Tündérrózsa
Tündérrózsa
Delet ütött egyszer a miskolci Nagyóra. Nem illik neki ilyenkor zavarni a járókelőket, de azon óra oly primitív, hogy csak magáért él, és magát szolgálja; nem érdekli, hogy más ilyenkor még igazából aludna.
S délben kikandikált egy Tündérrózsa mellette, hol a drága kongó lábainál ő kellemesen szundított; felnézett. A Nap már régóta bámulta őt, várva, pimaszan, talán elváróan. De mit várhatott a Nap őtőle? Mikor Ő egész nap gyalogolt, s csak este tért pihenőre, igazi példakép lehetett volna; s fényét szórta látó és látatlan emberre, kik élvezték magasztos figyelmét minden áldott percben. De tán a Nap is azért világított, hogy ne lássák a többiek a lassú pusztulását, tán azért mosolygott, s cirógatott ezer arcot a kezével, hogy ne lássák, mennyire közel a vég számára; hisz a Nap is csak egy lélek, s mégis minden vége, minden eleje, s minden közepe – olyan alulírott dolog ez! Mint a Föld, minek felszíne gyönyörű harmatozó, nyugodt világ, s mégis sok rétege alatt tűzöng és bolyong, lángol a szíve, mint egy elhatározott léleknek, s bár pusztítják a szépségét, ő mégis forog tovább.
S tán e Tündérrózsa is csak azért aludt a járda mellett, hol a Nagyóra még árnyékot is vetett rá, hogy elbújjon az igazságtól, elbújjon attól, hogy ő tudja, a Nap is fáradt, hogy a Föld is haldoklik, de mégis mindketten nap mint nap dolgoznak mások javára.
És a Tündérrózsa ekkor is szépnek mutatta magát, egykor vörös levelei visszavertek minden ámulatot, minden akaratot, hogy hozzányúljon a bolond, hiszen elég látni, s ha megfogták, szúrt – de mostanra nincs látnivaló; csak egy elkorhadt, barna színű mocsok a fűben, ami kitűnik a zöld pázsitból, amin nevet a többi növény, a végigültetett petúniák a járdasoron, az almák a fán ősszel; a kiszáradt, haldokló Tündérrózsa. Lehetett volna a Nap, a Föld, bárki ama körülményben, a Rózsa még akkor sem értette volna, hogy mi viszi őket ahhoz, hogy tegyenek még egy és még egy lépést az elkerülhetetlen Jövő felé.
A reménytelenség mellett a Tündérrózsa még végtelenül egyedül érezte magát. Volt őneki gazdája – félreértés ne essék ebből, egyedül ő nem nevelkedhetett volna fel azzá, aki egykor volt –, egy finom arcú Tündér, s bár nem ő ültette, anyjaként szerette. S eme Tündér kijárt, mindennap öntözte, megvágta, etette, énekelt, regélt – gondozta. Felnevelte. S olykor a Tündérrózsa, bár nem teljesen boldogan, bár nem teljesen elégedetten, de virágzott; karjai messzire nyúltak, színei élénken folyó vér színét idézték; bárcsak ne szúrt volna! Csak a gazdáját ne bántotta volna!
Múltnak a múltja, jövőnek jövője, ki utána jött, már nem annyira szerette. Bár ő ültette magot, a Boszorkány elfordult tőle, kitagadta a többi növénye közül; nem lehetett ő több mint egy szépség, mivel semmit sem kezdhet. Mi csak mutatta, hogy ő belül mennyire volt romlott.
Rothadott a Tündérrózsa. Fájlalta a kezét, lábát; de mindenek között fájlalta a lelkét, bús, hideg lelkét – mit illik tudni, megadta neki a Jóisten csakis azért, hogy szenvedjen, mint ahogy a Napnak meg a Földnek is adott, de a különbség köztük meg a Tündérrózsa között egy letagadhatatlan tény volt; nekik ott volt a Hold. Ott volt az Ég. Ezzel szemben eme szegény Tündérrózsát mi illette meg? Mi kísérte útján, ha nem egy gazda, kinek testét most a mélyben ő fogyaszthatja el? S tán, ha virágozna, szirmai elrejtenék a tüskéit, azt a rengeteg problémát és tökéletlenséget, amit ő mindig is szeretett volna háta mögé tenni.
