Az utolsó

Az utolsó

Gyűrötten ébredt. Mára nincs tennivalója. Az a pár tyúk elvan az udvaron, kapirgálnak maguknak ennivalót. Bemegy a spájzba, vág egy kis szalonnát, jó lesz az reggelire egy kis fej hagymával. Megszédül, ijedten kapaszkodik a stelázsi polcba. Már emlékszik, mit tervezett mára. Visszateszi a hagymát, ahhoz ma nem érhet, nem tudja majd lesikálni a szagát a kezéről.
Tegnap eldöntötte. Ma van itt az ideje! Egyszer ennek is be kell következnie. Ma a saját halotti torára készít csigát. Egy jó gazdasszony felkészül erre is, hogy ne okozzon gondot másoknak. Sietve eszik pár falatot, közben felkészül, mennyi tésztát gyúrjon be, hány „emberes” legyen az a csiga. Gyúródeszka, tisztakötény, az elmaradhatatlan fejkendő, nehogy a tálba hulljon egyetlen hajszála is.
– Ej, de szép a sárgája! – gyönyörködik tyúkjai remekében. Igen, ez is az egyik titka annak, miért őt hívják mindenhová csigát készíteni. Hirtelen elönti a meleg, kicsit leül, majd újra nekilát, még ráfér egy kis gyúrás arra a tésztára. Egykedvűen veszi tudomásul, igen itt az ideje. Lassan elfogy az ereje, még időben elkészülhet az utolsó adag csiga. – Ennek kell a legszebbnek lennie! Mindenki így emlékezzen rám!
Amíg a tészta pihen, gondolata a kezdeteken járt. Nagymamája vitte magával mindenhová a faluban, akárhol dolga volt. Kérkedett az okos, talpraesett, gyorsmozgású unokájával. Jaj, de haragudott rá eleinte! Miért dicsekedik, miért vág fel vele, míg rá nem jött, így akarja megismertetni őt a falu népével, a paraszti élet mindennapjaival, az emberekkel, akik itt élnek. Ha bárhol bajba kerül, tudják ki ő, és azonnal a segítségére legyenek. Amúgy meg! Jó az, ha a városi lyányka tisztában van azzal, milyen nehéz is ez az élet. Jó lecke volt! Játszva tanult. Mi hogyan készül, milyen munkához milyen szerszám kell, és főleg az, hogyan ossza be az idejét és az erejét, hogy minden időben elkészüljön. Közben megedződött, erősödött, lélekben is. Megismerte a különféle emberi viselkedéseket, hogyan lehet és kell elfogadni vagy éppen elutasítani egy-egy ember közeledését vagy ármányát, hogyan lehet elnyerni mások bizalmát. – Ugyanezt a törődést kaptam a szüleimtől is, a városban – mondja ki hangosan, ahogy a tésztát nyújtja. Látja anyja kezét, a vékonyra nyújtott tésztát, mely odaadással simult el a gyúrótáblán, éppen olyan vastagra, éppen olyan állagúra, amilyet a csiga megkívánt. – Az enyém sohasem lett olyan, ez sem lesz az, még az utolsó sem! – bosszankodik a sodrófát forgatva, de elszégyelli magát. – Nem anyám hibája, hogy suta maradt a kezem, egy baleset után. Az az üvegszilánk, ami a csuklómba állt, az az oka. Mégis műszaki pályára léptem, rajzokat készítettem, amikor az iskolákat kijártam. A legjobbak közé küzdöttem fel magam. Kitartással, szorgalommal. A csavarhúzó is parádésan járt a kezemben, ahogy az árammérőórákat szabályoztam be. Büszkék voltak rám a szüleim. Volt, hogy tizenhat órát túlóráztam, ha a helyzet úgy kívánta. Istenem, mekkora erőm és akaratom volt. Talán ott kellett volna maradnom. A városban. Nem kellett volna falura költöznöm, itt csak ez a munka jutott nekem. Ezt bírom, ehhez elég az az erő, ami még megmarat bennem. Itt szeretnek és tisztelnek.

