Időjáráscsináló

Írta: Takács Zoltán


Közzétéve 1 hete

Megtekintések száma: 76



Időjáráscsináló

– Sírt?
– Nem.
– Hát verje jobban!
– Vertem rendesen, de nem sírt. Már nem is fog. Elfogyott belőle a könny – mondta, közben
törölgette le az ökléről a véred.
András nem kegyetlenkedett veled, csak parancsra vert, épp csak annyira, amennyire muszáj volt.
– Az nem lehet! Ha nem sír, rövidesen éhen pusztul mindenki. Valamit muszáj tenni vele, hogy
sírjon.
– Szerintem már lemondott az életéről. Már nem az övé.
– Naná, hogy nem az övé az élete, hanem a miénk. Mindegyikünké!
– Ezt meg hogy érti? – kérdezte András.
– Mindenki élete a Földtől függ. A Föld az időjárástól. Az időjárás meg tőle. Az egyszerűen nem
megy, hogy egy ember uralja a többi életét.
– Ezért aztán a többi uralhatja az ő életét?
– Ezerszer inkább!
– De most már mégsem uralják.
– Ezen kell változtatni, de sürgősen. Valamit találjon ki, András!
– Szerintem engedjük el.
– Szó sem lehet róla! Valami mást kell kitalálni!
András hümmögve csukta be az ajtót maga után, visszament a cellasorra, megállt egy ajtó mellett és
fáradtan, háttal nekidőlt. A válla felett morrant hátra: – Te, időjáráscsináló! Megpróbáltam. Nem
engednek el. Inkább beledöglenek, de nem mondanak le róla, hogy uraljanak.
– Már most sem uralnak – válaszolod halkan.
– Nem fognak soha elengedni, úgy érzik, akkor még a lehetőségét is elvesztik. Ezek mind ilyenek.
Mindent elpusztítanak, vagy bezárnak, amit nem uralhatnak.
Ezt már rég tudod, érzed a saját bőrödön. A fájdalom eltompít. Egyre kevésbé hallod, amit András
dörmög: – Nem tudom, mit tudnék még tenni, de mindenesetre jó lenne, ha sírnál. Mindenkinek
jobb lenne.
A fal felé fordulsz. A cella sötétje nyúlós, ragadós mézgaként lassan belepi az agytekervényeidet.
Mint valami nyomorult Ebenezer Scrooge-nak visszatér a gyermekkorod, amikor még minden nap
meséltek neked. A szárazságban szomorút, és esett az eső. Nyár elején vidámat, és a nap érlelte a
gyümölcsöket. Februári beteges időben a hősök csatáztak sárkányokkal, és te a fa kardoddal
kergetted a gonoszt, a friss szél meg kifújta a házak közül a taknyos nyirkos ködöt. Az érzelmeid
rögtön valami titkos összeesküvésként csaptak le a környékre, néha, mint záporeső, gyakrabban,
mint ragyogó napsütés.
Az első verés, amit az iskolaterem sarkába szorítva a többiektől kaptál, amikor többé már nem
voltál hajlandó másokért érezni, még mindig sajog a lelkedben, ha bárki is megüt. Persze rögtön
kitudódott a bunyó, a víz elmosott mindent a földeken, és kaptak otthon a tettesek, de utána már
másként néztek rád a környékbeliek. Szüleid is lassan elvesztették az emberek tiszteletét, ami
amúgy mindenkinek kijárna, de ami mégiscsak miattad volt, illetve amiatt, amit kapott addig tőled a
vidék. A verés után makacs lettél. Legtöbbször nem tudtak rád hatni, de nem okoltak, békén
hagytak, várták, hogy elmúljon a serdülőkor.
Arra ébredsz, hogy matatnak a zárral. A kinti fény betűz a priccsre. Új nap, új verés. De nem! A
nagy ember lép be. András mögötte. Betesz egy széket a cellába, majd kimegy, és becsukja az ajtót.
Leül a székre, te is felülsz a priccsen, ugyanolyan tartásban, mint ő.
– Jó reggelt, időjáráscsináló!
– Üdv’ szerény hajlékomban! – mondod gúnyosan, de lepereg róla.
– Hallom, nem akarsz sírni.
– Nem fogok sírni – nézel a szemébe.
– Azzal ugye tisztában vagy, hogy azt csinálok veled, amit akarok?
Megvonod a válladat.
Tizenkilenc voltál, amikor fentről idetették, hogy igazgassa a környéket. Akkor még nem volt ilyen
hataloméhes. Néhány év múlva már rájött, hogyha nem tart sakkban, akár fölé is nőhetsz a
