Átalakítva

Átalakítva
Bella István emlékének

Mondjam talán, hogy hiányzik, és hogy nagyon?
Hogy minden hibátlan, és hogy minden remek?
Hogy semerre nem virágzik, a gyatra gyom?
Hogy minden álmot, neked hitelezek meg?
Hogy felnőtt vagyok, és komoly munkát végzek?
Hogy az élet leckéjét, én jól megértem?
Hogy vissza már, nem kivert szemekkel nézek?
Hogy el, nem bújok már a folyam-sötétben?

Hogy a szenvedély, kortalansággal tölt meg?
Hogy a szívem, nem verem és nem is börtön?
Hogy meghallom én, a visszhangját a földnek?
Hogy általad én, lélekké rendeződöm?
Hogy a gyermekedként, enyém az öröklét?
Hogy nem vénül, és nem könnyezik a szemem?
Hogy nem félem a halál, rügyekbe-zárt öklét?
Hogy azt, ami nincs, azt én már föl nem szedem?

Hogy mindent megbocsátok, mindent megbántam?
Hogy az ürességbe, nem kiáltom neved?
Hogy nem érzem már a hányás görcseit a számban?
Hogy el, nem nehezülök és meg, nem merevedek?
Hogy semmi sincs, mi az életemre kihat?
Hogy nem félek, hogy a hangom majd bereked?
Hogy az iszonyat, nem vonzza üres szemgolyóimat?
Hogy át rajtam, nem gurulnak a vaskerekek?

Hogy a keresztemet, te is elbírhatod?
Hogy nem furakodok a pokol belébe?
Hogy nem vagyok néma kínzó és kínálgatott?
Hogy nem tüzesítem a szívem fehérre?
Hogy minden jobbnak látok, meg szebbnek?
Hogy nem fojtogat a félelem és a döbbenet?
Hogy örökös körforgásra nem vettetnek?
Hogy döglégyként körbe, hiába döngenek?

Hogy költő, csak miatta, és érte lettem?
Hogy a dolgok, azóta sem fordultak jobbra?
Hogy még a nap is, úgy kel csak félve bennem?
Hogy nem élek, angyalként, se sátánkodva?
Hogy a szívemhez szorított fegyvert letettem?
Hogy nem keresek se haszon, se nyereség végett
kifogást? Nem ítélve és ítélkezve a nevedben,
őrizve a rám hagyott hiányod és fényed.