Utazás az agytörzsem körül

Munkacím: Utazás az agytörzsem körül - Lady Lazarus tollából

1. jelenet – A kavernóma bevérzett

November 13-án kettős látással, és azzal a furcsa érzéssel keltem fel, mintha balra húzna el a testem. Többször megdörzsöltem a szememet, hátha elmúlik. Majd felhívtam apukámat:
– Szia apa, kettős látásom van, és nem múlik…
– Szia Luca! Voltál ma már friss levegőn?
A hívásunk hamar véget ért, akár a hó Budapesten. Akkor még fel se merült benne, hogy a lányának bármilyen komoly baja van...
Majd nagyapámat hívtam, mert aznap ünnepeltük volna a 83. szülinapját, papának is elmondtam a tüneteim, és ő már komolyan vette azokat.
– Kislányom, azonnal hívd a mentőket.
Pár órán belül, már ott voltam a Sotén, vártam az MRI vizsgálat eredményét.
Egy halálsápadt neurológus szédelgett elő, majd közölte velem, hogy az agytörzsemben fél centiméteres vérzést okozott egy úgynevezett kavernóma.
– Az a rohadt bicikli baleset – motyogtam, majd a doktornő közbevágott, hogy én semmiben sem hibáztam, a kavernóma velem született rendellenesség, és a biciklis „eldőlésemet” is valószínűleg már ez a vérzés okozta.
– De, hogyan?? És miért pont most? – erre a doktornő már nem felelt, helyette beutaltak a Péterfy kórház neurológiai osztályára. A végtelennek tűnő éjszakát a mentőre várva pedig ott kellett töltenem különböző gépekre kötve. Akkor és ott sírtam utoljára.

2. jelenet – Rémálom a Péterfy kórházban

A Péterfy kórház közelről sem volt modern vagy éppen szép.
A mentős kollégák nevettek amikor a hordágyra szíjazva indulás előtt azért még elszívtam egy cigit. Egyikünk sem gondolta, hogy ez valami komoly lenne. Fiatal nő egy icipici agyvérzéssel…Anyukám és nagypapám meglátogattak, de ők se vették akkor még ezt túl komolyan. Nagypapámnak volt egy mini-stroke-ja, neki is egyensúlyzavara volt, de két nap alatt lábon kijárta azt, kórházban is csak fél napig volt.
Ahogy a kihalt, sárga fényben úszó, szocreál, kopott folyosón toltak a Péterfyben, kezdtem elhinni, hogy az állapotom súlyos. Miután végre megérkeztünk egy 3 ágyas kórterembe, meglepett az ottani doktornő, egy fiatal rezidens csaj, műkörmökkel, megnyugtatott, hogy pár napig itt maradok, és bíznak benne, hogy a vérzés majd felszívódik. Enni persze nem adtak…Legalább is addig, amíg a doktornő konzultált az amerikai úti idegsebészekkel, akik megállapították, hogy ilyen kicsike bevérzéskor nem vállalják az agytörzsi műtétet. Szóval ehettem. És közben megismertem a szobatársamat, aki roma származású, pánikbeteg hölgy volt, mint akiket később megismertem a Péterfyben.
– Tudod, ugye csillagom, hogy itt kapsz Frontint, ha megkéred az éjszakást?
Nem, ezt sem tudtam, de amikor másnap Zsuzsi 5 fia, és még annyi unokája jött látogatóba, rájöttem, ő honnan jön.
Gerincsérve volt szegénynek…
Nem sokkal rá, már frontinfüggő lettem.
A következő napokban, a doktornő továbbra is fogdosta a talpamat, nézegette a szememet, és újra-és újra láthattuk a semmitmondó arcát…
Majd, amikor már kiengedtek volna, Zsuzsi annyit mondott:
– Ugye tudod, kis szívem, hogy tartozol nekem?
Köpni-nyelni sem bírtam fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem… Zsuzsi átvitt kézen-fogva a szemközti épületbe, ahol ki lehetett venni pénzt egy automatából. Többször is elbotlottam a sétánk során, ez őt nem zavarta…
– Tehát amiatt kell fizessek, amiért csatlakoztam a korlátlan netedre?
– Igen, majd meglátjuk, mennyi pénzed van kis szívem.
Végül belement abba, hogy kivegyek tízezret, de a mai napig kísért. Vajon, ha nem adtam volna neki pénzt, összevertek volna a kétajtós szekrény fiai?
A Péterfy kórházas kalandom csupán négy napig tartott, négy napon át négy infúzió, és talán két alkalommal köszönt be hozzám Abigél doktornő egy lájtos kis kontroll vizsgálatra. A negyedik napon, pedig bejelentette, hogy jól vagyok, és hazamehetek.
– Haza!? – kérdeztem.
– Igen, és hat hét múlva, meglátjuk, mit mutat a kontroll MRI. - folytatta zavartan… - Maga még fiatal, kímélő életmódot ajánlok addig, reméljük a kettős látása is javul, illetve a vér és az ödéma is felszívódik.
– Magától? – kérdeztem lesokkolva.
– Igen, ebben bízunk. – magyarázta többes számban a rezidens doktornő.

