A szelek járásáról

A szelek járásáról
Oláh János emlékére

Mintaképül állítani, hogyan mernéd
magad, elbírva a fényt, elbírva a bajt;
a véges és a végtelen üres terhét,
érezve súlyát annak, ami visszatart.

Hogy ne légy a saját börtönödnek foglya,
mintha semmihez nem lenne semmi közöd;
hogy örömeid erős kezedbe fogva,
türelmes szélként hordd el a téli ködöt!

Mint aki visszanyerted régi erődet,
remélve, hogy valami neked is marad;
nézve a rétet, a cigánykóróval benőttet,
az álmaid hamvas-kék lombjai alatt.

Remélve, hogy egyszer te is megértheted,
hogyan nőtt, és hogyan tornyosult más föléd;
a véletlen vezesse botló léptedet,
hogy letöröld végre a borzongás ködét

homlokodról, hogy megtartsanak karjaid,
míg magamról a terheimet lerázom
– kit el a gyűlölet helyett az ég vakít –,
hogy fehér legyek, mint a lisztlepte vászon.

Hogy a gyermekkor sárga homokpartjait
együtt keressük meg, tudva, kevés nagyobb
adomány van, mint az árváknak adatott hit,
hogy a mesés álmok fia vagy és vagyok.

Mint akiknek a szívében a jó lakik,
mint akikre rá sokszor csak a dér szitál;
mégis kitartunk a legutolsó napig,
legyen akármilyen mogorva és szikár

a mások bölcsessége. Mezítláb, gyalog
és fáradtan fakadva mégis a dalra;
hallatva a hangunkat, mint az angyalok,
hogy az árnyékokat mind magunkba falva

valljuk be, hogy a világ egyre ostobább,
amely mindent kifoszt és lemeztelenít;
hogy a sötétséget együtt gördítsük odább,
ha nem is látjuk a gyógyulás jeleit.

Nem is tudva, hogy kire és mire várunk,
hogy ki, és mi deríthetne most jobb kedvre;
hogy magunk mellé fektetve a halálunk,
rongyossá lett testét együtt melengetve

nézzük, remény keresztezi megint utunk,
hogy előálljunk valami okos tervvel;
hogy kipróbálhassuk végre, mit is tudunk,
kiket a sok bolond ma bosszúra hergel.

Rosszat mondani nem akarva a pártról,
a tényeket fölosztva és darabolva;
tudva – az utat kereshetjük akárhol –,
hogy választásunk sem érne semmit, ha volna.