Megmosolyogtatjuk áprilist

Megmosolyogtatjuk áprilist

Április első hetében kizöldült minden, még ibolyák nyíltak és az aranyeső sárga bokrai virítottak a városkában, de már mindenféle más virág is szirmot bontott, a martilapu árok menti első sárga virágait körbenőtte a fű és a pitypang is nyílni kezdett. Akkor aztán egyik pénteken késő őszi szürke fellegek másai jelentek meg a völgy fölött és szél csapkodta gyér esővel az ablakokat, még a macskák is elhúzódtak a langyos lépcsőkövekről. Estére utálatos szelek uralták a kis utcákat, nagy foltokban gyűlt víz az úttest és a járdák aszfaltján. Reggelre fehéren világítottak a messzi dombok kucsmái.
Még két napig tartott a cudar idő. Délelőttönként havazott, bőséges fergeteg kavargott a barackfák rózsaszín ágai között, aztán hirtelen, mintha vigasztalni akarná őket, kisütött a nap, erős fény árasztotta el a kerteket, utcákat. Pár perc múlva ismét havazott. A fűhúzónak nevezett április bolond tréfát űzött a leveleket bontó almafákkal. A kert sarki bodzabokrok nagyobb levelei hidegtől kínzottan ernyedtek el, mogyoró barkáit terítette szét az erős szél. Hétfő reggelre kezdett tisztulni, ám még minden tócsa be volt fagyva, behúzott nyakkal aprítottak a gyermekek az iskola felé.
Délre sem melegedett fel a világ, bár kora délelőtt pár percig nyári fény kecsegtetett. Szeles, fagyos képet festhetett volna még a legmosolygósabb festő is a városkáról. Kopogós cipőben, szinte futva jön ki a folyó parti tömbházak közül egy alacsony, fekete képű fiatalember, egyik kezében szőttes műanyag zsák, tele pillepalackkal. Igen, ez a látvány tájolná be az ezred eleji éveket: amikor már betétdíjassá tették a palackokat. Magasra tartja, csaknem válláig emeli, hogy a zsák alja ne érjen le a földre. Másik kezében hatalmas fekete műanyag tasak, benne ki tudja, mikkel – ha átlátszó lenne, az élet alját láthatnók benne, még valamire jó ezzel-amazzal, ami pénzre ugyan nem váltható, de kár otthagyni, ha már naponta bejárja a fél várost, szemrevételezi a szemetesek környékét, a parkok zugait, bokrok alját a tömbházak sövénykerítéseinél.
Sietve halad a folyó felé, ám ez már lassítás az előbbi rohanáshoz képest. A fahíd fagyosan kopog sarkai alatt, középen megáll, hogy a vadrucákat nézze, rendszerint itt tanyáznak, ma elhúzódtak, egy sincsen sehol. Csalódott szájhúzással veszi tudomásul, mintha valami könnyed filmben maskarát játszana. Holott alig van mosoly a napjában, rendre utasító taták szólnak rá, utcai árusok figyelik gyanakodva, nehogy kiborítsa a szemetest, pénzre váltható hulladék reményében. A folyó menti sétányra tér, az úttesttől jobbra tart, hogy végignézzen a járda melletti szemetesek környékén. Aztán nagy kanyarral a játszótér felé halad, a zsákot ugyanolyan magasra tartva, másik kezében a hasas műanyag tasak. Átvág az úton, ahol senki nem jár, a sportcsarnokot kerüli meg. A hátsó bejárat irányába tart, ami a másik utcára néz, a kis lépcső melletti teraszon letesz mindent a kezéből és a beugrás mögé kukkant.
Szemfényvesztő gyorsasággal kapja fel a zsákot meg a szatyrot, a szatyorba beletenne vagy tán kivesz valamit. De csak pillanatokra lassít, siet is tovább, kezében, újként, ott egy lapos, szögletes, fakó narancssárga valami, pár piros folttal. A bejárati ajtó mellett a hatalmas üvegablakhoz közelít, annak sarkában kisebb üvegablak, azt kocogtatja begörbített, fázós ujjaival. Már látszik, hogy valakit odacsalt. Integet neki, fejét mozgatja közben, mint ki magában magyaráz. Nyílik az ablak, fiatal lány hangját hallani.
– Ezt nekem hoztad? Ajándékba?
Nem hallatszik a válasz, nem hallatszik, hogy mit mondhat még a lány. Az alacsony, fekete képű, bő kabátos fiatalember integet neki és továbbmegy, a lány a nyitott ablakban nézi a vakrámába feszített vászonképet, egy olajfestményt, alig kétszer két arasznyi, olyan az alapszíne, mint a napé, ami most mintha hiányozna az égről.
Sietős léptekkel, fejét himbálva ugrál le a lépcsőn a fiatalember, jobb kezében a szőttes műanyag zsák, tele pillepalackkal, magasra tartja, akár eddig. Másik kezében a hasas fekete műanyag tasak. Egy festménnyel, egy ajándékkal könnyebb. A fiatalember még mindig mosolyog, hirtelen bekanyarodik a fenyők felé, hogy belenézzen a következő kukába. Ebbe a presszóba inkább fiatalok járnak, sportolók, ezen a részen vizes meg üdítős palackok lehetősége folyton fennforog. A fenyő tetején feketerigó kezd fütyülni, és a fiatalember is gyermekes vigyorral, csillogó szemmel belefüttyent a fázós áprilisbe. Jó hosszan, és a végét feketerigósan megcifrázza.