Ébredő öntudat
Ébredő öntudat
Rosszul aludt, elnyűtten ébredt. Elkeseredve gondolt a tegnapi napra. Mekkora kár, milyen zűrzavar! Az a sok tészta, a rengeteg munka mind kárba veszett, a borittas férfiak miatt. Ma nem kell sehová mennie, gyorsan gyúr egy kis tésztát, kárpótlásul a széttaposott csigák helyett.
Hamar összekapta magát, szégyenkezve ment a spájzba, lisztért, tojásért, a csigacsinálóért. Minden gondolata Vince körül járt. Ahogyan bejött az ajtón, hangoskodva hívta fel magára a figyelmet. Nem volt annyira ittas, azt rögtön látta rajta, de akkor miért alázta meg, miért seperte le az asztalról a sok megsodort csigatésztát? Miért csak az ő tésztáit, és miért taszította a falnak?
Elpirult. A férje halála óta, férfi nem mert a közelébe menni, majd harminc éve már. Vince is csak távolról nézegette, most meg fogdosni, ölelni akarta. Hirtelen gyengének, esetlennek érezte magát. Leült az asztalhoz, bánatosan simogatta a csigakészítő bordáit. Feledte a gyúrást, a munkát, csak ült és sajnálta magát.
– Te vagy a hibás – korholta az ártatlan szerszámot. – Ha nem kaplak ajándékba, most nem lennék ennyire magányos. A legjobb, leggyorsabban dolgozó csigakészítő asszony lettem.
Nincs párom hét faluban sem, mindenhová engem hívnak, de irigyelnek is. Hiába járok el sokfelé, hiába trécselnek velem az asszonyok munka közben, nem barátkoznak velem, csak az asztal körül. Magányos vagyok. Kívülálló lettem, egyedül jövök haza. Hiányzik a mozgalmas gyermekkorom, a barátok, a család mindennapi gondja. Mit ér a siker a munkában, igaz kicsit feledteti a magányt. És? Te, te? Mit adsz nekem a sikereken kívül? – és szórakozottan nézte a csigacsinálón sorakozó sok egyforma nevet. Irma, Irma, Irma….. Nem ismerte, csak az anyját és a nagyanyját, a többi név nem mond semmi többet, mint a tradíciót. Igaz, ennek köszönheti, hogy ekkor híre van, ennyien kérik a csigáit. Nagy árat fizetett érte. Nem volt gyermekkora, nem voltak barátai, állandóan az asszonyok között dolgozott, ezért kitaszított lett, s ő bizonyítani akart, hogy megérdemli mások szeretetét, bizonyítani akart, még saját magának is. Sikert sikerre halmozott, mégsem boldog.
Észre sem vette, hogy egyre csak a bordákon járnak az ujjai, tapogatja, mintha számolni akarná a sok kis nádszálat. Nem gyúrja a tésztát, csak ül és sajnálja saját magát, siratja a múltját, az elveszett életét. A fia külföldön él a családjával, nem jön haza, de azért néha telefonál. Nem tudja feldolgozni az apja halálát, hiányát az idegen országbeli barátokkal enyhíti. Jaj, de fáj, hogy olyan messze van! Nincs kinek elpanaszolnia, hogyan bánt vele tegnap ez a Vince. A keze még a csigacsinálót szorongatta, de csukott szeme a közeledő férfi arcát látta, ahogy elszántan lökte a falhoz. Nem is lökte! Akkor elesett volna! Nem lökte, magához szorította! Ébredező öntudata próbálta felidézni a pillanatot. Nem nézett az más asszonyra amikor betoppant, csak őrá, őt akarta, őt vágyta ölelni. És azok a barna szemek! Úgy csillogtak, mint amikor gyerekként kimentette őt Vince a patakból. Kihúzta a partra, átölelte, melegítette a testével, meg ne fázzon. Ugyanaz a bátortalan közeledés, mint tegnap! A felismerés felszaggatta a régi sebeket. Vincét jómódú kulák lányhoz kényszerítette az apja, őt elküldték a városi iskolába. Onnan költözött haza, amikor meghalt az ura, amikor a fia más országban keresett otthont és családot. Istenem!
Visszavitte a lisztet és a tojást. Nem csigázik, más terve van. Félve nézett a tükörbe. Most másképpen látta magát. A haja még dús, ősz szál is alig. Hányatott sorsa ellenére, egy kedves ötvenes arc nézett vissza rá. Igaza van Vincének, egy kis piros blúz szépen derítené az arcát, fiatalosabb lenne. Egyszerre látta a kis Vincét a patak mellett csatakosan, és a férfi Vince tekintetét, azt a tüzet a szemében, amit magával vitt a városba. Amit elrejtett lelke legmélyebb bugyrába, amikor gyermeket szült a férjének. Eltemette a múltat, a családjának élt, de saját magát elvesztette, hiába nyugtatta magát a sikeres munkáival, valahol egészen mélyen a lelke kiégett.
– Igen! – kiáltott boldogan, amikor ismét a tükör elé állt. Haját laza kontyba tűzte, egy kis sminket is feltett, mely kiemelte szép szemét, halványkék blúzának színét. Formás lábait pántos magassarkú szandálba dugta, idejét nem tudja mióta nem hordta. Könnyű retikül, zsoltároskönyv, nagyot néznek majd a templomban, amikor a megszokott helyére leül. Már éppen indult volna, amikor az ajtóból visszaszaladt. – Ti velem jöttök! – kiáltotta reménykedve, és mielőtt a táskájába csúsztatta volna, megsimogatta a csigacsinálón a neveket. – Mellettem álltatok végig, vigyáztatok rám, kérlek most is segítsetek! Sikerülnie kell!