Az álarc
Írta: Dudás Éva
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 280
Az álarc
Álarcot hordok már mióta,
ne less, kancsal, rút külvilág,
rejtekem a sok édes líra, ódon óda,
mit azért írok, hogy a sok sebet,
mely húsomba belevág,
ne lássák – nem kell, hogy koldus kegyet
gyakoroljon a sajnálkozó világ.
Ne sirasson ellenség, jóbarát,
nem kell nekem a gyáva könny,
álarcot viselek, mint egy nagykabát,
úgy takar be ez a maszk, mint talmi gyöngy
fedi hervadó szépség nyakát.
S ha alóla, mint búvópatak,
csordul egy ezüst könny,
nyoma itt nem marad,
takarja álarc, egy fáradt bohóc
rejti arcát, tengerré nem dagad,
a fájdalom csak kolonc.
Mint híres halott a maszkját,
úgy viselem az álarcot, megkövülve,
csak te látod szemem pajkos mosolyát,
vagy szájam keskeny vonalát meggörbülve,
mennyi fájdalom van ott összegyűlve,
álarcom meghagyom, nem vetem le,
megszoktam, vigasztaló, hű barát,
majd egyszer, ha eljössz, megkérlek, te vedd le,
mint szerelmes ifjú vágyott testen a fölös ruhát,
s arcomról, mit eddig álarc fedett be,
lemoshatod a csillagok porát.