Idő

Idő

Azt hiszem, már mindent
megírtam az emeletről,
a hiányoddal túlzsúfolt
szobáról, az előtérről,
mely szemrehányón
ráncolja lábaim alatt a szőnyeget,
a konyha tömbbé dermedt ürességéről,
kezeid utolsó érintését ölelő törölközőről,
a falakba ivódott illatokról,
emlékekről, az elmúlás után született
pókhálóról, melyet némán
ringat a besurranó szellő s mielőtt
behálózná lépteid nyomát
selyemfonallá gombolyítom,
hogy később átszőhessem vele a lelkem.
Írtam a megválaszolatlan
kérdésekről, a félbe szakadt
beszélgetésünkről,
minden árnyékról,
melyet a tiédnek hiszek,
a hangodról, amit ma is
hallani vélek, a könyveknek támasztott,
életzajtól hangos fotókról, a gondoskodásod után
sóvárgó szobanövényekről,
a hajnali ébredések kijózanításáról,
mely az álmok dajkálta utolsó morzsáit is
szétporlasztja a reménynek,
hogy itt maradtál velünk, vagy legalább visszajössz
és akkor majd új időszámítás kezdődik.
Csak a falióráról nem írtam,
melynek szerkezete semmit sem érzékel
a köré nőtt halálból,
töretlenül űzi a mutatókat -
töretlenül és pontosan,
éppen csak egy óra,
ami dacol a mulandósággal.

(2025-ben az Algyői Jelek Irodalmi Pályázat díjazott verse)