Gyerekzsúr a Zöld Macskában
Gyerekzsúr a Zöld Macskában
– Bah, kivagyok!
– Húzd be a fejed, Zsóka! – ültet le a szintén instabil Ági.
– De ez a te ágyad – dőlök hátra megkönnyebbülten.
– Képes vagy felmenni az emeletre?
– Észnél vagy? – vigyorgok rá.
– Akkor ma cserélünk. De holnapra kapd össze magad! Este koncert a Zöld Macskában.
– Ott a helyünk!
Retinaszaggató fényre ébredek.
– Neee, még ne!
Ki az a hülye, aki ilyenkor elhúzza a függönyt?
– Zsóka, ébredj! Nagy baj történt. Katának balesete volt. Dávid folyamatosan hív, bocs’ felvettem – nyújtja Ági a telómat.
Sérült a képernyője, leejtettem egy buliban. Működik, de a sarka tropára ment, leragasztottam, alig látszik. Ahogy megjön a pénzem, veszek másikat, ez amúgy is régi készülék, érettségire kaptam Katától.
– … frontális ütközés... – hallom Dávidot messziről. – Zsóka, ott vagy, hallasz?
„Anya, Zsóka nem hallgat rám, nem írja a háziját.” Anya megsimogatja Kata fejét, aztán fáradtan fölém hajol. Érzem az ismerős illatot a ruháján. Maláta. „Ha nem akarsz a gyárban gürizni, mint én, hallgass a nővéredre, Zsóka.”
– Zsóka...? – erősödik Dávid hangja.
– Hogyan, mikor?
– Nem tudom pontosan, most hívtak a rendőrségtől. Blanka...
– Ne! Ugye Blanka nem?
– Őt is bevitték a kórházba, de semmi baja, hátul ült a gyerekülésben. Most indulok érte.
Kinyomom a mobilt. Feljött a cellux széle, óvatosan lehúzom. Kotorászok az íróasztalfiókban, majd friss csíkot ragasztok a telefon sarkára.
Ági döbbent arccal követi a mozdulataimat.
– A függöny…– szólok rá.
Visszahúzza a függönyt.
Elmosódott, lassan táguló szoba fogad, ahogy magamhoz térek. Az apró, asztali hangulatlámpa fénye magasra nyújtja egy suhanó szellem árnyékát. Szokatlan csend van, hallom, hogy csöpög a zuhanyzó csapja. Levendulás öblítő szaga csavarja az orrom. Utálom a levendulát, nem használok öblítőt. Ez nem az én ágyam. Valami történt, valami szörnyű, dereng, miközben ritmikusan doboló halántékomat masszírozom. Felállok, belebotlok az üres üvegekbe. Ági elkap. Már nem szellem, fehér fürdőköpeny van rajta. Puha, biztonságos. Hosszú, nedves haja összevizezi a ruhám, ahogy átölel. Katának van ilyen szép, sötét haja. Kata…, Kata!
– Jaj, Ági! – nyögöm.
– Annyira sajnálom, Zsóka.
Visszaereszkedem az ágyra. Megint homály. Hosszú, magányos, végleges.
– Helló, lányok! Indulunk?
A szomszéd szobában lakó Gabó nyit be tépett farmerban, szűk ingben.
– Csipkedjétek magatokat, még be kell melegítenünk valahol, a Zöld Macskában marha drága a pia.
– Ma nem megyünk – tuszkolja kifelé Ági.
Gabó hitetlenkedve bámul ránk, de érzi, hogy valami nem stimmel, gyorsan elhúz. Koncert van. Este van. Kezdődik az élet a koliban. Véget ért egy élet a külvárosban.
Keresek egy tiszta pólót, gépiesen fogat mosok, zsebre vágom a celluxos telót, és átmegyek Katához.
Dávid fekete haját copfba fogva viseli, és alaposan kigyúrta magát, amióta nem láttam. Ritkán jár haza, én pedig olyankor is kerülöm. Furcsállom, hogy őt értesítették a rendőrök, talán mert apaként van beírva Katánál. Másik apa nem szerepel a névjegyzékben. Másik apa nem szerepelt az életünkben.
„Nem mindegy? Bőven elég egy szülő is, ha igazán jelen van” – hárít Anya, valahányszor Apáról kérdezzük. Anya jelen van. Tizenhárom éves koromig. Aztán már csak Kata.
– Mobilozott, áthajtott a szembe sávba – mondja Dávid a részleteket.
Riadtan pörgetem át a híváselőzményeim. Két napja beszéltem Katával. Kérte, hogy vigyázzak Blankára. De én már elígérkeztem kocsmatúrára.
Lehúzom a cipőmet. Kata szereti a tisztaságot. „Hegedül a kisegér…csellón játszik a macska...”
– hallom a meleg gyerekhangot a kisszoba felől.
– Zsóóóka! Mit hoztál? – ugrik a nyakamba Blanka, ahogy benyitok.
– Szia, szöszi! – nyomok puszit gumicukor illatú arcocskájára.
Tejfölszőke, mint én voltam, talán apukám lehetett ilyen kesehajú.
– A cicának is! – nyújtja felém a megviselt rongyfigurát. – Képzeld, összetört az autónk. Anya a kórházban maradt, nem tudod mikor jön haza?
Összerogyok.
