Megőrizni a titkot
Megőrizni a titkot
Mint hosszú ideje minden egyes napon, ebben a késő délutáni időpontban ismét megpróbálták elkapni. Egy ügyes csellel kitért a támadó elől, azonban előbukkant még két tagbaszakadt ember, akikkel együtt minden menekülési útvonal bezáródni látszott.
„Összpontosíts! Összpontosíts!” – hajtogatta magában; a félelem egyre jobban eluralkodott rajta.
Már-már elérték, de ekkor egy tértorzító trükkel ismét kiszabadult.
Egy pillanatra kilépett a fizikai testből, hogy jobban felmérhesse a terepet. Nem látott sok esélyt a végső menekülésre. Túl gyengének érezte magát. Néhányszor még talán teleportálhat pár lépésnyire, de már semmi esélye áthatolni a falakon. Érezte az erő csökkenését. Már csak egy lehetőség maradt: felosztani az információt. Ha meg is szerzik, a dekóder híján nem tudnak vele mit kezdeni.
Alig gondolta ki, máris látta, amint a kissé ovális feje három vékonyabb, hosszabb, megnyúlt fejjé formálódott. Hamuszürkék, mint egész teste.
– Azúristenit! – kiáltotta egyetlen szóba sűrítve a főnökük. – Fogja már le valaki, hogy beadhassam azt a nyamvadt injekciót!
– Rég’ találkoztunk ilyen fürgével, főorvos úr. Nem akar fáradni, és hiába játsszuk ugyanezt minden nap, nem akar betörni.
– Remélem, nem bírja már sokáig. Nincs nekem ennyi időm egy emberre! – Zsebkendőt vett elő, és gondosan letörölte homlokáról az izzadtságot, de persze esze ágában sem volt csatlakozni az ápolókhoz a hajszában: az rangján és méltóságán aluli lett volna.
A titok őrzője meghökkent. Ez az ember ismeri Azúr Istent, a mindenek tudóját, aki közvetve ugyan, de átadta számára a tudást, hogy egy alacsonyabb létezési síkon őrizze mindaddig, amíg szükség nem lesz rá. Mintha egy pillanatra a főnök emberi bőre helyett barnás-zöldes pikkelyes arc bukkant volna elő. Egy hüllő a véres ragadozó emberszabásúak közül, akik kíméletlenül leigáznak mindenkit, akit csak tudnak a világegyetemben. Már erre a síkra is betolakodtak volna? Azok semmiképp nem kaparinthatják meg a titkot! Tőlük kell leginkább védeni!
– Azúr Isten, most segíts! – fohászkodott, és magában dúdolni kezdte kedvenc mantráját:
Om Mani Padme Hum1, majd ismét végignézett testén, mielőtt a tudatot visszazárta volna belé. A hamuszürke határozottan kékülni kezdett, bár messze nem azúr, hanem valami piszkoslilás árnyalatra. Hallotta a kék vér dobogó lüktetését vénáiban.
Érzékelte a pórusok tágulását, az energia beáramlását, de nem tudott kellően regenerálódni. Míg önmagára koncentrált, az egyik ember megragadta egyik karját, és mire térváltással elszökhetett volna, a doki beledöfte az injekcióstűt.
– No végre! Épp ideje volt! Még talán elérem a meccs kezdetét. Ezek a skizók mostanában nagyon megdolgoztatnak! – Megvető lenézés mellett ismét homlokot törölt. A titkok őrzője erőtlenül ernyedt el, már majdnem földre rogyott, de két ápoló elkapta, és vonszolta szobája felé. Az öntudat elvesztése előtt a szeme sarkából még megpillantotta saját magát egy tükröződő felületen. Egyetlen fej, kerek, pirospozsgás arccal. „Jó! Amíg beolvadok a földiek közé a titok biztonságban.”
1 „Az Om Mani Padme Hum hat szótagja azt jelenti, hogy az osztatlan rendszeresség és bölcsesség útjának gyakorlásával saját tisztátalan testünket, beszédünket és gondolkodásunkat Buddha tiszta testévé, beszédévé és gondolkodásává változtathatjuk át.” (Dalai Láma)