Futások és fékek
Futások és fékek
Nem értem, nem értem, nem értem! Ha nem én rontottam el, ha nem az én időm ment el rá, akkor miért nekem kell bűnhődni? A kései rendelés csorbáját miért nekem kell kiköszörülni? Dühöngve verni az asztalt alapanyagért, megerőszakolni a termelést, nézni, ahogy a fáradtságtól aléló munkás test megzuhan… míg a kedves kései rendelő mit csinál? Nyaral. Hogy aztán újult erővel rakja satuba a lelkünk. Meddig lehet még nyesni? Nem tudom. Asszem elfogyott. Elfogytam.
Nem tudja? Hát nem érti? Komolyan? Nem magam miatt kérem, hogy menjen, ami mehet. Nyár derekára a többműszakos fáradtság harapható mérge akkor is bőr alá kúszik, mikor elvileg minden rendben van. Egyikünknek sem az izzadtság könnye pereg a kocsiban. Alágyújtunk a hangerőnek. Levegőnek nézzük a táblát, menjenek azok a lovak! Menjenek! Francba is már.
Micsinálsz micsinálsz MIT CSI-NÁLSZ?
Traktort előzök – mondja a szembejövő. Kanyarban. - Miért? Mert hasonló fáradtan nyomom. És menni akarok. Menni, menni, menni.
Fééékezek – mondja a traktoros. - Hányadik hülye száguld mellettem. Hetekig nem aludtam, mikor a feszítővágós képek mentek feszt az agyamban. Meg az a fasírt. Azok a darabok. Nem volt koporsós temetés.
Fééékezek – mondom és gondolkodom, hogy illene dudát nyomni, hogy adjam tovább az ideget, de olyan ritkán használom, hogy nem is találom hirtelen. Kapkodom a levegőt, félre kell állni, megfojt a duzzadt pajzsmirigy pillangóinak szárnya. Ma sem találkoztam szalagkorláttal.
Zene vége, halljuk a híreket. Felvágta, leszúrta, megölte, ellopta, kigyulladt, összedőlt, a halottak száma… időjárás. Jelentős zápor, zivatar várható a térségben. Hurrá! Ma este nem kell locsolni. Lehet, hogy mégis tizenegy előtt fekszem le?
Otthon. Miért nem érzem, hogy ott vagyok? Otthon ott vagy, ahol megértenek. A fiúk csavarogni mentek a városba. A kutya rám néz. Zilált tekintetem látva, farkát behúzva eloldalog. Sebaj. Kezdődik a következő műszak – kaja kell.
Még nem olvadt ki a hús. Akkor kezdem a krumplival. Míg a kés szalad a barna bőrön, felhők gyűlnek az égen. Zápor? Zivatar? Az óvatosan retkes konyha ablakból figyelve egyre megy. Mint a krumpli meg a burgonya. A végeredmény legyen áldott, atyaég, hetek óta nem láttunk még harmatot sem. Biztosan nem vagyok rá méltó, hogy hajlékomba jöjj… de azért jöhetnél már.
Hol vagytok már, fiúk? Remélem, nem ázik meg egyikük sem. Itthon maradtak az eső ellenik. A város felől nyitnak a csatornák, látszik, ahogy a szőlő húzza magához a fellegek sarkát, mint valami nagy, jótékony fekete dunnát. Hűvös párája megérinti kisírt arcom. Lesz irgalom, mondom a növényeinkre nézve, lesz. Majd meglátjátok! Fáradtan bólogatnak az élénkülő szélben: a múltkori is csak a falu szélét nyaldosta! Látom bennük hitetlen hitem. Bemegyek.
Hasábok csusszannak a fehér tálba. Dörren az ég, mintha valaki odafenn megsértődve ajtót nyitott volna ránk. Áh… már rég nem lát.
Hol vagytok már? Állok a nagyobbik szobájában. Repedés fut az oldalán. Pedig megerősítettük az alapot és mégis. Alámoshatta egyszer nagyon a víz. Azóta megy a toldozás-foldozás. Milyen jó, hogy itt áll a hordó! S mint egy varázsszóra ekkor megnyílnak az égi csapok és zuhatagos robajjal kezd neki esni a várva-várt eső!
