Néhaságaim

NÉHASÁGAIM

Néha
úgy látom, hogy gyorsak felettem a felhők,
pedig még nem is voltam igazán felnőtt.
Máskor pohárként borul rám a kék égbolt,
s végigfolyik minden, ami velem rég volt.
Viszkető lelkemet csípi a sok törek,
vakargat az idő: - Mit akarsz még öreg?
Hegyekről álmodom, emberi célokat,
hogy indul még valahova egy szép vonat.
Néhány emlék talán bordáimat fúrja,
de azt mintha már nem kívánnám, hogy újra...

Néha
úgy érzem, kihulltak már belőlem vesszők,
kérdőjelek, szavak, melyek nekem tetszők.
Úgy érzem, több veszik, mint amit hozzátesz
az élet, s a tegnapom egy titkos vátesz.
A dolgokat mire kimondom, nem gondom,
hogy megint leszakadt ingemből a gombom!
(Így hát nem is gombolom, csak gondolom,
bizonyos pontokon magamat korholom.)
Emezt is kifogytam, amazt rég kinőttem,
te tudod, Istenem, mennyi bakot lőttem!

Néha
úgy vélem, jobb, ha a szám maradna néma,
lehetnék bohém, kicsit bolondos-léha,
laponként lapulva, mint titkos kis füzet,
s nem gyufaként lobbanva gyújtva a tüzet.
Égetve s elégve minden az én károm,
igazam estével nyugodva rég bánom.
Hiába tiltom, mi szívemen, a számon,
ki belém rúg, én azt is magamban szánom.
Szavakat igézek, de soha nem nyersen,
madarak dalával hangolok egy versen.

Néha-néha
szóba fojtom mindazt, amit csak meglátok,
legyen az nyomor, éhség, más magyar átok,
szavakkal őrzöm, mi szívemben egy titok,
hitem a jóban így soha meg nem inog...

Vasszécseny, 2016. május 18.