3. Jelenet – A leépülés művészete

Így hazamentem. A kutyánkat, Marcipánt elkértem anyámtól.
Visszagondolva, rossz döntés volt. A bal szemem elkúszott a fülem irányába, erre emlékszem, amikor hazaértem, és a tükörbe néztem. Borzasztóan hülyén néztem ki…
Azt mondták, ne igyak alkoholt, de én azért ittam. Nem keveset. Pláne, miután megtudtam, hogy a Pinceszínházban jogosan lekettőzött a rendező.
Az első hetekben anyám elvitt egy maszek idegsebészhez, aki az MRI felvételt látván, meggyőzött minket arról, hogy nincs miért aggódni, ez egy tipikus „kaverna” – visszagondolva még az orvosi nevét is helytelenül mondta...-, ami egyszer vérzik egy életben, és többé nem fog. Hozzányúlni pedig tilos!!
Mivel, ahogy ő fogalmazott: Nagyon rossz helyen van.
Olyannyira hátul van az agytörzsben, hogy életveszélyes belenyúlni. Túl sok ott az életben maradásért szükséges ideg – magyarázta. Egy dolgot tehetek, hogy szépen, türelemmel kivárom, hogy meggyógyuljak. Azt is hozzátette, hogy akkor leszek jobban, amikor érzem, hogy a tüneteim felerősödnek. Hazafelé a taxiban, anyám boldogan mesélte a rokonoknak a jó hírt, egyikünk se tudta elképzelni, hogy nekem bármikor bármilyen komoly bajom lehetne. Én pedig rejtegettem, hogy a bal kezem remegni kezdett…

December 22-én, az akkori Férfi az életemben, Csaba, aki nem mellesleg benézett hozzám a Péterfybe is, kihirdette, hogy koncert lesz a színházában. Bár az évek során, mióta ismerem, oly sokszor szakított már velem, gondoltam, jó ötlet, ha elmennék. A következő napokban egyre rosszabbul lettem, estem-keltem a lakásban. Egy idő után a kutyám már csak az asztal alól figyelt. Csak ott érezte magát biztonságban.
 Eljött a koncert estéje, én pedig híven magamhoz, fél üveg borral a gyomromban vártam a taxit a kutyámmal. Sajnos nem úgy sült el a dolog, ahogy terveztem. Egy ponton, szerettem volna valamit kérdezni a zenekar frontemberétől, de odafele menet úgy elvesztettem az egyensúlyomat, hogy konkrétan pofára estem. Csaba segített fel, és egész éjszaka velem volt. Felébredéskor azonban borzasztóan rideg volt, így rákérdeztem, hogy mi lesz velünk?
– Mi lehetne… Ezek után? – ennyi elég volt, hogy Marcipán és én, elbénázzunk onnan.
Karácsony jött, és ment. Nem sokra emlékszem belőle, sajnos.
December 26-án édesapámékhoz mentem, onnan pedig az unokabátyámhoz, és a feleségéhez. Gergő, az unokabátyám, igyekezett jó pofát vágni, de láthatóan elszörnyedt, és nem csak ő, hanem Balázs, az unokaöcsém, apám, és a fülorrgégész nagybátyám, Szabolcs is, látván, hogyan járok és nézek. Az akkorra már vállból remegő bal karomról nem is beszélve... Az egész családomat sikerült megrémítenem, miközben én pontosan olyan magabiztos, és nyugodt maradtam, mint azelőtt. 
Aznap éjjel nem aludtam túl jól. Nemcsak, a másnap reggeli vizsgálat nyomasztott, hanem az is, hogy egy konkrétan fűtetlen vendégszobában kényszerültem lenni, ahol roskadoztak az unokabátyám kinőtt pulóverei. Ahogy lassan álomba szenderültem, hallottam, ahogyan az unokaöcsém, Balázs, mesél az exéről, – és még ebben a pillanatban sem realizálódott bennem, hogy halálos beteg vagyok. 
Másnap reggel az unokabátyám, Gergő, készített nekem melegszendvicset és kávét. Marhára meg voltam hatódva, már csak amiatt is, hogy felkelt.
Brutálisan pontos volt az apám és az öccse, amikor értem jöttek – mintha csak tudták volna, hogy valami nincs rendben…