Szaladok körbe a házon, csukom az ablakokat, jaj, gyerekeim gyertek már haza! Hívás. Öt perc a busz indulásáig. Ott már szakad. Hurrá! Megáztok majd! Nem baj. Nagyra nőnek. Olyan nagyon nagyra, hogy majd akkor is láthassam őket, amikor nem ide térnek majd haza.
Alágyújtok az olajnak. A hús kiolvadt, megy rá a fűszersó. Meleg már a … meleg. Forró. Szuper! Hangos lelkesedéssel serceg a frissen dobott hasábburgonya, szinte verseng a kinti zuhé hangjával. Kipillantok egy percre.
A hordó megtelt. Rakok át pár vödörrel a másikba – milyen szerencsés, hogy itt hagytuk mellette! És már csurog is kifele. Franc! A három lyukon, amit látszólag betoldottunk. Ez egy ilyen toldozós-foldozós hely. Az udvarunk ázik. Visszaszaladok a konyhába. Hol vagytok már fiúk?!
Gyorsan kikapdosom a kormosra sült szemeket. Kormos, a kutya eközben a folyosó végében remeg: odakinn erősen megfenyegették a villámok, dörgések. Ilyenkor csak annyira húzódik be a házba, amennyire lehet és akkor sem jön zavarba, ha a nyávogik népe táncot jár a háta közepén.
Kiszaladok. Szakad az eső. Megcsúszom a sárban.
Nadrág szakad, bőröm ép. Szerencse, hogy nem vertem szét a fejem a vaslemezben. Nincs idő ezen agyalni, emelem a fogóját, nyitom a köbméteres föld alatti tartályt. Két vödör lóg kezemben: az egyik hasadt, a másiknak pedig a füle jár le. Nagyanyám hangja visszhangzik a fejemben jó az attól, hogy rossz! Nagyon válogatni se tudok, hisz nincs másik ugyan. Szaladok vissza a hordóhoz, merítem, futás, öntés tartályba. Vissza.
Ugat a kutya. Mi a fene van már… szaladok a konyhába. Sértődötten lángol az ottfelejtett olaj. Lerántom a tűzhelyről, húzom, húzom magam felé, fújom, fújom, macska nekimegy a csukott ablaknak, ne félj, már oltom, vége van. Dörren az ég, a pánik növekszik és összekovácsolja a szőrösöket egy sarokba, ahonnan is riadt szemmel néznek rám, mint A-Mindent-Megoldóra, muszáj mosolyognom, kis buták, hát mit is hisztek ti rólam, ti gyámoltalanok. Látszólag senkit nem érdekel a nyers hús e pillanatban, de azért behajintom az alvó mikróba. A villámlás meglep, egész közeli, úgyhogy majdnem utána dobom a macskát is, pedig tudjuk, neki még kevésbé egészséges a mikrohullám. Ránézek a feketére érett sült krumplira, mantrázom mamám mondatát, bekapok kettőt, mert idejét se tudom, mikor ettem ma és különben sem égett, csak csupán kevésbé angolosra sült és vérképző. Átszaladok a szemközti szobába: még mindig nem jönnek a gyerekek. Sebaj, hátha nekiültek a buszmegállóba és várják a zápor (vagy zivatar?) végét. Biztosan hamar elvonul. Az árok mindenesetre megtelt túloldalt, basszus, akkor menni kell a hordóhoz.
Sejtettem. Csurig. Illetve azon túl. A víz úgy hömpölyög, hogy azon hallom a gondolatait, amint azon vacillál: felkapja e még maga mellé a teli vashordót a 220 liter vizecskével. Hagyd. Hagyd. Intézem. Merít, visz, ürít, futás vissza. Merít, visz ürít FENE! Leszakadt az egykori festékes vödör füle.
