Csak egyet!
Írta: Toldi Zsuzsa
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 20
Csak egyet!
Az eső enyhén szemerkélt, az égbolt beborult. Ahogy a temetésen szokott. Egyáltalán nem voltak sokan. Leginkább azok jöttek el, kiknek illett megjelennie. A hivatalos személyek, közvetlen szomszédok. Általában feketébe öltözött mindenki. A koporsó magányosan feküdt a ravatalozó közepén, nem állt közel senki. Vastag, fehér gyertyák égtek, a mindössze egy-két hivatalos, szerény koszorú két oldalt árválkodott. A koporsóban Magyar Tihamér feküdt. Nevét arany betűkkel írták, hatvan évet élt e világban. Nem sokat szenvedett, a szélütés gyors és heves volt, ápolóval való érintkezésre szerencsére nem szorult. A polgári temetés beszédét a hivatali jegyző tartotta.
– … senkit nem ismertem… aki az emberiség jó ügyéért… ennyit dolgozott… az emberiségért élt… maga is a csupa emberi emberiség része volt…
Mindenki lefelé nézett, fegyelmezetten hallgatott. A hantolás után a gyászolók kis csoportját a hivatali jegyző hívta meg egy közeli kocsmába. Először kávéra. Úgy a második pohár, persze borpohár után indult meg a beszélgetés. Csendben, félig suttogva. A téma természetesen az elhunyt volt.
– Tényleg állandóan az emberiséggel foglalkozott – kezdte kollégája. – Micsoda képesség, hogy át tudott nézni az egyes ember felett, ő a nagy mindenségben gondolkozott.
– Emlékeztek, mikor felhívást tett közzé az éhező emberiség megsegítése ügyében? – szólt a másik kolléga.
Zsófi, a szomszéd boltos tovább hallgatott. Csak a házi takarítónak súgta oda.
– Bezzeg, a kutyájának nem vett elég ennivalót. Az folyton nyüszített, szemei szinte könnyeztek, mégis ráordított. Ül! Maradjon veszteg! Vissza! Ezt mondta.
– Ó, ha a lakását látta volna, ahol takarítani volt szerencsém – súgta vissza a takarító. – Ott alig éreztem legalább egy morzsa életnyomot. Minden bútora régi, poros. A konyha üres, a tárgyak helye egy centit sem változott. Persze tudom, hogy családja nem volt. Halottról jót, vagy semmit, de teljesen megértettem. Élő személy, nő, gyerek, hát… ki nem állta volna őket. Ha véletlen hozzá értem a kabátjához, egyből porolgatott, mintha oda ömlött volna a hintőpor.
– Kérem! Ez olyan ember volt, hogy fejből tudta a verseket – hangoskodott az előző hivatalnok. – Leginkább Schillert szerette. Testvér lészen minden ember! – veregette meg hányszor a vállamat.
– Hát azt tudod-e – szólt a másik-, hogy templomba is járt? Szép hangon énekelt. Imádta énekelni Beethoven megzenésített Schiller versét, az Örömódát.
– Otthon is hallgatta – bólogatott Zsófi, a boltos-, méghozzá jó hangosan. - Neki köszönhetem, hogy megtanultam.
– Milyen érdekes- csóválta fejét a takarító. – Az élő növényt sem bírta. Az ablak alatt kitépdeste, ha a vázába vittem tavasszal, kidobatta.
– Nemigen kedvelte az élőlényeket. Ha ritkán bejött egy kávét elfogyasztani, mindig belerúgott a küszöbön a macskámba – szólalt meg váratlanul a kocsmáros, aki szintén ismerte felületesen Magyar Tihamért.
– Te láttad nővel? – súgta halkan az egyik kolléga a másiknak.
– Soha! El sem tudtuk volna képzelni az oldalán. Az irodában, a folyosón és a mellékhelyiségben is gondosan ügyelt, nehogy közel kerüljön valakihez.
– A zászlókat viszont nagyon szerette – vetette közbe valaki, örült, hogy hozzá tud szólni. – Az emberiség történelmi ünnepnapjain mindig kitűzte őket az ablakba.
– Bezzeg a fekete zászló nem lobogott, mikor az anyja elhalálozott. Nem járt hozzá. Még betegségében sem. Azt mondják, ki sem ment a temetésre, ügynökkel bonyolíttatta le – motyogott a takarító, azért nem akarta ő a halottat kisebbíteni.
– Akkor! Itt az ideje! – emelte fel poharát a gondos kolléga. – Igyunk néhai Magyar Tihamér tiszteletére egy utolsót, ki az emberiség igazi szolgálója volt. Teszünk róla, hogy posztumusz díjat kapjon az ő szeretett emberisége nevében.
A poharat kiitták, a kis csoport szállingózott a kocsmából kifele. A jegyző egyenesen az elhunyt lakása felé indult. Ott hivatalos dolga volt. Mikor a kutya hallani vélte a lépteket, gyors menekülésre feszítette izmait. Amikor meglátta, hogy nem Magyar Tihamér jön, még a szeme is csillogott örömében, úgy szaladt volna egyenesen a jegyző ölébe.
A szomszéd Zsófi boltos jól látta az esetet. Este csendben és bölcsen jegyezte meg a férjének.
– Azért, tudod, aki annyiszor szereti az emberiséget, legalább egy embert kellene szeretnie.
A háttal fekvő férfi most fordult feléje, szigorúan nézett a hálóingre.
– Tudod, mindig az az egy a legnehezebb! Az necces!