A fogadalom
Írta: Szilasi Katalin
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 83
A fogadalom
-Idefigyeljen, Cilike! Engem ma utoljára lát itt, ebben a csehóban. Ha nem tartom be a fogadalmam, szemen köphet, mert akkor szarember vagyok. Cilike, a kissé duci, fiatal pincérnő letette Zsombor elé a szokásos két deci vörösbort, majd a tálcát leengedve a fekete, szűk szoknyába préselt combja mellé, megkérdezte:
-Miért mondja ezt Zsombor úr? Nem szeret itt lenni? Maga olyan jó vendég, nem duhajkodik, nem hányja össze a WC-t. Záráskor szépen, csöndesen feláll, én meg segítek magának az ajtóig elmenni. Emlékszik rá, volt olyan este, hogy a lépcsőházba is bekísértem, egészen a liftig. Dupla borravalót tetszett akkor adni, de én csak a felét vettem el, hiszen maga nem rossz ember.
A pultnál türelmetlenkedni kezdtek a vendégek, így hát Cilike otthagyta Zsombor urat.
Tóth Zsombor a Szatyi kocsma feletti emeleten lakott. Jövet-menet útba esett neki ez a Szathmáry-féle italbolt, ahogy hivatalosan nevezték. Most is itt ücsörgött az ablaknál lévő asztal mellett. A pohár bor felét egy hajtásra kiitta, a másik decit csak szürcsölgette, várta, hogy tisztuljon a terep. Akkor intett Cilikének, jöhet a második két deci. Olcsó bor volt, de nem rossz. Kicsit savanykás, egészen enyhe karcossággal. Jót tett a rossz, ványadt gyomrának, kezdte kisimítani benne az összegubancolódott idegeket.
-Tudja, Cilike, nekem valamikor jó állásom volt, autóm, szép, csinos feleségem. Kislányom is született, Juditka. Aranyos, cserfes kislány volt, nagyon apás. Egy nap szálltunk ki a kocsiból a parkolóban, és egy vadbarom motoros a lánykámat elütötte. Még ötéves sem volt. Akkor ott nekem véget ért a jó életem. Vettem konyakot, egy nap alatt megittam egy üveggel. Másnap a másodikkal, aztán a harmadikkal, és így ment ez két hétig. Akkor a feleségem otthagyott, a főnököm felmondott, a pénzem megcsappant, már csak erre az olcsó borra futja.
Hát elhatároztam, hogy véget vetek ennek a semmirevaló életnek. Ennél talán egy fokkal lehet rosszabb a halál. Nem iszom többé – mondta, és felhajtotta az előtte lévő pohár bort.
-Úgyhogy, Cilike, hozzon még utoljára két decit!
A pincérnőt meglepte Zsombor úr kitárulkozása. A közel egy év alatt, mióta a férfi idejár, összesen nem beszélt ennyit magáról. Sajnálta,de hát nem törődhet minden vendég lelkivilágával, őt azért fizeti a tulaj, hogy kiszolgálja a vendégeket. Minél több fogy, annál nagyobb az ő részesedése is. Alig észrevehetően vállat vont, majd ment vissza a pult mögé.
A harmadik adag bort Zsombor gyorsan felhajtotta, és szinte észrevétlenül távozott az egyre zajosabb kocsmából.
Otthon bezárta maga után az ajtót, és tíz szörnyű napot élt át. A harmadikon szenvedett legjobban, izzadt, remegett, úgy érezte, hogy kiugrik a szíve a helyéről. Az ágyból fel sem tudott kelni, hogy legalább egy pohár vizet hozzon be a konyhából magának. A negyedik napon kezdte valamivel jobban érezni magát, már tudott teát főzni, meg enni hozzá egy kis háztartási kekszet. A hetedik nap volt számára a megváltás. Felhívta a volt főnökét telefonon.
-- János! Visszavennél-e a céghez?
– Gyere, de semmi pia.
Eltelt egy hónap. Kora ősz volt, már sárgállottak a falevelek, sőt reggelre mindig beborították a járdát. Cilike a kocsma előtt söprögetett, mikor eszébe jutott, vajon mi lehet Zsombor úrral. A legtöbb nagyivó egy hétig bírja szesz nélkül, aztán visszakuncsorog a kocsmába. Először csak egy deci bort vagy egy pohár sört kér, hogy ez még belefér a fogadalmába. De ettől kezdve nincs megállás. Ugyanott folytatják, ahol abbahagyták.
Már épp a lapátra söpörte fel az összekotort szemetet, mikor a lépcsőházból kilépett Zsombor úr, öltönyben, frissen borotválva. A kezében aktatáskát lóbált, úgy ment a parkolóban várakozó, céges feliratú kocsihoz. Mikor beszállt, akkor vette észre Cilikét. Mosolyogva intett oda neki, köszönésképpen.
Vagy:
Zsombor úr a harmadik napon úgy érezte, hogy nem bírja tovább.
Legszívesebben üvöltött volna, de a gyengeségtől még arra is képtelen volt.
Remegő kezével leverte az éjjeliszekrényén lévő vizespoharat is. Rövid időre öntudatlan állapotba került, és mikor feleszmélt, eszébe jutott, hogy van még a spájzban egy félüvegnyi tearum, amit a felesége sütemények ízesítésére használt. Próbált erőt venni magán, hogy kikecmeregjen az ágyból, hogy a végtelen hosszúnak tetsző pár métert megtegye a folyosón. A kamrapolcon, hátul a befőttek mögött megtalálta a rumosüveget. Egy darabig nézte, aztán letette, majd visszatámolygott a szobába. A szekrényből elővett egy szürke-mintás nyakkendőt, összetekerte, és felkötötte magát a csillárra. Őbelőle nem lesz szarember – ez volt az utolsó gondolata.
Cilike zárás előtt mindig felsöpörte a járdát. Ősz volt, hulltak a levelek, ő meg magában morgolódott.
-Ez a sok mocskos ember, nem elég az avart söprögetnem, még a vendégek szemetjét is nekem kell.
Eszébe jutott Zsombor úr, aki egy cigarettacsikket sem dobott volna el maga után. Vajon mi lehet vele?
Nagy szirénázással egy mentő érkezett a tízemeletes ház elé, majd nemsokára csöndesebb zajjal egy fekete halottszállító. Cilike beállt a bámészkodók közé, vajon kiért jöttek?
Meglátta a ház közös képviselőjét, tőle kérdezte.
-Tudja, hogy ki a megboldogult?
– Az elsőn a Tóth Zsombor. Élhetett volna még, negyvenéves sem volt. Öngyilkos lett a szerencsétlen.