4. Jelenet: Az Amerikai úti Idegsebészet kalandjai

Dr. Ódry Abigél a Péterfy kórházban sápadt arccal hívott minket be apukámmal egy különszobába.
- Látván a kontroll MRI felvételt, úgy tűnik a kavernómád újra bevérzett amíg otthon voltál…
Sajnos a vérzés mértéke akkora, hogy gátolja az agyvíz áramlását. Ehhez képest, már az is csoda, hogy nem kómában fekszel. – Magyarázta lesütött szemekkel, és szégyennel telve.
– De én éber vagyok! Csak a kezem remeg…
– Hát igen, csoda, hogy csak a karod remeg. Azonnal át kell szállítani az idegsebészetre, ahol meg kell műteni.
– De nekem azt mondták, ezt nem lehet megműteni! Plusz az agytörzs rohadt veszélyes, tele van idegekkel…
– Vagy a műtét, vagy sajnos belehalsz...
Apám lassan elmorzsolt egy könnycseppet, amíg én tördeltem a remegő kezemet. Azt mondtam neki, hogy pisilni megyek, de valójában hátra mentem a lépcsőházba rágyújtani egy cigire. Azon gondolkoztam, vajon, hogy lehet egy agyvérzéses ilyen kiváló dohányos!
Odafele nem találtuk az utat, és a romjaiban lévő apám, engem kérdezgetett, hol kell befordulni. A GPS ugyanis egy másik utcát jelzett...
Az Amerikai Úti Idegsebészeten, ahová este 9-re jutottunk el, egy újabb fiatal orvossal konzultáltunk, aki szintén megállapította, hogy meg kell műteni. Anyámnak megpróbáltam elmondani a telefonban a dolgot, ő pedig üvöltött velem, hogy: – Mit műveltél magaddal??
Később persze belátta, hogy ezt az egészet nem én tettem. 
A szobatársamat Vandának hívták, egy 22 éves csaj, aki 40-nek tűnt, nyaktól lefele lebénult, bepelenkázott nyomorék. Akkor sem ijedtem meg, gondoltam velem úgyis másképp lesz. Vanda elmondta, – amikor épp nem öklendezett, mivel valamit csúnyán elbasztak az agyműtétekor, ezért folyton hányt, kis folyadék tasakokkal próbálták táplálni-, hogy neki is kavernóma bevérzése volt 19 évesen, és egy fél milliméterrel nagyobb csak a bevérzése, mint az enyém.

Nem ijesztett meg, csak arra tudtam gondolni, mikor jár már le az infúzió, hogy leszökhessek cigizni. Aztán 11 körül jött a fürdető nővér, végignézhettem, ahogyan Vandának pelenkát cserélnek, majd mivel én képes voltam egyedül lezuhanyozni, kimentem egy cigire.

December 27-e éjjel 11:47.

