Egyszer volt…
Írta: Polónyi Tamás
Közzétéve 4 napja
Megtekintések száma: 23
Egyszer volt…
Egyszer volt, hol nem volt, még a Hét Óceánon is túl. Ott, ahol a féllábú szarka ugrál, ahol a kecskebéka is csak háromszor kuruttyol, élt egyszer egy öreg juhász és barátja, a Tenger. Béke honolt közöttük, mert az öreg juhászé volt a part és a zöldjén legelő milliószám birka, a Tengeré pedig a kéklő víz, a halak, és minden, ami az öreg juhászt egyetlen percig sem érdekelte soha.
Történt egy napon, hogy az öreg juhász ráunt a birkákra és úgy gondolta, a Tenger végtelenjéből szerez magának táplálékot. Felkereste hát barátját, akivel osztoztak Hét Óceánon Túl bőségében és gazdagságában.
– Hallod-é, te Tenger? – szólította az öreg juhász. – Adnál-e nékem azokból a halakból, amelyek vizeidben lakoznak? Meglásd, nem leszek hálátlan!
Tenger pedig meghallgatá és válaszola néki.
– Öreg barátom! Hogyne adnék. Vegyél, amennyi kívánsz. Ám vigyázz! Ha holdtöltéig nem adod vissza, mindörökké az adósom maradsz, amíg csak élsz!
Az öreg juhász a Napra esküdött, hogy ő pedig visszahozza neki és megreszkírozza az adósságot. Jó tettért, jót várhatsz, mondta. Megegyeztek hát.
Múltak a napok. A juhász élvezte a Tenger gyümölcseit. Annyira, hogy belefeledkezett, mindezt csupán kölcsönbe kapta, restanciájának lerovása pediglen napról napra közeleg.
Végül nem csak a napok teltek, hanem egyszer a Hold is.
Az öreg juhász azon az estén elégedetten furulyázta álomba magát a síkságon, amelyet benépesítettek birkái. Hajnalban, mikor a Nap és a Hold egyensúlyba került, az öreg juhász arra ébredt, hogy barátja hullámai cirógatják talpát. A síkság nagyját, csak úgy, mint birkái legjavát, elnyelte a Tenger habja.
– Mire vetemedtél, te Tenger? – horkant fel dühösen az öreg juhász. – Miért vitted el bárányaim? Miért nem elégszel meg azzal, mi a tiéd?
– Tartozol nekem! – felelt a másik. – Eljöttem, a jussomért.
– Én csak egy kis halat kértem, amiből neked végtelen sok van. Te viszont milliója bárányomat ragadtad magaddal! – vetett ellen az öreg.
– Az egyezség megköttetett. Adósom vagy!
– Nem tartozom én neked semmivel. – horkant fel a juhász.
– Holnap visszatérek. – felelte a Tenger. – Mindaddig, amíg csak élsz. A szerződés, mit kötöttünk, örökre szól.
Csakhogy az öreg juhász sem volt rest. Összeterelte bárányait és nekivágott a fennsíknak. Otthagyta a partok vidékét. Nem vágyott többé halra, vagy más gyümölcsére, sem barátságára a Tengernek.
A Tenger éjjel újra eljött, ám a juhásznak és nyájának hűlt helyét lelte a síkon. Fentebb merészkedett volna, de hallal teli puttonyának sok volt a vad emelkedő és kaptató. Visszahúzódott hát hajnalban a mederbe. Eleinte háborgott, aztán kétségbe esett, végül szánandóan járta a partokat, hogy barátját keresse, azonban az öreg juhász nem mutatkozott többé.
Attól kezdve, ha a Nap, amire a juhász esküdött, fölénybe kerül a mennyeknek kapuja előtt, a földet birtokolhatja az ember. De csak addig, míg a Hold, amire a Tenger apellált, átveszi az uralmat az égen. Akkor ugyanezt teszi a földdel a Tenger is, hogy az adósságot az örökkévalóságig követelje.
Olykor háborog, olykor megnyugszik, de mindig vissza-visszatér, hogy barátját keresse. Mikor találkozik a juhász egy leszármazottjával, körül öleli, s akit megkedvel közülük, többé nem ereszti el.
Ha a juhász és a Tenger barátok maradtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.
És persze, nem lenne olyan foglalkozás, hogy halász, de az egy másik történet.