Fáziseltolódások
Fáziseltolódások
Éveken át laktam Bécsben, mégsem jutottam el a schönbrunni kastélyhoz. Öt-hat alkalommal vágtam neki az útnak, ám a sors furcsa fintora mindig úgy akarta, egyetemista csoporttársakkal találkozzak össze a villamoson, akikkel inkább elmentünk kávézni vagy sörözni.
Hasonlóképpen: számtalanszor megbámultam a Prater parkban az óriáskereket, ám csak bő két évtizeddel a város elhagyása után jutottam fel rá lányaim társaságában, mint ahogyan egy karácsonyi vásárhoz szervezett turistaút alkalmával érkezhettem meg végre Sisi királynénk impozáns kastélyához is.
A Hundertwasser-ház felé mutató útjelzőtábla mellett hiába sétáltam el hetente többször, máig makacsul ragaszkodik a bakancslistán maradáshoz. Talán a századik születésnapomon eljutok oda is – hogy hű lehessek az építészeti remekmű nevéhez.
Furcsa. Az ember éli szürke életét egy olyan településen, ami az „idegenek” számára temérdek megcsodálásra méltó épített és természeti örökséget tartogat, azonban nem veszi észre azokat, esetleg nem tartja kellően figyelemreméltónak, vagy csupán addig halogatja a felkeresésüket, amíg végleg késő lesz. Olykor messze földről jön valaki, aki ráébreszti, mi mindent szalasztott el. Esetleg hosszabb időre elköltözik, és szinte idegen látogatóként szemlélődve tér vissza gyökereihez.
Mindig irigykedtem azokra a turistákra, akiket Budapesten vezettem körbe, és mint kiderült, jobban ismerték a nevezetességeket, mint én, jóllehet elég sokat tartózkodtam fővárosunkban.
Kulináris kalandozásaimat is áthatja az idő- és térbeli eltolódások sorozata. Több ízben járva Münchenben mindig csupán berlini kolbászt ehettem. A müncheni megkóstolásához Frankfurtba kellett utazzak. A névadó városában gyártott eredeti frankfurti virslit pedig Bécsben fogyasztottam pár éve az első kerület egyik félreeső zugában - hosszas keresés árán - fellelt egyik utolsó kolbászosbódénál, ahol már eredeti osztrák kolbász egyáltalán nem kapható. Hja, hol van már az igazi bécsi húskészítmény, amit oly gyakran ettem reggelire! Berlinben sem a Münchenben többször megkóstolt berlinert, hanem török kebabot vacsoráztam, mivel kolbászárusnak még hírmondója sem akadt.
Legutóbb egy német nemzetiségi településünkön a bajor vidékek érzetét hűen visszaadó étteremben fogyasztott fenséges bajor csülök mellé belga csapolt sört kortyoltam. Német sörük csak palackosban lett volna, és ugyebár az igazi bajor érzéshez ugyanannyira hozzátartozik a csapolt sör – lehetőleg literes korsóban –, mint az igazi magyar pörkölthöz a makói vöröshagyma: szentségtörés üvegeset választani! Bajor földön persze épp Németország átellenes tájegységeiről importált dunkel bier oltotta szomjamat. Nem mintha nem gyártanának ők is!
Ki tudja... Ha a fáziseltolódás véglegesnek bizonyul, igazi bajor barnasörért talán Belgiumig kell majd elzarándokolnom…