A levegő hűvös, eső szagú, a barátaim a fa alatt találkoznak a messzi rokonokkal, én meg itt a kórházban. Nevettem. Már nem tudom, hogy kínomban, vagy komolyan, de arra igen, hogy jólesett. Csak a bor hiányzott.
Vanda továbbra is öklendezett szüntelenül, a folyosó fényei beszüremlettek a kórterembe, csak a nővérkék törték meg a csöndet, hangosan rikácsoltak, ünnepelték az életet.
Másnap is extra dózisú szteroidot kaptam vénásan, éreztem ahogy szép lassan megtelik vele a vérem.
– Mikor műtenek meg? – kérdeztem kétségbeesve a nappali nővért.
– Mittudomén!- válaszolta készségesen.
– Anya, nem bírom már, itt vagyok 5 napja… Ti tudtok valamit? Anyám lesütötte a szemét, és átnyújtotta az aznapi cigi adagomat, mint a börtönben.
– Kicsim, ezt nem lehet sürgetni, gondolj bele, hogy az idegsebészek az agytörzsedben turkálnak. Mi van, ha? – A nagyapám elnyelte azt, amire gondolt, majd el kezdte igazgatni az ocsmány, sárgás kórházi lepedőmet, hogy hasznosnak tűnjön.

Újabb gerincsérves öregasszonyt húztak be aznap, Kati nénit. Kati néni mindennap kért tőlem valamit. Mindig azt, hogy megtöltsem a kulacsát vízzel. Délután 6-tól kezdett el horkolni, mint egy rénszarvas, Vandával azon hülyéskedtünk, hogyan tudnánk elhallgattatni. Végül az éjszakai nővér jött be, és befogta az orrát. Abbahagyta.
Így teltek a napjaim, dohányoztam és kávéztam, éjjel meg zabáltam. Régebben gyakran hánytattam magam. Volt, hogy 2 napig nem ettem semmit, majd felfaltam a hűtőt, és ledugtam a fogkefém a torkomon. Jó volt, üres lettem, ehettem újra.
Az agyvérzés óta már a hánytatás sem ment. Így szaladtak fel a kilók, amit a szteroid csak erősített.
Apám szerint, akkor sem voltam kövér, de 10 kiló felment, és azóta visszanyertem az alakomat szerencsére, és továbbra sem hányok!
Regélhetnék arról, hogy milyen kétségbeesett voltam akkoriban, de valójában azt hiszem, lefagytam. Nem éreztem semmit. Csavargónak becéztek a nővérek. Volt, hogy éjjel letelefonáltak a biztonsági őrnek, hogy ott vagyok-e.
Még 6 pompásan csodálatos napig dzsojsztikoztak az idegsebészek, hogy kitalálják, hogyan vehetnék ki az agytörzsemből a kis mocskot. A műtét előtti két napban, megnézett egy undokképű kis idegsebész, aki megfenyegetett, hogyha a műtét sikerül is, a kéz remegésem örökké fog tartani, mert már károsodott az ideg. Mondom, fasza! Jó kis színésznő leszek, sok-sok szerepkörben remekelhetek ezután!

