Emberek
Emberek
A szélső ülésen egy szakadt újságlap hever. Az első félrepöcköli, leül, és leteszi a hátizsákját.
Mindig pocsékolsz, dohog a másik, majd lehajol, és felveszi a földről a papírt. Egy félig
megfejtett rejtvény van rajta. Beleerőszakolja a bal kezében dagadó szatyorba.
A szerelvény szinte üres – legalábbis ezen az oldalon. Az emberek, valami belső iránytűtől
vezérelve, a távolabbi ajtóknál szállnak fel. A dohogó átteszi a szatyrot a balból a jobb
kezébe. Megtornáztatja felszabadult ujjait, és leül a pazarló mellé.
Szemközt velük, túl a metróablakon, egy hirdetés lóg. A spórolós második innen is el tudja
olvasni, még a kis betűket is, az első viszont csak a nőt látja a képen. Aki meglehetősen
büszkén mutogatja a kebleit. Persze gondolhatjuk, hogy az első talán még sohasem hallotta
ezt a szót.
Hö, bök előre a mutatóujjával. A keze fején sötét a bőr, hiába járunk még csak a tavasz
közepén. A másik legyint. Annak a nőnek, magyarázza, olyan vállai vannak, hogy simán
leverne mindkettőnket, ha kicsit is megfogdosnánk. Öregek vagyunk mi már az udvarláshoz!
Az első felröhög. De a baszáshoz soha, harsogja, mire az utasok egy része infarktusközeli
állapotba kerül. Van, aki le is száll inkább, hogy megvárja a következő járatot. A trágárságot
artikulálatlan motyogás követi. A második hallgatja, közben a két térde közé szorítja a
szatyrát. Bólogat. A megmaradt utasok egy szót sem értenek a motyogásból, csak ő, a
második tudja, hogy Marcsáról van szó, akivel az első idén februárig az erdő szélén lakott.
Mindig Marcsáról van szó.
Eközben a szerelvény áll. Az első elhallgat, de a kis szünet után jól érthetően elóbégatja
magát, mikor megyünk már végre! Se ő, se a második nem vesz róla tudomást, hogy a kocsi
másik végén egy asszonyság szemrehányó tekintetet vet rájuk. A többiek csak maguk elé
merednek.
Eltűnök mint erdőben a vadnyom, idézi ekkor a dagadt szatyrú félhangosan. Megrázza a fejét,
nem így van, és lehajol. A szatyorban kutakodik. Az első egy üveget vesz elő a hátizsákjából.
Az alján valami színtelen lötyög. Nézegeti, meghúzza, odanyújtja a barátjának. Az rá se
hederít, egy könyvet húz elő a szatyorból. Megnyalja a hüvelykujját, kicsit elfintorodik,
belelapoz a könyvbe. Keresgél.
Mikor indulunk már, nyüszög a motyogós. Mindjárt, feleli a másik, az élesen látó, de nem néz
fel a könyvéből. Hova sietsz, kérdezi, az erdő megvár. Nem úgy, mint a Marcsa, sóhajt fel az
első. A sóhaja inkább hörgéshez hasonlít.
Az utasokat nem érdekli, a második meg nem mondja ki, hogy Marcsa valahol az erdőben
valószínűleg igenis vár. És amikor majd végre megtalálják, onnantól ez itt mellette csak még
többet fog vedelni.
Megvan, bök rá egy oldalra a könyvében. Talán eltünök hirtelen, akár az erdőben a vadnyom,
elpazaroltam mindenem, amiről számot kéne adnom, olvassa. A szomorú most nem szól, se
nem motyog, se nem üvölt, csak megvonja a vállát és nagyot húz az üvegből.
Figyelem, az ajtók záródnak, hangzik fel a jelzés, majd egy másodperc múlva az ajtók
valóban megmozdulnak. Valaki azért még berobban köztük a kocsiba. Fürge mozgása van,
konstatálja a második. Lapos mellű, copfos, állapítja meg az első. A nyomába sem ér
Marcsának!
A lánynak a vállán lóg a szatyra. Lehuppan a két férfival szemközti ülésre. Liheg. A szatyrát
az ölébe húzza és felnéz. Ekkor látja meg Tibort és Gyulát.
Tibor, bár a lány nyomába sem érhet Marcsának, kihúzza magát és barátsága jeléül felkínálja
az üveget. A lány határozottan nemet int, és a szatyrába kotor. Szinte a fejét is beledugja.
Gyula fél szemmel nézi. Biztosan előveszi a fülhallgatóját, gondolja, és lapoz egyet.
A metró satufékez, mindenki borul, csak a lány nem. Érthetetlen, mi tartja meg azt a pihe
testét. Gyula kezéből bezzeg kirepül a verseskötet is. A lány bokája előtt csattan. Hőőőő,
ordítja Tibor, és úgy szorítja az üveget, mintha az élete múlna rajta. A fülét közben az ülés
melletti korláthoz veri.
Mikor visszanyeri az egyensúlyát, Gyula felemelkedik a helyéről, hogy visszaszerezze a
könyvét. De a lány, a fürge, megelőzi és felveszi a kötetet. Elpirul, amikor a férfi felé nyújtja.
Amíg az átveszi, mindketten ügyelnek, hogy az ujjaik még véletlenül se érjenek össze. A
csuda se érti miért, elvégre a könyvnek is irtóztató dohszaga van.
Gyula visszadugja a verseskötetet a többi holmi közé. A gyomra megkordul. Kinéz a lány
melletti ablakon. Az istennek se nézne rá újra. Állnak a koromsötét alagútban, aztán a
szerelvény lassan elindul.
A lány megfordítja ölében a szatyrot. Egy szigorú tekintetű József Attila néz róla maga elé.
Rájuk. A többiekre.
A lány előhúzza valamelyik pékség staniclijét a költő bolond gondolatoktól hemzsegő feje
mögül. Ezt a szót, stanicli, a maga számára is váratlanul Tibor mondja így, magában. A lány
eszegetni kezd.
Marcsaaaa, üvölt fel Tibor, a lány megrezzen a hangerőtől, Gyulára néz, aki nem néz vissza, a
barátját csitítja. Paskolja a térdét, suttog neki. Közben a szerelvény megáll egy állomáson és
újra elindul. Majd megáll egy másikon is.
A felszállók, a két hajléktalant látva, továbbra is a kocsi túlsó felébe húzódnak inkább.
Mikor a második férfi megint felnéz, Tekla már nincs sehol. Az élet nem állhat meg: a férfi
felveszi a szemközti ülésen maradt zacskót.
Amikor visszaül mellé, az egyik otthagyott pogácsát Tibor kezébe nyomja.
Ki ingyen adott, azt szerettem érte, mondja ő, és beleharap a pogácsába.