A vakító fényről

A vakító fényről
Bella István emlékének

Feleletként a megoldásra,
megannyi kérdésre és gondra,
a legutolsó harcosként
remélve, bízva, küzdve itt;
dolgozva és virágozva,
ki, a kimondhatatlant mondva,
vállalva negyvenhárom évem,
lángjait és üszkeit.

Meg, csak magamat döbbentve,
meg, már csak magamat leple,
hogy magad értem, ne aggaszd,
hogy magad értem, ne dobáld;
bámulva csak a falakra,
a kifoltosodott falú mennyezetre,
nem érezve a szívemben,
csak a jótékony félhomályt.

Próbálva elfogadni magam,
bizalommal és hittel,
jól tudva, hogy a véres harc,
miért, mi körül forog itt;
mint akinek már a szíve,
csak akkor mosolyodik el,
ha vaktában való verdesésében,
eljut még a tűztoronyig.

Támaszkodva a szívedre,
a szívedre és eszedre,
mint akiben még annyi az
élő, és annyi már a holt;
határtalanná tágulva,
határtalanná szélesedve,
felélesztve egy-egy pillanatra azt,
kit el, a hamvadás rabolt.

Barátkozva meg a káosszal,
és egyezve ki a renddel,
a kezemet letenni még,
nem akarva női ölbe;
mint akit hol a haragzúgás,
hol a megkonduló csend ver,
mint aki a keserves kapaszkodás után,
a legboldogabban dől le.