Majd eljött a nap, amikor Vandának le kellett szívni az agyvízét, nehogy túlnyomódjon az agya, vagy ilyesmi. Jött egy férfi nővér, egy hatalmas tűvel, és közölte vele, hogy gerincfolyadékot is le kell vennie. Vanda úgy üvöltötte végig az aktust, mint egy őz, akit épp széttép az oroszlán. Olyan rohadt hangosan vonyított, hogy még a fülhallgatóval is hallottam. A tortúra végeztével a férfi nővér lazán megjegyezte, hogy meg kell ismételni az unga-bungát, mert nem tudott leszívni elég agyvizet. Vanda sírva fakadt. Lemehettem volna bagózni, de valahogy jólesett hallani a zokogását. Tudom, rossz ember vagyok, de amikor az embert ennyi kín éri, akkor megnyugtató, hogy másnak még szarabb.
Miután Vandát másodjára is megkínozták, elégedetten szívtam el a negyvenedik cigarettámat aznap.
A műtétem előtti éjjelen bejött a lovag, - most pont nem viccelek, tényleg lovaggá ütötték,- tehát beköszönt Dr. Erőss Lóránt, aki rohadt szimpatikus volt. Aranyba foglalom a nevét, megmentette az életemet. Felvette a remegésem, és a bénázásom a telefonjával, és bíztatóan mosolygott.
Gondolom látta, hogy szép, fiatal nő vagyok, aki előtt még ott az egész élet. Ezüstös ősz fürtjein megcsillant a holdsugár.
Megkérdeztem, meghalok-e. Azt mondta, dehogy.
Megkérdem, lebénulok-e, azt mondta, reméljük nem.
Aznap éjjel még megkínoztak. Azt hazudták, a katéter nem fáj, hát a faszt nem! Mintha kitépték volna a húgyhólyagomat, és szögesdrótot tettek volna a helyére. Mondták, hogy mossak hajat valami fertőtlenítő gennyel, és vegyem fel az ocsmány, hát nélküli kórházi hálóinget.
Minden családtagomat felhívtam, hogy elbúcsúzzak. Ha esetleg nem élném túl.
Odanyújtották a kockázati papírt, hogy írjam alá. 50 százalék esély, hogy túlélem, nyilván 50, hogy belehalok. Ebből csupán 25 százalék, hogy megúszom a tolószéket, és az ágyba szarást.
Legyen! Aláírtam, és meghallgattam a Jó nekem című dalt.
A műtét után 3 napon át eszméletlen voltam az intenzíven.
Emlékképeim vannak csupán: Apám a karjaiban tart. Ez lehetetlen, mivel én feküdtem, ő meg állt. A legbrutálisabb emlékem, hogy két agyam lett, két személyiséggel. Ez sajnos a mai napig így van. Mintha egy másik személy folyton kritizálna, és beszólogatna, hogy húzd ki magad, ne csámpázz, ne egyél, sportolj stb.
Végül már leengedtek dohányozni, a fejemen hatalmas ragtapasz éktelenkedett, a hajamat leborotválták, nőiesen egy csíkban, elölről nyúltak be hátra az agytörzsembe, hogy miért, fasz tudja… Előtte az ablakon át cigiztem, amíg le nem szíjaztak.
Apa rájött, hogy dohányzom. Nem örült, de elfogadta. Tíz éven át titkoltam, a kórházban már nem volt erőm hozzá.
Anyám magához híven vigyorgott, szeretett, nagyanyám nem hitte el az egészet, olyanokat mondott nekem, hogy nem baj Lucika, majd kivágják az idegességet onnan! Persze, ő is szeret.

Mindegy, végül is már gyógyultam, Vanda öklendezése sem zavart. Saci barátnőm is, Édesem, ott várt az intenzíven, majd később, mire felébredtem a kómából, beszélgettünk a semmiről nagy-nagy levegőket véve. A Pusztai család minden tagja is meglátogatott, és bár el voltam hízva és sántítottam, mindenki nyugodtnak tűnt. Sőt még két rendezőm, és Csenge is meglátogatott. Bazil fején ült még a döbbenet, amit képtelen volt leplezni, De az 50 éves János és a 23 éves Csenge, akik akkora már házasok voltak, jól tűrték a dolgot.
Én meg csak végtelenül boldog voltam, hogy íly kevés idő után, ilyen szuper szakmai barátaim lettek.

2024. október 19.
Itt ülök a szobámban, a kis gyermekkori fotelomban, lefogytam - még fogyok, - és a volt szerelmemre gondolok, Szomorú Srác,- igen lett új szerelmem, akiről úgy tudtam, ő is belém szeretett, de ez nyilván nincs így, ha elhagyott.
Nyitott szemmel szeretkezni, kézen fogva filmbemutatókra járni, jó kibaszott naiv voltam! A csávó nem csak elméletileg, papíron is elmebeteg. Műfordító, de egy hónapra beutaltatta magát a pszichiátriára, amikor az alkoholbeteg apja elhunyt.

2024. augusztus- Az újjászületés margójára:

REND
Az életemben rend uralkodik.
A bal kezemmel nem tudok írni. Nem zavar. Van másik!
Hajnali 4-et ütött az óra.
A lakásom tiszta. Az agyvérzésnek nyoma sincs.
A szerelmem (Csaba) szakított velem. Semmi gond… már megszoktam.
A kisöcsém felakasztotta magát. Május elsejére datálta, eltemettük.
21 évesen, úgy döntött, nincs miért élnie.
Azóta is csak találgatjuk az okát...
Sebaj. Apám már képes beszélgetni velem!
Az írásom is javul.
Munkám is lett. Minden a legnagyobb rendben!

2024. október 11.

