Őszi eső
Őszi eső
Zsófinak nem volt nagy kedve a rokonlátogatáshoz. Udvarias, halk csevegés valami semmitmondó témáról, tea a nagynénivel aranyozott szegélyű csészéből, keksz, ami átvette az öreg bútorok émelyítő naftalinszagát. Alig várta, hogy véget érjen ez a finomkodó délután, ami minden hónap harmadik vasárnapján megismétlődött, mióta az eszét tudta. Régebben az anyja is vele ment, de mióta betegeskedett, Zsófira maradt ez a kényelmetlen kötelezettség.
Mikor végre kiléphetett a régimódi, úri ház kissé dohos lépcsőházának kapuján, fellélegzett. Nem száll villamosra, gondolta, sétál egy jó nagyot hazafelé. Ennek a napnak már úgyis lőttek, pedig írnia kellene a szakdolgozatát.
Az erdei sétaúton ment, szerette, ahogy a ritkuló levelek átengedték az egyre ferdébb szögből sütő nap fényét. Különösen kellemes illatát érezte az őszi hervadásnak, édeskés és kesernyés volt egyszerre.
Az út felénél járhatott, amikor váratlanul nagy, hasas felhő vonult a nap elé, és egy hűvös szélfuvallattal megeredt az eső. Az utolsó nyári zivatar volt ez a rőtbarna őszben. A lány sietni kezdett, elázik a szép, nyári ruhája, amiben még saját maga is csinosnak érezte magát.
– Állj már meg, kislány! – hallotta maga mögött egy férfi hangját.
Hátranézett, és megismerte azt a jóképű srácot, aki egyszer a menzán nekiadta a süteményét.
– Kéred?
– Ha neked nem kell – nézte vágyakozva az almáspitét.
– Az edzőm nem engedi – sóhajtott a fiú.
Mindössze ennyit beszéltek, még egymás nevét sem kérdezték meg.
– Helló! – köszönt a fiú, ahogy Zsófit az esőben utolérte. – Szaladjunk, mert bőrig ázunk. Mindjárt kiérünk a villamosmegállóhoz. – És kézen fogta a lányt, úgy segítette a futásban.
A megállóban nem várakozott senki, ők behúzódtak a belső sarokba, ott nem érte őket az egyre hidegebb szél.
– Most lett csak igazán ősz, én meg ebben az átázott, nyári szerelésben vagyok – kesergett Zsófi. A ruha rátapadt, szinte látni engedte a lány formás melleit.
A fiú megérezte, hogy Zsófi szinte reszket a hidegtől, és átfogta a vállát.
– Még a neved sem tudom.
– Zsófi – vacogta a lány.
– Én Zsolt. Zs. meg Zs. – nevetett a fiú, és közelebb húzódott Zsófihoz. Kellemes vonású arca volt, kicsit borostás. Ahogy hozzáért a lány finom arcbőréhez, szúrt, de Zsófinak nem volt kellemetlen. Mintha csiklandozták volna, mint gyerekkorában a szülei. A fiú közelsége, testének melege valami vágyfélét ébresztett benne. De Zsolt nem kezdeményezett semmit, ezért Zsófi egy idő után elhúzódott tőle. A fiú észrevette, és csak ennyit mondott:
– Tudod, van barátom. Mert én…
– Mert te meleg vagy, igaz? Semmi baj! – mondta felszabadult vidámsággal a lány, és megcsókolta Zsolt szúrós-csiklandós arcát.
Mire odaért a villamos, az eső is alábbhagyott, olyan igazi, csöndes, őszi esőbe ment át.