Az eső nem hagyja magát, számolom a másodperceket, most már itt vagyunk, a tombolás centrumában. Merítek a melléképülettől is – ott kisebb a hordó, gyorsabban telik. Érzem, ahogy csúszik a talpam a gumicsizmában, térdem lötyköli a benne taposott latyak, majdcsak nem töri fel még ma, elég lesz holnapra. Merít, visz, ürít, vissza. Merít, visz, ürít, vissza. Merít. Visz. Ürít. Számolnom kellett volna, de már nem érdekel, számol helyettem az óra, a karomon, ha vízálló egyáltalán, húú micsoda eufória, megduplázni egy ítéletidőben a lépések számát, vajon a vödörcipelés milyen mozgásforma, edzésnek veszi vagy mókának, vagy emeli az égetett kalóriákat vagy csak sima mezei sétát csinálok éppen? Röhögnöm kell, pedig már sírok. Szakadás.
Ki kéne lépni a csizmából, rohadtul idegesít ez a dagonyázó járás, de ekkor megint a közelbe csap le a villám, amíg mozgok, élek, mozgóba nem ér villám, ha meg idevág a diófába vagy belém, legalább lesz ami földel, hogy földelne már el, azt a keserves mindenit ennek az esőnek, nem erről volt szó.
Megjönnek a fiúk vihogva: megáztunk, anya! (Nem mondod).
Veszik el a kezemtől a vödröt, hoznak még másikat, ja ez kanna mindegy, csak menjen el a házfaltól a veszedelem, meddig tart még istenem. A múltkor ilyenkor már kiöntött a szennyvíz is; kaptuk az áldást a dombról, jött minden. Abban az évben nem mertünk földiepret enni.
Az iszapot is együtt lapátoltuk a garázsból. Ezek már nem gyerekek. Kis felnőttek. Sírni akarok, nem szabad, gyengít, tök jó, hogy az eső mellett pereg a BASSZUS! Kicsúszott a kezemből a második rossz vödör is, bele a köbméteres tartály aljába. Vödör! Kiáltok rá, mintha azzal visszaugrana – elvégre néven nevezem. Ez már a pokol vagy van még lentebb? Elfelejtem, a megállsz-meghalsz villám elleni mantrát és csak nézek lefele magam elé. Mintha elfáradtam volna. Hátam bőrén sír az esőcsepp. Bepisiltem? Nem. Elérte a beeső víz minden részem. Bemegyek.
Nézem a konyhaablakból a fiaim. Kis hősök. Dolgoznak.
Rendületlen.
Ha beléjük csap a villám mitévő leszek?
Kisült egy adag krumpli. Felforrt a teavíz.
Öltözés mindenkinek. Kimegyek. Már nem érzem hidegnek a gumicsizma talpát. Mennyi raffia zsák maradt? Mennyi homok? Indul már a szennyvíz a dombról? Tömítsem a kerítés alját vagy még nem? Kijönnek a fiúk. Újra kezdjük a néma köröket, mint valami kimondatlanul is kiüresedett, kérges koreográfiát az udvarban: hordó, tartály, hordó, tartály. Hordó. Tartály.
Háromnegyed tíz. Az esőcseppek fogyatkoznak. Elég is volt belőlük. No meg nekünk holnap is nap lesz. A felhők bánatosan oszlanak, mintha húzná őket a bú: ma nem sikerült legyőzni a triumvirátusunkat. A kukorica ellenben vert hadként próbálja csókolni a szétázott földet; a paradicsom megadóan hajlítja szárát és a félig érett őszibarack is megtapsolta pár labdával a próbálkozást.
Megyek zuhanyozni!
A mosdó sértetten felhördül.
Nem megyek – gondolja át a következő lépését nagyobbik fiam.
Aznap este csak fogmosás van mindannyiunknak. De legalább a talpunk alatt hömpölygő szennyvíz is megbékélve elcsitul.
Másnap hajnalban ezerszám szórja ránk sugarát a nap. Jótékony cirógatása gyógyír szétázott, megizzadt bőrünkön. Kacag a fekete krumpli a pulton, biztosan jól fog esni a fáradtan sült hús mellé.
Hajnali sétára kelünk Kormoskával.
Az Eger-patak iszapos, zavaros vize dühödten zubogva száguld minden eddiginél gyorsabban, zabosabban. Kölcsönvett hordalékával hirdeti mindenfelé: ne féljetek!
Tűnik a rossz.