Szomj

Szomj

Magam vagyok, rám hull a végtelenség, a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék, nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül, nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül Én, a merész és álmodó parány.

Kosztolányi Dezső: Egyedül (részlet)

A férfi, miközben lépkedett, nézte, hogy az árnyéka úgy törik darabosra a talpfákon, mint az élete a zsebében lapuló óra másodpercmutatóján... csak ugrik, pattog előre ok és okozat nélkül, szeletekre vágva azt. Időpatak, ami az olvadó életét csapolja az árnyékból, ahol még maradt egy egyre fogyó kupac abból, amit valami szél, mint havat, még a tavasz előtt összehordott, és ami most kifolyt a napra, hogy elpárologjon a sínek között.

A két fényes csík, ami az utat mutatta, a távolban összezárt előtte. Már állandósult az érzés, ami hajtotta: innen nézve sosem tudja meg, hogy vajon áthaladhat-e majd ott, csak ha közelebb ér. Majd akkor talán felfedi a titkát. A jövő sosem mutatta meg magát neki.

A kis városkában, ahol felnőtt, csodálta az embereket, akik követ kőre rakva építették fel a sorsukat, mintha tudták volna, mintha ők alakították volna azt, amit hoz a holnap.

A holnap pedig egy tornádót hozott. Volt néhány, aki nem akarta elfogadni a szélfútta ördögszekér szerepet, és makacsul újrakezdte ugyanott, ugyanazt, de ő, sokakkal együtt, nekiindult Nebraskából a végtelennek tűnő térnek.

Az emberek úgy koptak el mellőle, mint a lelkesedésük. Előbb-utóbb mindnek elege lett a cigányéletből, a bizonytalanságból, az égboltból felettük, amin csak úgy keresztül esett az eső, és ottragadtak egy-egy állomáson.

Őt valami megfoghatatlan húzta előre, valami ígéret, amit nem értett, de érzett a szél suhogásában a fák között, a madarak erről énekeltek neki, és ezt csobogták a gázlókon is a habok.

De nem csak hívta valami, hanem kergette is. A dél-keleten indult háború az olyanokat, mint ő – akinek se kutyája, se macskája –, nyugat felé terelte. Értette ő azokat a beszédeket, amelyekkel tüzes lelkű szónokok éltették az új, megszerzendő szabadságot, de érezte a két rendszer egymásnak feszülését is, ami csupán a pénzről szólt és nem holmi eszmékről, amikkel ugyan lehet, még egyet is értett, még talán meghalni is hajlandó lett volna értük, de ölni nem.

Wyoming-ban még akadt munka, így lett egy kis pénze is, és bár logikus lett volna, de mégsem szállt vonatra, inkább gyalogolt a sínek között. Nem volt hova sietnie, az élet így is, úgy is megtalálta, mint mindenkit..., és épp olyan tempóban folyt el tőle is, mint mindenki mástól. Élvezte az erdőt, az állatokat, és élvezte a prérit is, ahol már messziről látott mindent. Miért siettetne bármit is, az óceán úgyis megvárja.

A vasúttól északra beszéltek gyönyörű tájakról, vízesésekről és hatalmas medvékről, délre meg az óriási kanyon, amit a Colorado cseppjei több millió év alatt hordtak bele a kaliforniai öbölbe, és aminek a tetején állva az ember azt érzi, hogy az örök időből neki szinte csak az a pillanat jutott, amivel körbenéz, és mire visszafordul az elejéhez, már vége is, nem láthatja a változást, csak egy rajzot szemlél, amin még a sas is örökre odaragadt az égbolt egy pontjára a szétfeszített szárnyaival.

Vágyott rá, hogy megnézze mindezt, de a sínek nem arra vitték...

Rock Springs környékén társa akadt. A férfi nem sokat beszélt, csak mentek egymás mellett. Este a tűznél már csak szólniuk kellett valamit. Elmesélte, honnan jött, hol dolgozott, mióta vándorol. A férfi jó hallgatóság volt.

