Visszhangok

Visszhangok 

Kovács Béla nem volt bölcs ember. Legalábbis ő maga így gondolta, de mivel ezt soha nem mondta ki hangosan, senki sem cáfolhatta meg.

Varga Imre, a főnöke, harminckét évet töltött a vállalatnál, és büszke volt arra, hogy milyen remek emberismerő. Amikor összefutott Bélával, félrehívta.

– Béla! Maga szerint ebbe a projektbe belevágjunk, vagy ne? – nyomott a kezébe egy vaskos paksamétát.

Béla megemelte a súlyos köteget, s bele sem nézve már tolta is vissza a meglepett ember kezébe. Csak ennyit mondott:

– Mindegy.

Varga Imre azon az éjjelen nem aludt. Harminckét év. Harminckét év! És most ez az ember azt mondja, mindegy. Lehet, hogy tényleg mindegy? Elszégyellte magát; lám, Kovács még fél éve sincs a vállalatnál, és már világosan átlátja a problémát!

Reggel bement, és törölte a projektet. Nagyszerű döntés volt, gondolta elégedetten, és valami nagy megkönnyebbülésfélét érzett. A kollégák nem értették. Varga Imre se nagyon, de életében először boldog volt.

 Fekete Zsuzsa, Kovács Béla szomszédja, a frissen elvált asszony – aki a válást feldolgozandó elkezdett jógázni, majd festeni, majd verset írni, majd megint jógázni –, egyik este a lépcsőházban összefutott Bélával. Szó szerint értendő, ugyanis két teli szatyrával éppen felfelé kacsázott elmélázva, amikor az egyikkel kis híján fellökte a lefelé igyekvő nemes férfiút. Bocsánatkérés helyett így szólt a megrettent szomszédhoz:

– Kovács úr, maga szerint ér valamit ez az egész? Mármint az élet, úgy általában?

– Mindegy – hangzott az egykedvű felelet.

Zsuzsa felment a lakásába, és sírni kezdett, de valahogy jól esett a sírás, mert úgy érezte, végre valaki megértette. Másnap abbahagyta a jógát. Helyette elkezdett kertészkedni. A balkonon paradicsomot nevelt, és ezek voltak élete legjobb paradicsomai és legjobb napjai.

 Horváth doktor, a körzeti orvos, tudományos alapossággal közelített minden betegéhez. Bélát évek óta kezelte magas vérnyomással.

– Béla, magának tényleg mindegy, hogy mi lesz?

– Mindegy – hangzott a felelet.

Horváth doktor hazament, és elővette az egyetemi évkönyvét. Megkereste a fotóját az oldalon. Horváth Péter, kitüntetéses diploma, olvasta el ezredszer is a szöveget.

Valamikor ez nagyon sokat jelentett neki. Most nézte a fényképet – fiatal arc, komolykodó tekintet –, és nem tudta eldönteni, hogy sajnálja-e ezt az embert vagy irigyelje. Mindenesetre, másnap a rendelőben kicsit tovább hallgatta a betegeit. A következő héten meg még tovább.

 Egyszer aztán jött egy újságíró. Valaki szólt neki Béláról –, hogy van egy ember a Virág utcában, aki mindent megold, és akihez az emberek tanácsért járnak. Béla nem tudott erről. Hiszen tanácsokat soha senkinek sem adott. De az újságíró nem tágított.

– Mondja, Kovács úr – kérdezte, tollát előkészítve –, mi az életfilozófiája?

– Mindegy.

Az újságíró ezt leírta. Másnap megjelent a cikk: Egy modern bölcs a Virág utcában. Bélának nem volt okostelefonja, és újságokat sem vásárolt soha, így nem olvasta a cikket sem. Vargáné viszont igen, és kivágta az újságból, mert azt gondolta, valahogy ez az ő érdeme is. Még jobban kihúzta ezután magát, pedig már így is fél fejjel magasabb volt a férjénél.

A cikk után még többen jöttek Kovácshoz. Egy fiatalember, aki nem talált munkát. Egy idős hölgy, aki nem tudta eldönteni, kimenjen-e a temetőbe a férje születésnapján, vagy elég, ha otthon gondol rá. Egy házaspár, akik azon veszekedtek, hogy a Balatonra menjenek-e idén nyaralni vagy a Velencei-tóra.

Béla mindenkinek ugyanazt mondta, s mindenki másképp értette. A fiatalember bátorítást hallott, az idős hölgy felmentést, a házaspár különböző helyeket, és végül Horvátországba mentek nyaralni, ahol remekül érezték magukat.

Egyik nap hazafelé menet Béla egy óriásplakát alatt sétált el. A plakáton egy fekete ruhás, fiatal, gyönyörű nő állt, szép, kis fekete kalapkával a fején, s a kalapról leheletnyi fátyol borult az arcára. A nő alatt nagy betűkkel ez állt:

„NEKED MINDEGY? – Nekünk nem.

Örök Nyugalom Temetkezési Vállalat”