Az utolsó dallam után

Az utolsó dallam után

Amikor a mikrofon elnémulva hever a pulton és elhal az utolsó hangja is a zenének, amikor kattan a kilincs az utolsó vendég után, akkor felébred a Csend. Előbújik rejtekéből, először óvatosan körülkémlel, aztán diadalmas lendülettel birtokba veszi a termet. Elterül az elegánsan kopogó cipősarkok nyomát őrző parkettán, betölti a friss levegő után vágyakozó teret egészen a fényt árasztó plafonig. Bebújik a közönyösen ácsorgó asztalok alá és a titkokat őrző ablakmélyedésekbe. Gyorsan kényelembe helyezi magát, bár tudja, még várnia kell, még nem lehet egészen egyedül.
Még koppan egyet a zongorafedél, egy utolsót sercen a hangláda és távolodó lépések hangját visszhangozza a folyosó. Fáradt sóhaj kíséretében nejlon zsákba kerül a használt papírszalvéta, már értelem nélkül koccan egymáshoz két pezsgőspohár a tálcán. Halkan suhan az asztalterítő, kacagást őriz rajta a vörösbor foltja. Belehasít a Csend oldalába egy-egy székláb nyikorgása, ahogy a helyére kerül az asztal mellé, de lassan a puha talpú léptek is kilopakodnak az ajtón. A Csend végre magára marad. Most már minden az övé lett, egy egész nagy termet és minden apró helyet betölthet. Lassú kényelmességgel elnyújtózik, nem siet, élvezni akarja a lehetőség minden pillanatát. Tudja, hosszú ideig nem fogja senki megzavarni. Hirtelen társat kap. A lámpák elalszanak és mellé férkőzik a Sötétség. Bár nem hívta a vendéget, mégsem haragszik rá. Inkább összekapaszkodnak, együtt bújnak minden zugba, közösen bámulnak ki a magas ablakokon.
És akkor valami váratlan történik. A puha és sötét csönd ugyan nem törik meg, de egy hajszálrepedésen besurran egy emlék. Ahogy megjelenik, gyorsan ketté válik. Pörögve-forogva körbejárják a termet, majd az egyik letelepszik a hangszerek közé. Egymás után szólaltatja meg a zeneszerszámokat, amik úgy harsannak fel, hogy valójában egy hang sem száll ki belőlük. A néma dallamok bezengik a helyiséget, a ritmusra pedig az emlék másik fele nevetve boldog táncot lejt.
A Csend értetlenül ámul, ilyen még nem történt vele soha − ott van a zene, de mégsincs, hangja van, mégsem szorítja őt ki egyetlen zugból sem. A kacagó táncos is csak némi bizsergést okoz neki. A Sötét viszont olyan sok titokzatos dolgot látott már életében, hogy ezen sem lepődik meg különösebben.
A zenész egyszer csak magukra hagyja a hangszereket, azok önállóan zengenek tovább. Odaröppen a párjához, átfogja a derekát és együtt táncolnak tovább önfeledten. Nem tudni, meddig lejtenének nevetgélve körbe a termen, mert hirtelen kiválik belőlük egy harmadik emlékfoszlány. Odasuhan a hangszerekhez és beléjük fojtja a néma hangokat. Körülöleli a táncolókat, egyre szorosabban fogja át őket, ahogy forognak, majd kettészakítja a párt. Hangtalan sikollyal a semmibe vész a boldog táncos, a párja még próbálkozik egy darabig, hogy visszaidézze, ám végül ő is szertefoszlik a Sötétség ölében. Aztán az utolsó emlékdarab is elillan, visszakúszik a hajszálrésen.
A Csend újra egyedül marad. Nem puha és bársonyos, inkább feszült. Már nem is élvezi annyira, hogy minden újra az övé. A Sötétség is egyre inkább elhúzódik mellőle, a súlyos függönyök résein keresztül bekacsint a hajnal.