Önálló visszhang

Önálló visszhang
„De erősebbek vagyunk gyönge életünknél…”

tépett idegszálak felett
borzolt Zefir tanyáz
üvegen táncoló fény
vakítja beteg szemem

szilánk vagyok mely
az emberiség körme
alá vájta magát
s bennem visszhangzik
az idő dobbanása

törékeny test hanyatlik a porba
ez nem damaszkuszi útjelző
nincs a változásnak helye itt
repedezett lélekfátylon át
lesek a világ rongyára

bőrömet sértik kegyetlen szitkok
kárhozott vagyok a jelen szavában
stigmáimat takargatom
nem érdemelem a falcokat

de e sok átok s fájdalom után
mégsem dobom a végsírnak magam
surrog az agy
döng a szív
szárnyra kap a lélek
hiába nyúlnak vad csápok felém

egy tiszta helyen lábam megvetem
gyökereimet a föld szívébe nyújtom
s belőle újjáéledek mint vad titán
dús lombú fa
ki kacsintva néz a fénnyel össze

s a tépett Echo újra dalra kél
saját himnuszát zengve