Azt mégis elragadta tőle az undorító Idő, az a vacak, semmirekellő, mégis mindent mozgató kerék; miért vetted el tőlem minden szépségem? Miért növesztettél fel, csakhogy a föld alá tiporj? Mit ér a Tündérrózsa, ha szépsége helyett csak taszít mindenkit? Mit ér minden áldozat, ha nem mászik ki a Napra, és hajtja le neki a fejét, hogy cirógassa arcát, vagy végezze már ki őt?! Mit ér egy újabb lépés, egy újabb, és egy újabb – ha a végén ismételten ugyanide fogja vezetni valamikor?
A Nagyóra gondos teste árnyékot vetett a terasz nagy részére. Petúniák élvezték a csendet, hullott levelek aludtak örök álmot a sárguló pázsit között. Átkarolva magát mászott a Tündérrózsa előre. A fűszálakba kapaszkodva törekedett, kúszott, lopódzott, és mikor mindenki nevetett, akkor is ment tovább. Mindennek ellenére gondolt a Napra, ki újra és újra ugyanazt megtette, ugyanazt a nehéz utat végigjárta, mosolyogva, életet hozva magával, magát tépve szét, világosságot adva a saját lelkéből, s gondolt a Földre; a Földre, kin nem látszott az igazság, kit nem ismertek sokan annyira, mint amennyire kellene, de mégis mindennap látták, rajta éltek. S mindennap egyre jobban rontották, fertőzték, míg a Föld vissza csak kedvességet és gyönyört adott. Gondolt a Tündérrózsa ezekre. Gondolt a Földre és a Napra, a Holdra és az Égre, gondolt azokra, akik nála nagyobb harcokat küzdöttek, mégis mindig másoknak adtak és adtak nap mint nap; ők vitték előre a petúniákat, ők vitték előre a fákat, az almákat rajtuk, s ők vitték előre a Tündérét is; mert a törekvés nem csupán akarat, hanem logika; nem elég a szívedet meggyőzni, az elmédet is meg kell – mert egyik nélkül nem létezik a másik. Egyedül nem lehet világot váltani.
Páros lények, mi emberek, Napok, Földek, Egek, Holdak és Tündérrózsák, úgy leszünk mi mi, és úgy juthatunk mi is tovább, ha addig törünk, amíg nincs tovább; ha bizonytalannak tűnik a jövő, akkor is. Ez a valódi bátorság, ez, ami kell ahhoz, hogy elrejtsük azt, amit nem akarunk, hogy más lásson, és azt tegyük, mire valaha teremtett a Jóisten – hogy adjunk. Adjunk és osszunk abból, mit ő adatott nekünk, és mikor utoljára járja a Nap útját rövidke életünkben, azt mondhassuk; mi mindent megtettünk.
Tán ez a valódi szépsége a vörös szirmainknak. Tán ezért, mikor a Tündérrózsa kimászott a Napra, az Ég elborult, s vizet öntöttek a felhők; tán ezért – mikor hiszünk valamiben, és merünk kockáztatni, ott lesz mögöttünk valaki, aki segít. Lehet az a Nap vagy a Föld, az Ég vagy a Hold, lehet az a Tündér vagy akár a Boszorkány, aki megtanítja, hogyan nem érdemes másokkal bánni; a vége mégis ugyanaz:
Amit adsz, az valaha visszatalál hozzád. Ez a körforgás, amelyben mindannyian részt veszünk, ez, ami alapoz Minket, alapoz Mindannyiunkat, és ami – majd ha beköszönt a tél, és a Tündérrózsa kopaszon, tüskék nélkül bújhat a földdarabok közé – esélyt ad arra, hogy tavasszal újra egy Tündér magot dobjon a Földre, és kikeljen belőle egy új élet, egy új harc lélekbe téve.
És ez, ez lesz a története a Tündérrózsának.