A pusztában kiáltó
A pusztában kiáltó
Már a hajnali órákban felkelt, amikor a Duna még csak egy ólomtükörként nyújtózott, és a város álmos, szürke fátylat vont magára. A „porhófúvó koratéli szél”, ahogy ő nevezte, élesen csapta arcát, miközben a Lánchíd budai hídfőjénél bicegett le a víz szintjére. A táskájában járdakréták koccantak egymásnak: katonai rendszerességgel pakolta be őket, minden szín egy-egy álmot, egy-egy reményt jelentett.
A betonpillér sima, hideg felületéhez ért. Lehunyta a szemét. Nem a hideg betont látta, hanem a tizenhat éves önmagát, amint egy poros antikváriumban a kezébe kerül a „Fundamento de Esperanto”. A könyv borítása megkopott, de a benne rejlő ígéret olyan csillogó volt, mint egy új csillag. Espero. Remény. Azon a nyáron nem barátokkal, nem lányokkal foglalkozott, hanem Zamenhof doktor szavával, a nyelv zenei logikájával, amelyben nincsenek kivételek, csak szabályszerűség, egyetértés. Paco. Béke.
Kinyitotta a szemét. Az első krétával, határozott mozdulattal írta a pillérre:
„Saluton, mondo! Ni estu unu homaro!” – Szia, világ! Legyünk egy emberiség!
A kréta csikorgott. A szavak fehéren, idegenül álltak a szürkülő zuzmók és a graffitik között. Szinte senki nem értette volna. de ő hallotta bennük a himnuszt, a nemzetközi kongresszusok zsongását, amelyeken egyszer, régen, részt vehetett.
Akkoriban, a Kádár-korszakban, az eszperantó kissé mellőzött, de megengedett excentricitásnak számított. Egyfajta ártalmatlan nemzetközi kapcsolattartás – főleg baráti, szocialista országok fiataljaival. Még hivatalos engedélyt is kapott egy klub alapítására. Mára már azt a klubot is bezárták, nem csupán a rendszer változott.
A következő mondatot írta: “La lingvo estas la ŝlosilo al la koro de la homo.” – A nyelv a kulcs az ember szívéhez.
Ekkor hallotta a lépteket. Nem a közterület-felügyelőé volt, aki néha rajtakapta, hanem egy késő éjszakai buliból hazatérő fiatal páré. Megálltak, megnézték a furcsa jeleket.
– Ez meg mi? Klingonul ír? – kérdezte a napkeltéig tartó buliban fogyasztott alkoholtól bizonytalan léptű fiú, és nevetett.
János meg se fordult. A szíve összeszorult. A klingon. Még a művelt, sci-fi-rajongók által kreált, nyelvpróbálóan nehéz, mesterséges nyelv is népszerűbb az ő szép, egyszerű, racionálisan letisztult eszperantójánál. Egy univerzum nyelve egy műfaj számára, de nem az emberiségé. Ugyan mi közünk lehetne hozzá?
Hazafelé sétált, lassú, nehézkes léptekkel, hajlott háta sajgását összeszorított fogakkal tűrve. A lakásban még mindig illatozott a reggeli kávé. Erzsébet, az ő „Mia Elizabeto”-ja, éppen szárított gyógynövényeket kötözött fel a télikertben. Hetvenkét éves, de a keze még mindig olyan fürge, mint amikor tizennyolc évesen feleségül vette. A tekintetében ott volt az a gyakorlatias, enyhén szkeptikus figyelem, amely János minden eszperantó-lelkesedését fogadta.
– János, reggeliztél? – kérdezte, bár anélkül, hogy ránézett volna. Tudta a választ.
– Igen, drágám. Egy keveset. Becsület szavamra! – füllentette, mint szinte mindig.
– Megint a hídnál jártál? Azokkal a krétákkal?
– Igen.
– És majd jön a rendőr, és megint magyarázkodhatunk a firkálás miatt. Nem értem, drágám. Egész életedben ezt csinálod. Írtál a világ szinte minden vezetőjének, az ENSZ-nek is. Még a pápa is válaszolt, azt hiszem. És mi lett belőle? Semmi.
