Az utas

Írta: Polónyi Tamás


Közzétéve 2 hete

Megtekintések száma: 38



Az utas

Türelmesen megvárta, hogy a férfi fellépkedjen a busz lépcsőin az első ajtónál. Már majdnem indulni készült, amikor megpillantotta a rohanó alakot. Miután hagyta felszállni, pillantását végighordozta gyöngyöző homlokán, átizzadt ingén, vörös arcbőrén, és várta, hogy a ziháló légszomjból vissza tud-e lassulni a normál tartományba. 
Nem türelmetlenkedett, hogy miért nem mutatja már a jegyét vagy bérletét. Így a busz már javában gurult, mire előkerült a passzus. A férfi, miután visszanyerte egészséges színét, lehuppant a sofőrrel átellenes oldalon, a sor közepe felé eső ülésbe, és hangosan odaszólt: – Annyira boldog vagyok, hogy megvárt! Tudja, hogy ez nem szokás a maguk fajtájánál? – kérdezte, de nem várt választ. – Mindegy is. A lényeg, hogy elértem. Tudja, hová megyek most? Ki sem találná. Panaszt tenni az összes buszsofőr ellen, akik itt szoktak randalírozni. El sem hiszi, mennyi mindenen mentem keresztül magukkal az utóbbi időben. A minap is éppen befutottam a megállóba, erre az orrom előtt becsukta az ajtót az egyik kollégája. Itt álltam a szakadó esőben, amit ráadásul a meteorológia sem jelzett előre. Őket már bepanaszoltam levélben. De maguk? Maguk még levél fogadására sem képesek! Felhívtam a diszpécserszolgálatukat, és mit mondtak?
Látta, hogy a sofőr szólni készült, de ő a kezét felemelve rendre intette.
– Majd én megmondom! Azt, hogy ilyesmit személyesen kell intéznem a hamis bejelentések kiszűrése érdekében. Van ebben bármilyen ráció is? Nincs. Bezzeg a posta! Tavaly egyszer két csomagomról is a szomszédhoz dobtak be értesítőt, csak azért, mert véletlenül rosszul helyeztem ki a neveket a postaládára. Megértették, hogy ember vagyok és hibázhatok? Dehogy értették! De ők legalább fogadtak névtelen bejelentést. Maguk még ilyen apróságra sem képesek. Hogy tudnék élni így a jogaimmal? Ezért most be kell mennem magával Budapestre. Pedig semmi dolgom sem lenne egyébként arrafelé.
A sofőr ismét szólásra nyitotta a száját.
– Csak ne akarja védeni a mundér becsületét! Ismerem az összes piszkos kis trükköt. Annyiszor eljátszották velem. Két hete is futottam a buszhoz, mert bent áll a megállóban. Integettem is neki. Erre a hátsó ablakban egy férfi visszaintegetett, a busz pedig lassan, de biztosan távolodni kezdett. Hát azt hittem, ott helyben felrobbanok. Aztán képesek voltak tetézni azzal a nyüves táblával, amit kifulladva érkezvén a buszmegállóba olvastam el. Ott volt a menetrendjük alatt, mely szerint: „Aki integet, az búcsúzik, aki fut, az sportol. Az utas a megállóban áll.” Most mondja meg, nem pofátlanság ez egy olyan elfoglalt emberrel szemben, mint én? Álljak a megállóban feleslegesen? Úgy gondolja, van nekem arra időm, hogy magukra pazaroljam?
A sofőr újfent jelezte beszéd-szándékát, de a férfi legyintett egyet.
– Persze, hogy maga szerint van. De mégis: egy pici késést egyórás további várakozással büntetni, igazságos ez? Ráadásul a menetrend alatt, ami akár ott se lenne? Tudja, mennyi annak a valószínűsége, hogy az egyszer bekövetkezik, amit ott leírnak? Több esélyem van krumplit kérni a hentesnél! Ne mondjon inkább semmit! De most! Most majd megmutatom! El fogom hozni a Ragnarököt erre a cinikus rablóbandára, akik magukat közlekedési szolgáltatóknak neveznek. Az olyan békés utazók lelki kizsigereléséből élnek, mint jómagam. Már komolyan: érzem, hogy a vérnyomásom is vibrál! Tudja meg kedves sofőr úr, hogy a mai napon Budapest visszhangozni fog a szavaimtól, és joggal számíthat arra, hogy panaszom nyomán a magához hasonlók koldusbotra juthatnak, ha packáznak a hozzám hasonló, becsületes, jogkövető és utazásra érzékeny közönséggel. Hiszek abban, hogy eljön az igazság minden gyarló emberre, aki megkeseríti embertársai életét.
A sofőr egy kósza tekintetet vetett jobbra, ezúttal csak kézzel próbált jelentkezni, de az utas ismét nem adott szót.
– Azt ne mondja, hogy menjek mással! Gondolja, hogy én annyira akarnék magukkal utazni? 
Ennél nagyobbat nem is tévedhet. Rá vagyok kényszerülve. Tudja, hogy tizenkét alkalommal akartam jogosítványt szerezni? Tizenkétszer buktattak meg. Meg is írtam tizenkét panaszt. Igaz, jogosítványom azóta sincs, és el is tiltottak még a próbálkozástól is úgy tíz évre, de sosem adom fel. Akkor legalább megszabadulnék maguktól. Háromszor kértem a minisztertől, hogy hozzák erre a vonatot, vagy a HÉV-et, de olyan hülye kifogással jöttek, hogy „arra nem vezet nyomvonal”. Most komolyan? Ez lehet akadály a huszonegyedik században? Megmondjam, mitől lesz nyomvonal? Építeni kell! De addig is: szeretném megváltoztatni a körülményeket, és erre a mai nap kiváló alkalmat fog biztosítani. Tudom, hogy a fővárosiak is mind ki fognak állni mellettem. Mert ez már tűrhetetlen!
Rövid csend telepedett a fedélzetre. Mígnem egy halk hang hasított cérnavékony rést belé.
– Kérem, már mondhatnék valamit? – érdeklődött a vezető félénken.
– De csak akkor, ha tényleg nem tudja magában tartani.
A sofőr a mikrofonhoz fordult.
– Kedves utasaink! Cegléd, végállomás.