Átgondolom

Átgondolom

Tik-tak, tik-tak. Rendületlenül. Mint egy időzített bomba. De mikor robban? Tudta, hogy rosszabb lesz, ha megvárja, de nem volt ereje megmozdulni. Csak még egy perc…
Kiugrott az ágyból, és leállította az órát, de nem tudta kiverni a fejéből a hangot. Lihegve állt, mintha futott volna. Sóhajtva húzta el a függönyt, gondolatban már az aznapi teendőket rendszerezte. Papírboltba be tud menni suli előtt is, a háziversenyre jelentkezik ebédszünetben, de akkor nem lesz ideje enni, nem baj, majd a buszon, nem, ma nem jár az a busz, akkor gyalogol, előbb elindul, sietnie kell, citeraóra előtt megcsinálja a házikat, utána vesz egy új füzetet, valahogy eljut angoltanárhoz is. Jól van, menni fog.
Mire a gondolatmenet végére ért, készen lett, még megfésülködnie is sikerült. Leült a reggelizőasztalhoz, jó reggelt, anya, nem is nézte, mit eszik, a kötelezőt olvasta, hogy gyorsan vége legyen, minél előbb, annál jobb. Fogmosás közben ráállt a mérlegre, kicsit több, mint kéne, majd ebédre kevesebbet eszik. Aznap reggel nem biciklivel ment el, még nincs hideg, az iskola alig egy kilométerre van, bőven odaér. Még el is engedhetné magát, ha nem lenne annyi minden a fejében.
Ez a nap sem teljesen úgy alakult, mint tervezte. Főleg, mert több lett a feladat, mint képzelte, de ott volt az is, ami ebédszünetben történt. Azt nem tudta hova tenni.
A folyosón mindenki az ebédlőbe törtetett, csak ő küzdötte magát a tömegen keresztül a tanári felé. Éppen határidő előtt vette észre a felhívást, pedig a tanárok is mondták.
Halkan kopogott, a szinte kihalt folyosón mégis bántóan visszhangosnak tűnt a dübörgés. Szerencsére az nyitott ajtót, akit keresett, a töritanára, így még magyarázkodnia sem kellett, de amikor rátért a versenyre, a tanár arcán furcsa, oda nem illő érzelmek jelentek meg. Az udvarias várakozást felváltotta egyfajta jóindulatú sajnálat, mi lehet ez, miért, ne, lehet, hogy elmarad, vagy betelt, vagy…
– Biztos, hogy ezt akarod?
Ezt meg hogy érti, persze, hogy akarja!
– Tudom, hogy már az anyanyelvi és a versmondó versenyre is jelentkeztél. Nem lesz ez így sok?
– De hát szeretem, és jó vagyok benne! – Sok? Ugyanazon a héten vannak, legfeljebb nem megy táncra, hogy fel tudjon készülni.
– És mennyire fáradsz el benne? Tudom, hogy nem megy majd a tanulmányaid rovására, de a mentális egészséged lehet, hogy igenis bánni fogja.
– Mégis mire gondol? – A sötét karikákat a szeme alatt elfedi a smink, és máris olyan, mintha nem is lennének. – Persze, hogy elfáradok, de attól még élvezem.
– Élvezed… – a szemében villámként cikázott át a felismerés (még ha téves is). – A szüleid… buzdítanak? – az arcán eddig ellentétes érzelmek váltották egymást, de most visszatért az előző sajnálkozó jóindulat. – Nekem elmondhatod – Mintha cinkosok lennének!
– Anyáék?... örülnek, hogy ilyen aktív vagyok, de mindenre önszántamból
jelentkeztem, nem kényszerített senki – Itt megeresztett egy erőtlen mosolyt.
– Rendben. Örülök, hogy magadtól versenyzel... – Vártam, hogy folytatja, de egy kínos mosollyal megveregette a vállam, és az ebédlőbe sietett.
Amikor nekiállt a délutánról megmaradt mateknak, akkor is ez járt a fejében. Mióta érdekli a tanárokat, hogy milyen versenyekre jelentkezik? De mindegy, kár is ezen gondolkodnia, jó lenne már aludni. Ahogy a gondolatai visszakanyarodtak a matekhoz, már nem voltak benne kételyek, csak ő és a számok egyszerű, észszerű világa, ahol minden az, aminek látszik, senki sem takargatja a valódi szándékát.
A számítás jó volt, számjegyei egyértelműen sorakoztak egymás után, de… lehet ezt másképp is. Nem is nehéz, csak… de már fáradt, holnap is lesz még dolga… de az érzés, ahogy a tanár meglepődik, mikor ő felteszi a kezét… az osztálytársak gúnyos tekintete, ami a strébernek szól… de valami mégsem hagyta, hogy felálljon, ott tartotta még percekig.
Becsengettek. Immár hetedszer aznap. Már csak ezt az egy órát kell kibírnia, utána mehet… atlétikára. De utána… citerára. Aztán haza, de ott lesznek még a házik, memoriterek, készülés a dolgozatokra…
– Álljunk fel, csend legyen, becsengettek! – a magyartanár viharzott be hangosan és színesen. Ennek is most kellett ideérnie, öt perce megy az óra, aztán meg majd tovább tartja, hogy ebédelni se érjen oda időben.
– Hoztam ma két versenyt is, az egyik egy pályázat, én rád gondoltam.
Rá? Miért? Milyen pályázat? Aztán eljutott a tudatáig a szó: verseny.