Éjjel neszre ébredt. A tűz túlsó oldalán a derékalj üres volt. A fickó az ő hátizsákjában matatott, majd rátámadt egy késsel. A dulakodásban sikerült fölé kerülnie, és a kést tartó öklét felé fordítania, majd egyre határozottabban, ahogy a férfi lassan szűnő ellenállása engedte, a torkába nyomta a pengét. Amikor a fickó feladta, ő, mint egy lopáson kapott meghunyászkodó kutya a tűz túloldalára vonult, és nyöszörögve, összegömbölyödve hallgatta az egyre gyöngülő hörgést.

Nem volt képes rá, hogy eltemesse. Amikor már nem bugyborékolt belőle a vér, összekapkodta a cuccát, és még az éjszaka indult tovább, változatlanul hátrahagyva a testet és mindent, ami hozzátartozott.

A férfi, nap mint nap megjelent neki az esti tűznél, és több hónap kellett hozzá, hogy bár az még markolta a nyakán a sebet, de legalább már a hörgését ne hallja. Remélte, hogy ahogy a hangja, a képe is el fog tűnni majd egyszer, és nem látja a szeme sarkából, ahogy ott lépdel mögötte a sínek között. Valami bent azonban nem hagyta elfelejteni, hogy bár nem akart, de mégis ölt, és erről eszébe jutott az összes többi kis bűne, csalása, hazugsága, és azok is, amit ellene követtek el. Időről időre előjöttek és piszkálták, mint a bot a parazsat, ami újra fellobban egy-egy bökése után. Fogalma sem volt, hogy honnan tudja, mi a helyes, és bár örömmel elfelejtette volna azt, de valahogy legbelül a része volt ez az igazság, nem szabadulhatott tőle.

Később más társa került, egy kutya, aki némileg elfeledtette vele a „bűnét”. Egy állomáson szegődött mellé, heteken keresztül együtt vándoroltak. Nem nevezte el, nem akart uralkodni rajta. Emlékezett a vasárnapi iskolában a teremtés könyvére, arra, amikor az ember nevet adott az állatoknak, de nem talált társra köztük. Ő úgy gondolt az ebre, mint egy önálló személyiségre, aki majd, amikor ő jónak látja, felfedi a valódi nevét. Addig egyszerűen „kutyának” szólította, és az meg hallgatott rá.

Többször volt, hogy órákra eltűnt a rengetegben, nyulat hajtott, vagy csak magányra vágyott, de egyszer, ahogy jött, el is tűnt. A férfi sokáig kiabált utána, hívta. Aztán megértette, hogy az élet ilyen, néha az utak összeérnek, egymás mellett futnak egy darabig, majd elágaznak, és teljesen máshova vezetik a vándort. Talán olyan helyekre is, ahova nem is készült. Elgondolkodott, hogy azok, akik azt gondolják, hogy végül hazaértek, valóban oda indultak-e, vagy az út alakította őket pont odavalónak.

Néhány naponta elhaladt mellette egy szerelvény, már messziről hallotta a közeledésüket, olyankor megállt a töltés alján, és integetett. A rajt ülő hölgyek és urak végigmérték, mint egy oda nem illő elemét a tájnak, de csak egy-két gyermek volt, aki visszaintett neki, majd a lassan szétoszló csípős füstben ismét felsejlett előtte a wyomingi vadon, majd a Utah-i puszta és Nevada kősivataga.

A Grizzly Peak-en látta meg először a Frisco-i öblöt és a távolban mögötte felsejlő óceánt. Ott még nem fogta el az érzés, mint később, amikor megállt a hullámok és a homok változó határán.

Az útja során csak a következő fákat, dombot látta, de most ellátott a világ végéig. Lehajolt a vízhez, markába vette és mohón belekortyolt. Amint megérezte az ízét, köpte is vissza. Sós volt... ihatatlan. Megdöbbent, majd végül hangosan felnevetett, és csak nevetett, nevetett... a könnye végigfolyt az arcán a szájáig. Ugyanolyan sós volt, mint az óceán.