képességeddel. Akkor rángatott fel az embereivel kihallgatásra. Persze az nem volt, csak bilincs
meg cella.
Nyugodt hangon folytatja: – A környékbeliek nem fognak megvédeni. A barmok egy része már
elpusztult a szárazság miatt. A többinek sincs sok hátra. A vetés rég elszáradt. Te meg itt a
vendégszeretetemet élvezed, és minél több pénzt gyűjtenek neked össze az emberek, te annál többet
követelsz tőlük. Pontosan tudják, hogy miattad van az aszály. Kifosztod őket, és mégsem segítesz
nekik cserébe.
Felugrasz: – Ez hazugság! – ordítod bele abba a hájas képébe. – Én soha nem követeltem
semmilyen pénzt senkitől!
A hirtelen feltámadó szél benyomja a rozzant ablaktáblákat. Föláll a székről, és becsukja őket.
– Hazugság? Igazság? Ki tudja? – Rád sem nézve visszaül a székre. – Nekik az az igazság, amit ők
tudnak. Nézd, nekem eddig mindegy volt, hogy sírsz-e vagy nem. Ha sírsz, engem ünnepelnek,
hogy elintéztem nekik az esőt. Ha nem sírsz, nekem hozzák a pénzt, amivel te zsarolod őket. De
már elegük van a játékaidból. Néhányan azt kérték, hogy öljelek meg.
Visszaülsz a priccsre, és szembenézel vele: – Hát, öljön meg! Nem érdekel.
Belenéz a szemedbe. Kissé oldalra billenti a fejét, próbálja kitalálni a gondolataidat.
– Nekem mi hasznom lenne abból? – kérdez kis idő múlva vissza. – Mondhatnám azt, hogy
megöltelek, és elvitethetnélek valahova nagyon messze, ahol akár szabad is lehetnél. De te szereted
őket. Úgyis visszajönnél, nem?
– Vissza.
– Meg aztán attól, hogy elviszlek, nem lenne eső sem. Vagy odaadhatnám a pénz felét, ha sírnál.
Úgyis azt hiszik, te voltál az, aki kizsaroltad tőlük. És utána is megkaphatnád minden további
beszedett felét, ha hajlandó vagy elfogadni a hatalmam.
– Sem a hatalom, sem a pénz nem a magáé. Maga is csak kölcsönkapta mindkettőt – válaszolod
megvetően.
– Vagy esetleg követelhetnél tőlük minden hónapban hét szüzet játszadozni – húzta el gúnyosan a
szája sarkát. – Á, dehát mégsem vagyunk a középkorban – legyintett mocskos vigyorral a képén.
Akkor leesett, neki már meg van a terve rá, hogy jól járjon belőle, akármit is csinálsz. Ez még nem
is érdekelne téged, de amivel ő jól jár, azzal a környék rosszul. Úgy játszik rajtad és a többi
emberen, mint egy hangszeren, és csak azért jött ide, hogy ezt elmondja, és kiélvezze a
tehetetlenségedet, meg a saját hatalmát.
Hirtelen elfog a düh, és nekiugrasz a nyakának. Csak tompán hörög a szorításodban. Az ablaktáblát
kitépi egy ciklon, és porral telíti a levegőt. A nehéz fémajtó is beszakad. Alig bírsz elugrani előle,
de a nagy embert telibe kapja.
Kóvályogva tántorogsz ki az ajtón, végig a folyosón. Látod az udvar sarkában összegömbölyödve
Andrást. Véres. Félelemmel a szemében rád néz. Nem bántod. Sosem haragudtál igazából rá. Csak
kiszolgálója a nagy ember rendszerének. Csak egy megalkuvó a sok közül.
Amennyire még mozogni bírsz a verések után, kirohansz az összedőlt kapun. Előtted a völgy
romokban. Rogyadozó lábakkal vánszorogsz le. Szárazság, éhség gyötörte emberek másznak elő az
összedőlt házak alól.
Elönt a szégyen. Igen, ezért te vagy a felelős. Az emberek lassan köréd gyűlnek. Nézik a feldagadt,
sebes arcod, és a szemekben félelem és sajnálat keveredik.
Az egyikben azonban düh csillan: – Öljük meg a mocskot!
Egy idősebb ráripakodik: – Te hülye, nézz már rá, hogy megkínozták. Amikor elvitték, mind
szótlanul hagytuk. Nem ő tehet róla. Hagytuk, hogy a nagy ember hülyére vegyen minket, hogy őt
tegye bűnbakká.
Sírás fojtogat. Valaki átkarol, és segít, hogy ne rogyj össze. Az eső lecsurog az arcodon,
összekeveredik a könnyeiddel, és végigitatja a tájat. Holnap már csírázni kezd a mag. Holnap már
rendben lesz minden.