– A fogalmazásaid alapján lenne esélyed. Írni kell, mesét, novellát, amit akarsz. Itt van a kiírás is, olvasd el! Számíthatok rád?
A papírt a kezébe véve átfutotta a sorokat, Ifjú Írópalánták Szövetsége, helyszín, időpont. Időpont. Aznap lesz tenisz-diákolimpia. Az délelőtt, ez meg délután… mégis…
– Nem tudom… átgondolom.
A tanár még magyarázott valamit, de ő már nem hallotta, el volt foglalva a gondolataival. Ez meg mi volt? Miért nem mondott egyszerűen igent? Csak nem… de. A töritanár szavai visszhangoztak a fejében, biztos ezt akarod, mentális egészség, nem lesz ez így sok? De hát… mit számít, mit mond?! Majd ő eldönti magának, mit akar, van saját élete neki is, a tanárnak is! Mégis... kinek van ennyi programja? Csak neki... De ki ilyen jó mindenben? Ő… csak… de…
Aznap este még nehezebben aludt el. Eleve sokáig tartott a tanulás, aztán az esti feladatok. Mire bedőlt az ágyába, úgy érezte, már nem bír ébren maradni egy percre sem, valami mégsem hagyta, hogy ellazuljon. Az agya zakatolt, és a fejében csak úgy cikáztak a gondolatok; mit kezdjen a helyzettel, mit fog holnap mondani (az igenben az óta az óra óta nem volt biztos), miért nem válaszolt rögtön, hiszen ez egy verseny, meg lehet, meg kell nyerni! Vagy tényleg túl sokat vállal, és csak azért csinálja, mert… tényleg miért is csinálja? Hirtelen semmi nem jutott eszébe. Hiszen szereti, jött a gondolat, de utána rögtön egy másik hang, ami kísértetiesen hasonlított a töritanáréra; biztos hogy ezt akarod? Nem lesz ez így sok? A józanabbik énje egyre inkább elfogadta ezt a gondolatot, de a maximalista nem hagyta, hogy beleélje magát. Apró, de annál nyugtalanítóbb miérteket és hogyanokat vetett föl, és amikor már azt hitte, békén hagyja, visszatért, és újra elbizonytalanította.
Később, sokkal később végre elszenderedett, de álma nyugtalan volt, és többször felriadt, nem csoda, hogy másnap alig bírta nyitva tartani a szemét. Reggel először fel sem ébredt az óra csörgésére, alig talált el a konyhába, fésülködni pedig egy az egyben elfelejtett. A buszozást inkább meg sem próbálta, a séta kicsit felfrissítette. De még így, kóvályogva is a pályázaton töprengett.
Aznap is hét órája volt, de nem nagyon emlékezett, mik voltak azok. Az automatikusra csiszolt mozdulok és a tudatalattiba beépített útvonalak megtették a hatásukat: egyszer sem késett el, jó termekbe ment be, és a felszerelése is hiánytalanul megvolt mindig. Figyelni ugyan nem tudott, de minden kérdésnél önkéntelenül jelentkezett, a tanároknak pedig nem tűnt fel semmi. Az utolsó órára úgy érezte, állva el tudna aludni, de még tartotta magát. Úgy döntött (véletlenül sem a töritanárnak igazat adva), aznap nem megy sem rajzszakkörre, sem kórusra. Mindenkinek kell egy kis szünet, túlvállalástól függetlenül, de érezte, hogy csak győzködi magát. Mindegy, most, magyar előtt még egy kicsit lehunyja a szemét, csak pihenteti, ebben a hangzavarban úgy sem lehetne aludni… bár… talán… csak elszántság kérdése az egész…
Először nem is tudta, hol van, és kellett egy kis idő, mire az érzékei kitisztultak annyira, hogy meg tudja állapítani: elkezdődött az óra. Látta, hogy mindenki kinyitja a szöveggyűjteményt, de valahogy nem jutott el a tudatáig, hogy neki is ezt kellene tennie. Álmosan meredt a táblára, az osztály zsongása elbódította, mégis rögtön felkapta a fejét, amikor a tanár ránézett, és a szokásos stílusában beszélni kezdett.
– Mutattam már neked azt a pályázatot? Mutattam. És elkezdted már? Nem, mondtad is, hogy átgondolod, nem is értem, mit kell ezen annyit töprengeni? Na, mindegy, mire jutottál, jelentkezel?
Szüksége volt néhány másodpercre, hogy meg tudja fejteni az információt, és épp elkezdett volna gondolkodni azon, mit válaszolhatna, amikor egy megmagyarázhatatlan érzés lett úrrá rajta. Azelőtt még soha nem érzett ilyet, és nem is tudta semmihez hasonlítani, mégis, volt benne valami, amitől úgy érezte, bármire képes, még arra is, hogy…
– Nem.
Ha ez az érzés eddig egyre magasabbra és magasabbra emelkedett lelke folyójában, most átcsapott a gátakon, és a megkönnyebbülés, megnyugvás – most jött csak rá, hogy ezek voltak – elborították az egész lényét. A sosem tapasztalt nyugalom mintha feloldozta volna meggyötört elméjét, és hirtelen teljes súlyával szakadt rá az az egyetlen szó, amit addig nem akart, vagy nem mert kimondani, de ez a teher inkább, mint meleget adó kabát, semmint összenyomó tömeg borult rá, és most újra, szinte mosolyogva mondta:
– Nem.