A totál felesleges dolgok gravitációs vonzásáról...

A totál felesleges dolgok gravitációs vonzásáról...

– Na, azért azt már nem! – csattant feleségem hangja, miközben teaboltunk új beszerzési
listáját állítottuk össze.
Hát, igen, teljesen igaza volt. Engem sosem az eladhatóság vagy az üzleti haszon mozgatott
a válogatásnál. Így is sikerült belecsempésznem egy kis fenyőgallyon füstölt Lapsang
Souchong teát – talán, egyszer, ha sikerült rábeszélni az egyik vevőt, nem is jött vissza többet
– de ennél a tételnél legalább volt egy véresen valós indokom: eladás nélkül is elfogyott.
– Jó, akkor max egy kiló, az egy évre elég neked!
– Az elég – nyugtáztam vigyorogva –, majd egy császári kertből szedett, karikákká
hajtogatott zöldtea különlegességért kezdtem lobbizni – előre tudva, reménytelenül, mikor
néhány lappal később szembenézett velem az a kis öntöttvas csoda. Maga a megtestesült
harmónia. Mint a szertartásos nyugalom utolsó szigete integetett ki a katalógusból.
– Vegyünk egy ilyent! – mutattam nejemnek. – Ez egy eredeti japán öntöttvas teáskanna.
Minden teaszertartás alapja. Nem létezhet enélkül teabolt!
Elképzeltem magam, ahogy a rohanó időt meglopva, majd napi fél órában teaszertartást
tartok vele, élvezve a tárgyak gyönyörű harmóniáját, és a fél órányi örök életet.
– Meg vagy huzatva! Harminchétezer forint!
A hangerő, a hangsúly és a hangmagasság együttesen jelezte a dolog reménytelenségét.
– De hát hogyan adjam el a japán teákat, ha nem tudom megmutatni a vásárlóknak a
szertartás kellékeit? Hogy keltsem fel így a hangulatot, a vágyat bennük?
– Mond meg neki, hogy mennyire egészséges!
– Persze mindig csak a praktikum, meg a gyógyhatás! Hát hol marad kérem a feeling, az
image, az érzés, ami emberré tesz. Hol marad a vágy és a megelégedés?
– A katalógusban! – hangzott a kegyetlen válasz.
– A bombillát, meg a mate teához a tököt persze megvetted! – durcáskodtam.
– Azokat is te akartad, és az csak kétezer volt. Azt el is tudtam adni!
A végső érv elhangzott. Mivel az áruk eladható fele tartotta el a mániámul szolgáló másik
eladhatatlan felét, nem volt értelme tovább vitatkoznom. Kénytelen voltam hosszabb távú
tervet kovácsolni.
A legjobb marketingesek a gyerekek: újra és újra előhozzák a témát, amíg a szülő végül
megtörve bármibe belemegy, csak ne kelljen már hallania többet. Azt, miután megvette, már
nem is hallja, de előbb-utóbb lesz majd más, ami pont akkor menő, így jobban jár, ha ideje
korán veszi meg, amíg még egy darabig a divatban marad, így talán kap néhány hét
nyugalmat.
A stratégia nem vált be, pedig nagyon próbálkoztam – minden kétheti beszerzésnél. Mivel a
katalógusban az ár nem íródott át, továbbra sem került fel a listára, hiába volt hivatkozás
szülinapra, névnapra, sőt összevont egész éves „mindenajándék” kiváltására.
Évekkel később, mikor már a teabolt csak emlékként létezett, az egyik multi kacatosában
turkálva kezembe került egy ilyen. Leárazva!
– Csak hétezer! Ez nekem KELL! – és a válasz meg sem várva, mint egy gyerek, már a
leghatékonyabb hisztimódozaton gondolkodtam, mikor a tiltakozás hangjai helyett valami
váratlan ütötte meg a fülem: – Na jó, megkapod szülinapodra.

Éreztem ahogy a vér az ereimben őrült vészfékezésbe kezd, majd az információk
feldolgozása után sietősen behozza az elmaradást. Bennem rekedt az „akkor megveszem
magamnak” mondat is. Kibontottam, nézegettem, simogattam, mígnem egy apró kis felületi
sérülésben elakadt a kezem.
– Igen, – nyugtázta feleségem, aki, mint alkalmazott, emlékezett rá, hogy ezért hozta vissza
egy korábbi vevő.
„Szóval volt ilyen, és te nem szóltál nekem, pedig tudtad, hogy mennyire akartam egyet!” –
tolult fel bennem a mondat, de a józan eszem még idejében megálljt parancsolt. Nem
ronthatom pont most el a dolgot egy ostoba felelősségre vonással, mikor végre esélyem nyílt
rá megszerezni.
Lenyeltem a mondatot, és a kannát betettem a kosárba, mire feleségem visszatette.
– A sérült árukat a főnök lenyomja 50%-al – jött a kérdő tekintetemre a válasz.
– ...és ha addig megveszi valaki? Mi lesz akkor velem?
– Szerintem túl fogod élni – vélekedett.
Két hétig rágtam a körmöm: „elviszik, nem viszik”, mire szülinapomon a kezembe nyomta.
– Délután teázunk! – vigyorogtam elégedetten.
A kis teamécses, amit a kanna tartójába kellett tenni még egy óra múlva sem forralta fel azt
a néhány deci vizet, így a napi használatú elektromos konkurenséhez fordultam segítségül.
Ráadásul a teáscsészémet is félig tudtam csak tölteni belőle. Hát igen, a japánok
szakéspohárnyi teát isznak csak, majd újra töltik a kancsót. Az én nyolc decis poharamnak
esélye sem volt a szertartásban részt vennie.
Ekkor volt először és utoljára használatban. Azóta, dölyfösen ott gömbölyödik a könyvek
mellett. Egy dologgal több, amit néha portalanítani kell. A műveletet rendkívül
leegyszerűsítve csak simán alátartom a csapnak, legalább ilyenkor lásson egy kis vizet.
Be kell vallanom, bármilyen haszontalan is legyen, még mindig naponta megcsodálom.
Azok a vonalak, az a kifinomult harmónia, az ívek és arányok mintaképe. A múltkor eszembe
jutott az ezer éve kapott, és a lakáskorszerűsítés miatt évek óta bedobozolt, raku technikával
égetett kis teáscsészém. Azóta néha-néha felemlegetem feleségemnek, minden dolgok helye
tudójának, hátha egyszer megszán és előkeresi. Persze, az a deci tea, ami belefér, a fél
fogamra sem lenne elég, de milyen jól mutatna a kancsó mellett...