A Szomorú Srácban akkor jött a felismerés, amikor apja halálos ágyán, annyi nyugtatót vett be, és annyit ivott rá, hogy simán belehalhatott volna. Azóta teljesen jól funkcionál, még csak a nyugtatókat sem szedi, és keveset piál.
Szomorú Srác és Lady Lazarus

Versem 2024. 10.11.

Méregzöld szemedből árad
Az önutálat - meghalni készülsz már mióta
Te Shutzstafellek Réme.
Sápadt zsidó arcomat köpködöd
Naphosszat, hullámat lehugyozod.
Azt hiszed, hogy elhagyhatsz?
Én vagyok Lazarus!
Meghaltam, s visszajöttem!
SS tisztek nem ölhetnek meg...
Bordáim kiállnak, medencecsontom hegyes
Mint az Alpok, csigolyáim nyomják a matracot,
Holocaust túlélő, Ez vagyok.
Öt hónapja, hogy a Kisöcsém öngyilkos lett.
Azóta alig ettem,
Lássuk be.
Tegnap hajnalban erősen hívott,
Kés a kezemben, De én...
Maradnom kell még, alkotnom.
Leírni milyen volt, amikor a nyaktól lefelé Lebénult, 22 éves szobatársamnak pelenkát cserélnek, Hogy miért szívtam el aznap elégedetten a 40. cigarettámat.
Hogy a műtét után sokáig ketten voltam.
Ez így van a ma napig.
Én és Lazarus.
Istennő vagyok! Te pedig Senki!
Zöld szemed se kísért többé!
Ég Veled!
Egy hónapja minden nap felriadok hajnali 4 körül... Ez vagy azért van, mert az öcsém májusban döntött ügy, hogy felakasztja magát hajnali 4 körül, vagy azért, mert minden egyes nap felkeltett az éjszakai nővér 4-kor, hogy beadja az első adag szteroidot. Üvöltött, hogy jó reggelt, felbaszta a fényt is, így már a szteroidtól felhevítve, inkább nem aludtam vissza, és 4 órányi alvással, lesántikáltam kávézni és bagózni.
A pszichiáterem szerint, - akihez muszáj vagyok járni -, úgy gondolja ezek a traumák csak fél évvel később jelentkeznek.
Szóval fasza, kedélyjavítót kell szednem, ami mellé nyilván nem ihatok alkoholt...

Versem 2024.10. 28.
Hoc est me
Idegen férfi élvezi a testem,
Senki sem ismerhet engem.
Nem baj, ha szeret, az se zavar, ha utál...
Csak elnyújtózom az ágyon lustán.
Várom, hogy elmenjenek végre,
Látom, jön fel a nap, fürödnöm kéne...
Lemosni magamról a mocskot vagy a gyönyört?
Mindegy, bennem valami rég összetört.
Hajnali hatot ütött a mobilom vekkerje, 
Egész vicces volt ez a mai emberke.
Szeretnék én, csak nem merek,
Túl sok a seb, és a szerek...
A hajam szépen visszanőtt az agyműtét óta,
A sok Tinderes faszi nem is tudja...
31 éves lettem én,
Meglepetés e szaros költemény,
Mellyel meglepem magam,
A fotelban.

Apám, Anyám szeret, minek kell a férfi??
Lakásom, munkám van, jogsim meg majd lesz!
És a gyerek?
Erre nincs válaszom: talán egyszer, lehet...
Van még jó tíz évem, amíg szép vagyok, Aztán meg majd jöhetnek a hosszú napok.
Szép lassan végigjátszom a nekem szánt utat, Az utolsó napon pedig:
Nyugodt szívvel várom az Urat.

2024. Január – 2025. március
A műtét tehát faszántosan sikerült, így amíg nem találták meg a jó rehabilitációt, anyámnál kényszerültem lakni. Hullára untam magam, továbbra sem piálhattam, maradt a zabálás. Azért az jó volt, hogy a kutyámmal, Marcipámmal lehettem. Az életet azóta a történelem írja, egy éve, hogy kijöttem a rehabilitációról, ahol megtanítottak újra trendesen járni. Játszottam, dolgoztam, kirúgtak, szerelmes lettem, élek, ahogy tudok.
Ez a dolgom.