennünket, legyen szíves!

Mint említettem, mindig érdekeltek a távoli országok szokásai, kultúrája. Gyerekkoromban a sok vadászkönyv mellett rengeteg útleírást is elolvastam, a valamikori Világjárók sorozat legtöbb kötetét, a Régi Világjárók teljes sorozatát, sőt a Magyar Földrajzi Társaság által kiadott könyvek közül is jó néhányat – ezek többségét az említett Zoltán nagybátyámtól kaptam, örököltem.
Egészen biztos, hogy ezeknek a hangulata is ihletett, hogy az utazások során megfigyeljem,  analizáljam, amit látok, és hogy ezekből az élményekből jusson a vadászkönyvbe is. Talán egyszer írok egy könyvet csak magukról az utazásokról, és arról az érdekes, néha kifejezetten szórakoztató világról, ami a nemzetközi tudományos élet keretét adja.

Meséljen terveiről, a vadászati céljairól, az írás örömeiről és a lehetőségek kapcsán az élménybeszámolókról, kiállításokról!

Amíg egészségem engedi, szeretnék sokat vadászni itthon és külföldön is. Még sok számomra vonzó, érdekes állatfaj egy-egy példányát szeretném elejteni – de ugyanakkor professzorként azzal kell, hogy megelégedjem, amit az anyagilag behatárolt lehetőségeim nyújtanak. A nagyon gazdag vadászok szinte bárhova eljutnak, és bármilyen trófeát meg tudnak szerezni. Én azonban sokszor izgalmasabbnak tartom a biztos sikerrel nem kecsegtető, de a klasszikus vadászatok világát idéző próbálkozásokat. Régi nagy vágyam egy párduc elejtése. Egy borsos összeget befizetve, a nem túl etikus éjjellátó technikával felszerelve, egyetlen próbálkozás esetén is szinte biztos a siker. Én ezzel szemben már évek óta a legális, nappali leopárdvadászattal próbálkozom – talán egyszer sikerül ezt a nagyon intelligens és óvatos vadat is puskavégre kapni!
Tartottam több előadást, élménybeszámolót a Világjáró Vadászok Klubjában, a Magyar Történelmi Családok Egyesületében, az erdélyi Castellum Alapítvány szervezésében stb.
Szívesen teszem ezt meg a jövőben is, ha van rá érdeklődés.
Trófeáim közül néhány kiállításra is került, így például jó pár éve a Győr-Moson-Sopron megyei Vadásznapon a Rekordok Könyvébe is bekerült ausztráliai vízibivaly feje, egy alkalommal a Somogy megyei Vadásznapon egy szép Dráva-menti őzbakom, a legutóbbi Vadászati Világkiállításon pedig öt egész alakos preparátumom is szerepelt – az utóbbiak mind afrikai állatok voltak.
Jó érzés másokkal is megosztani azt az élményt, ami nekem nagy örömet okozott, akár ezeken a vetítéssel egybekötött előadásokon, akár a trófeakiállításokon, akár pedig magában a könyvben, vagy a hosszabb-rövidebb megjelent írásokban.

Minden alkotónak van ars poeticája. Azt vallja, minden vadászatban van egy kis huncutság! Hogyan kell ezt értelmezni?

Utalok az említett Zoltán bácsira, akitől sok huncut történetet is hallottam. Hogyan tréfálták meg egymást az egykori vadászok, és hogyan jártak pórul a mohók, a túl magabiztosak, a figyelmetlenek. Ezekben az esetekben is sok huncutság volt.
De aztán a valódi vadászéletben én magam is sok huncutságot tapasztaltam. Néha szándékosan, néha a véletlen események sorozatának a szükségszerű eredményeként, bizony minden vadász el-eltér néha a szigorú előírásoktól. Egy téves kilövés akár súlyos hiba is lehet, de visszamenőleg már megváltoztathatatlan, bármennyire is bánja a vadász a tévedését. Ilyenkor aztán gyakran valamilyen huncut megoldással tüntetik el a hibát…
Különösen igaz ez az erdélyi vadászatokra, ahol a huncutság szinte mindennapos, mert soha nem pontosan úgy történnek a dolgok, ahogy kellene, vagy ahogy tervezzük. De leírtam a kötetben ilyen huncut eseteket hazai és tengerentúli helyszíneken történt vadászatokkal kapcsolatban is. Néhány olvasó megkérdezte, miért is írtam le ezeket, hogyan mertem egyáltalán feltárni a kulisszatitkokat. Célom az volt, hogy a valóságot írjam le, mindazzal az...

Ez a riport nemcsak az olvasóknak, de számomra is nagyon fontos volt, mert visszahozza emlékeimben gyermekkoromat, édesapámat és ikertestvéremet, akinek Szombathelyen, a megyei múzeum látványtárában van egy hatalmas gyűjteménye. Megértem a szenvedélyt, tisztelem Önben a tudóst, köszönöm, hogy vállalkozott erre a beszélgetésre.