Mekk mester
Mekk mester
Béla faszentként merevedett meg a konyhai mosogató előtt, de kinyúlt mackónadrágjában azért még próbált kakaskodni a saját szemétdombján.
– Eszedbe ne jusson szerelőt hívni, drágám! – ripakodott rá Jolánra. – Ez egy egyszerű szifoncsere. Karikacsapás az egész, meglátod.
Jolán az ajtófélfának támaszkodva, miskolci kocsonyába fagyott békaként pislogott a férjére. Pontosan tudta, hogy Béla műszaki zsenije fehér holló a szakmában, cserébe viszont öszvéreket megszégyenítően makacs. Hallgatott, mint a sír; gondolta, hadd brummogjon a mackósajt, majd meglátjuk, mi lesz belőle...
A családfő eközben lehasalt a linóleumra, és borjúként meredt az új kapura – jelen esetben a mosogató alatti sötét, kaotikus műanyag csőrendszerre, ami számára egy komplett vakablakkal ért fel. Nem teketóriázott: jöjjön, aminek jönnie kell, megragadta az ólomsúlyú csőfogót, és nekiesett a menetnek. A műanyag meglepő könnyedséggel engedett. Béla arca teliholdként ragyogott a büszkeségtől:
– Látod, asszony? Megy ez, mint csecsemőnek az ágyba vizelés!
A következő pillanatban azonban egy vészjósló reccsenéssel megadta magát a menet, és a csőből gejzírként tört fel a víz. Béla egy másodpercre lefagyott, majd reflexből felpattant – pontosabban felpattant volna, ha a feje nem találkozik a mosogatótálca aljával. A csattanás után úgy terült el a víztől fénylő kövön, mint egy zsák krumpli.
– A rongyot! Hozd a rongyot! – üvöltött, mint a fába szorult féreg.
Jolán addigi tükörvíz-nyugalma azonnal elszállt, amint látta, hogy a katasztrófa futótűzként terjed a konyhában. Béla arca főtt rákká változott, a nyakán hajókötélként dagadtak az erek, miközben izzadó lóként, puszta kézzel próbálta elfojtani a zubogást. De a nyomás feltartóztathatatlanul jött, mint a könnyes búcsú.
– Csinálj már valamit! – fuldokolt a családfő, aki ekkor már leginkább egy ázott kutyára emlékeztetett.
Jolán végül megunta a műsort, kiment a vécébe, és egy határozott mozdulattal elzárta a főcsapot. A hirtelen beálló csend szinte temetői volt.
Béla lassan kikászálódott a szekrény alól. Úgy festett, mintha egy kutya szájából húzták volna elő: keze-lába nyárfalevélként remegett, gyér hajáról szemébe folyt a víz.
– Látod... – lihegte, és próbált citromba harapott arccal mosolyogni. – Megoldottam. Már nem folyik.
Jolán tekintete jéghideg volt.
– Igen, drágám. Ügyes vagy, mint a kétbalkezes fakanál. Most pedig telefonálok.
A fél óra múlva érkező szaki lassított felvételként mozgott, de a romokat látva a keze máris ingajáratként járt a szerszámosládája és a csövek között. Rávetett egy sokatmondó pillantást a szétbarmolt szifonra, majd a sarokban megvert diákként kuksoló Bélára.
– Házi barkács, mi? – kérdezte a sivatagi homoknál is szárazabb hangon.
Béla porszemnyire zsugorodva hallgatott, miközben a mester két perc alatt végzett azzal az apokalipszissel.
Miután a szerelő huszonötezer forinttal és a madártollá könnyített pénztárcával távozott, a férj büszkesége laposabb volt a palacsintánál. Jolán odalépett hozzá, és megveregette vizes vállát.
– Ne búsulj, szívem. Lehet, hogy ehhez a szereléshez kevés vagy, mint mackósajtban a brummogás, de a padló most már legalább úgy ragyog, mint a Salamon töke. Már csak fel kellene mosni azt a kis tengert.
Béla hegymászókat megszégyenítő sóhajjal bólintott. Megfogta a nyelet, és szelíd bárányként nekilátott a munkának. Miközben a vizet terelgette a lefolyó felé, a tekintete hirtelen megakadt a konyhafal sarkában, ahol a festék egy apró darabon meg volt repedve. Elmosolyodott, és a szeme újra úgy csillogott, mint a bikáé a réten.
– Tudod, Jolikám... – szólt hátra a válla felett, miközben a hangjába visszatért a régi magabiztosság. – Ez a glettelés, festés nem tétel. Holnap megcsinálom, menni fog, mint a karikacsapás.