A Teremtőhöz

A Teremtőhöz

Úgy gondolom,
Édennek szántad hajdan ezt a földet,
s rubin pásztortűznek minden csillagot,
ahol célod testet ölthet,
s teremtményed nem kíván nagyot.
Ahol hajnalok fénye füveken az ékszer,
s nem könnytől, harmatok súlyától
elődbe térdeli soha nem kényszer.
Kit hajdan gyúrtál - jó szándékkal, sárból,
s lehelt lélekkel élje önmagát,
merjen merészet álmodni, ha jön az este,
ne alázza őt galád,
mert hite erősebb, mint a teste.

Úgy gondolom,
az sem csupán önös célból tetted,
hogy szétválasztottad eget és a földet,
végül porrá teszed a porból lettet.
A Mindenségért senki nem tett többet,
tudva, a fáknak is kellenek kérgek
tartásukat hagyva ránk, mint példát,
s meglapulva törzset rontó férget,
időnek minden élőt, mint prédát,
akik végtelen űröd hiába is nézik,
amíg minden titoknak ugyanaz az őre,
„vagyok aki vagyok”-ban kevesen érzik,
mégis benned lelnek új erőre.

Úgy gondolom ,
ha már megteremtettél képmásodra,
ne csak hű alattvaló kell, hogy legyek.
Alkotásban mi is vihetjük itt sokra,
nem vagyunk haszontalan legyek.
Ne akard, hogy térden araszolva,
csupán elmúlás kegyelmét akarva,
mint urához visszatérő szolga,
még apró örömeit is bűnként vallja!
Akarom, hogy az legyek, aki vagyok
benned erősödve konok gyermeked
mert bennem a Te akaratod ragyog
viselem az emberhez méltó terheket.