Mire a tésztát apró kockákra vágja, már fújtat, levegőért kapkod, alig várja, hogy leüljön. A lába remeg, ezt a munkát csak állva lehet elvégezni. Két levél tészta, hová tette az eszét? Mikorra készül el vele? Éjnek évadja lesz, és kinek ez a sok tészta? Jó, ha tízen eljönnek a temetésére! Ha lesz egyáltalán temetés! A falu lassan kihal, a fiatalok a városba költöznek, ott van munka. Itt megszűnt a termelőszövetkezet, az idős gazdák magukban nem sokra mentek, a fiatalok a városba vágytak szórakozni, kevesebb munkával több pénzt keresni. Még jó, hogy itt van összetartás, jó szomszédság, segítik egymást az emberek, a szomszédos falvak lakóival is. A szomszédos falvak lakói is? Lesz itt nép a temetésemen, kell az a sok csiga!
Kicsit pihen, kifújja magát. Ujjait simogatja, megint beleállt a görcs, ahogy a vékony sodrófát szorongatta. Nehéz lesz így az apró tésztával dolgoznia. Már kívánja a fenébe! Minek kezdett bele? Miért ragaszkodik ahhoz a nyomorult kézzel készített csigához mindenki? Évek óta ott a bolti, a gépi csiga, igaz, ragadóssá mállik, akármilyen remek levesben főzik ki. De nem kell vele ennyit dolgozni! Bármikor kéznél van, ha nem felejtik el a boltban megvenni.
– Venni a csigát, kislyányom? – hallja vissza a múltból nagymama elképedt kiáltását, a bűnt, amit nem szabad elkövetnie egy dolgos asszonynak sem. Látja anyja mosolygó arcát és a többi asszonyét, akik akkor, egy esküvőre készülve tekerték halomra a rengeteg csigát. Ott ült köztük ő is. Akkor már megkapta ezt az ősi csigacsinálót, ami anyáról lányára száll évtizedek óta. Vele megkapta azt az érzést, amit más nem érezhet, csak az, aki érti, miért is kell a csigát kézzel tekerni. Nem a hagyomány tisztelete, amiről a tévé papol. Nem! Az asszonyok összefogása, akarata, együtt elkészíteni, mert jó együtt lenni. Közben egymásra nevetni, vagy együtt sírni, hallgatni egymás történeteit. Tanulni, okulni belőle, jó tanácsot adni és kapni. Az asztal közepén nő a csigahalom. Egytől egyik mind mind más! Mégis egyforma, nem tudni melyiket ki sodorta? Ettől olyan szép, ettől olyan kívánatos és egyedi, mert mindenkié! Egy akarat, egy cél, és mindenki célba ér! Együtt azért az egyért, akinek az ünnepére készül. Nincs vita, versengés, kié a szebb? Az a fontos, hogy készen legyen, időben tálalva mindenkinek. Már majd leragad a szeme. Fáj a háta, a feneke. Görcsölnek az öreg ujjak, de tekeri és tekeri kitartóan a csigát. Az utolsót, amit ő már nem kóstolhat, de mindenki gondolatában benne lesz, aki eszi. Mégis jó, hogy nekiállt. Lassan éjfél, de elkészül vele. Eligazítja a saját szövésű abroszt, és egészen puha, lágy mozdulatokkal - mintha egy újszülött fejét cirógatná - szétteríti rajta a csigahalmot, hadd száradjon készre. Utána saját szövésű vászonzacskóba rakja majd, szem elé teszi a spájzba, ha meghal, lássák, már elkészítette a nagy napra. Saját kezűleg, egymaga. Egymaga?
– Istenem! Te, itt voltál velem, te segítettél öreg testemnek az utolsó megmérettetésben. Te adtál erőt a múltamat, a családomat megidézve, hogy legyen elég hitem és bátorságom elkészíteni. Kérlek, adj még egy kis időt! El kell döntenem, kié legyen a csigacsinálóm, az orsóm, a szövött terítőim? Kire hagyjam? Nincs lányom. Milyen nevet írjak rá? Kinek kell ez a mai világban?
Halkan csukja be az ajtót, fürdik, alváshoz készülődik. A tükörben egyszerre látja nagymamáját, anyját és önmagát. Hasonló vonások, ugyanaz a jellem, ugyanaz a kitartás, fegyelem és életszeretet. Ugyanaz a keresztnév. Az, ami a csigacsinálón áll. Ami több mint egy évszázada újra és újra rá van írva. Ugyanaz a keresztnév. Maradjon rajta az! Nem ír rá másikat!