János leült az asztalhoz. Kezét az asztalra téve nézte a ráncokat. A bőre olyan volt, mint egy elfelejtett szimbólumokat felsorakoztató térkép.
– Írtam valaha még Kofi Annannak is – mondta halkan. – Azt írtam, hogy az ENSZ hivatalos nyelvének kellene nyilvánítani, mert az megszüntetné a félreértések lehetőségét a nemzetek között, valamint rengeteg fordítási költséget megspórolna.
– És mit válaszolt? – kérdezte Erzsébet, de a hangjában nem volt kíváncsiság, csak egy régi, megviselt türelem.
– Egy semmitmondó udvariassági levelet. Köszönte a javaslatot.
Erzsébet odament hozzá, és megtörölte az asztalt. A mozdulata gyengéd volt, de a szava kemény. Ő sem volt hajlandó elsajátítani a műnyelvet.
– Otthon ne legyél próféta, János! Mindig is ezt mondtam. De nemcsak én, hanem a világ sem kész erre. A világ bonyolultabb, mint a te nyelved. Tele van… önző emberekkel. Ez volt a legnagyobb fájdalom. Nem a világ közönye, hanem hogy az, akit a legjobban szeretett, soha nem értette meg az álmát. Soha nem mondott neki egyetlen mondatot sem eszperantóul. „Kérek, egy csésze kávét” – mindig magyarul kérte. Ez volt a határ, amelyet soha nem lépett át.
– Tudod, Elizabeto… – kezdte, de Erzsébet rázott egyet a fején.
– Ne kezdd, János. Korareggel van. Fáradt vagy.
És ebben a pillanatban, ahogy Erzsébet kimondta a „fáradt” szót, Jánosban valami megadta magát. Nem harag, nem keserűség. Csak egy hatalmas, szinte végtelen kimerültség.
Élete íve – a tizenhat évesen tett felfedezés hevülete, a középkorú hittérítő fáradozása, az öregkor makacs ragaszkodása – mintha egyszerre omlott volna össze benne. Nem volt több erő a harcra. A katarzis nem egy nagy, drámai felismerés volt, hanem egy csendes, szomorú megnyugvás.
Felállt, és átkarolta Erzsébetet. A nő meglepetten, mereven állt egy pillanatig, aztán lassan megpuhult a karjaiban. Nem szóltak semmit. A konyhában duruzsolt a hűtő. A Duna tovább folyt odakint.
– Holnap – mondta végre János –, holnap nem megyek ki a hídhoz.
Erzsébet a szemébe nézett. Látta benne a feladást, a békét, és egy csepp gyászt is.
– Akkor hova mész? – kérdezte csendesen.
– Talán… talán kirándulhatnánk helyette. Együtt. Veszprémbe. Ahol egyszer… emlékszel?
– Emlékszem – bólintott Erzsébet, és egy halvány mosoly játszott az ajka körül. – A kilátóhoz. Ahol annyira fújt a szél, hogy lefújta a kalapodat.
János rábólintott, és végleg döntött: a krétákat kidobja, a leveleket, a könyveket, az egész életét bizonyító papírokat elteszi a pincébe. Nem feladja az eszperantót – az a szívének része marad –, de feladja a küldetést, mert végre felismerte, hogy az egyetlen nyelv, amelyen igazán értett és amelyen igazán megértették, az Erzsébet csendje és a közös emlékeik szava volt.
Másnap reggel nem a Lánchídnál járt, hanem Erzsébettel beültek a kocsiban, és a ráérős vezetés közben némán hallgatták a rádióból fiatalkoruk slágereit. A koratéli szél továbbra is fújt, de nem a szemébe, hanem csak simogatta az ablaküveget, mint egy régen ismert, megbocsátó dallam. A könnye ugyanúgy kicsordult, mintha a porhó belejuthatott volna. És amint kihajtottak Budapest szürke öléből, János egy utolsó eszperantó mondatot súgott maga elé, amit soha nem írt se krétával, se papírra:
“Mian vivon mi donis al espero, sed mian amon mi ricevis de vi.” – Az életemet a reménynek adtam, de a szerelmet tőled kaptam.
A megoldás nem a világ megváltoztatásában, hanem a végre megtalált békében rejlett...