– Jaj, mi történt? Beteg vagy, lázad van? – guggol mellém aggódva.
Dávid kisunnyog a konyhába. Magamhoz húzom Blanka vékonyka testét. Elmondom neki, hogy az anyukája nem jön haza többé. Rám emeli barna pöttyös Kata-szemét, majd okosan bólint.
– Itt maradhatsz. Ki lehet nyitni a fotelt, Anya mutatta, aludhatsz rajta.
Üdvözlöm a többi plüssmacskát is – van legalább tíz –, megdicsérem a tegnapi óvodai rajzot, aztán kirobogok Dávidhoz.
– Hogy tehetted ezt velem?
– Nem bírtam elmondani – igazgatja szemlesütve a gerberát a vázában. – Te közelebb állsz hozzá, jobban tudod, hogyan kell.
– Nem, nem tudom jobban. Még sosem veszítettem el a nővérem.
– Ne haragudj. Nekem is nehéz.
Dacosan villan a szeme. Egy kisfiú szeme, aki elveszítette a játékát. Nincs több ingyen szállás és kaja, amikor hazalátogatsz, gonoszkodom, de aztán gyorsan felmentem, mert mást is észreveszek rajta. Kétségbeesést, tanácstalanságot. Nem voltak már együtt Katával, de ritka találkozásaik ellenére mégiscsak valamiféle családot alkottak.
Ott töltöm az estét. Míg Dávid mosogat, megfürdetem Blankát, majd mesélek neki.
– Anya szebben olvas – jelenti ki tárgyilagosan. – Holnap majd figyeld, hogyan kell.
Kata már sosem tud mesélni, válaszolom. Bólint, mint aki érti. De nem érti. Hatéves.
Zárt koporsós temetés, mindenki fehérben. Kata utálja a feketét. Anya sem szerette.
„Olyan szépek, fiatalok vagytok, eszetekbe ne jusson feketét viselni.” Kata Anya cserepes száját nedvesíti, én az ajtót támasztom dacosan. Utálom a savanyú betegszobát. Hogy teheti ezt velem Anya, hogyan adhatja fel?! Csak azért is feketében járok évekig.
– Őszinte részvétem, Zsóka. Szép temetés volt.
Nyújtom a kezem udvariasan. Még halványan mosolygok is. Működnek a belém nevelt sémák.
Blanka aprócska, fehér pont mellettem. Szorítja a kezemet, és türelmetlenül billeg pántos lakkcipőjében; loknis szoknyáját meglibbenti a gerberaillatú szél.
– Beszélnünk kell Blankáról! – nyom a kezembe egy pohár erőset Dávid, miután hazaérünk.
– Igen? – nézek rá értetlenül.
– Tudod, én építkezéseken dolgozom, jövök-megyek, munkásszállókon alszom.
– Kata úgy tudta, jól menő vállalkozást viszel kint.
– Mondtam volna el, hogy nem sikerült továbblépnem? Nyelvérzék nélkül nehéz. De jó szaki vagyok, rendes fizuval, ezért is mentem el anno. Így tisztességesen tudtam támogatni őket, és ez a jövőben sem változik.
– Ezt hogy érted?
– Támogatom Blankát.
– Már hogyne támogatnád. Veled fog élni, nem? Nem?! – esik le a tantusz.
Megfogja a kezem. Érdes, erős a tenyere. Jólesik az érintése.
– Nem tudom gondját viselni Blankának.
– És akkor mi lesz vele? Te vagy az apja – próbálkozom kétségbeesve.
– Arra gondoltam… ti mindig jóban voltatok.
– Elment az eszed? Még van másfél évem az egyetemből. Ösztöndíjból élek, kollégiumban lakom.
„Hülye vagy? - üvöltök belülről, húszéves vagyok, saját álmaim vannak.”
– Nyilván majd ideköltözöl, mint Blanka törvényes gyámja.
– Gyámja? Én a dilis nagynénje vagyok, akivel maciovit vezet és versenyt köpköd dinnyemaggal. Semmit sem tudok a gyereknevelésről. És nem akarok a retkes sörgyárban gürizni, hogy megéljünk. Anya nem ezt szeretné. Kata sem.
Határozottnak próbálok tűnni, de vékony a hangom.
– Értem – engedi el a kezem. – Akkor hazaköltözöm. De annyi pénzből, amit itt kapok... Valakit fizetnem is kell Blanka mellé, ha beteg.
Majd besegítek, nyugtatom magam a gyerekszobába tartva. Dávid jó ember, szereti Blankát. Blanka is megkedveli majd. Dávid jó ember. Biztosan az. Fogalmam sincs, milyen ember, nem ismerem. De ő Blanka apja. „Bőven elég egy szülő is, ha igazán jelen van.”
– Zsóka – kapaszkodik a nyakamba Blanka –, itt maradsz, mikor Dávid elmegy?
Nem hívja apának.
– Szülinapi zsúrt tartunk – ültet le a plüss macskák közé. – Kérsz te is szörpöt?
Apró, pöttyös bögrét nyom a kezembe. Szürcsöljük a képzeletbeli italt, Blanka még cuppant is hozzá, hisz szereti az édességet.
Holnap sütünk palacsintát. Az egyedüli, amit megtanultam Katától. Aztán előkeresem majd Anya receptfüzetét, szükségünk lesz rá.