Ízek és szagok

Írta: Toldi Zsuzsa


Közzétéve 2 hónapja

Megtekintések száma: 309



Ízek és szagok

Igazából Annusnak az a regényhőse jutott most eszébe, aki miután rálépett a vörös homokra, megérezte a szél ölelését, meglátta a fákon ugrándozó majmokat, örökre szívébe zárta Afrikát. Az ő tündérei egy széles derekú fa odvában rejtőzködtek, egymással csak titokban beszélgettek. Annusnak már tündérei sincsenek. Szóval Annus szafarira indult, és az esze mellett sajnos a szívét is vitte magával.

Egy háromágyas, egészen helyes szobában feküdt, arra gondolt, ha máshol lenne éppen, talán egészen jó lenne az egész. Különösen így, hogy fizetni sem kell érte. Mégsem. Ő már annyiszor elmondta a tündéreinek, hogyha nincs mellette a szerelme, egyedül szeret lenni. Nem idegenekkel. Nem szereti a kényszerhelyzetet. Rózsika matat a szalvétájával a szekrényben, pedig sötét van, csak torkoskodott még valamit. A szalvéta úgy zörög az éjszakai csendben, mintha ropogós papírzacskó lenne. A másik minden este végignézi a brazil szappanoperáját, eszébe sem jut, hogy ez Annust egyáltalán nem érdekli. Akkor már inkább egy brazil meccs, Pelével. Annus ilyenkor elindul sétálni. Ennek persze mindig az a vége, hogy hányingere van, szédül, alig várja, hogy a szobába visszatérjen. Máskor a kávéházi terasz foteljébe ájult bele, onnan kaparták ki. Hiába, elhagyták a tündérei. Talán ők is szafarira mentek, muszáj megérteni.

A két nő ádáz küzdelmet folytat, ők végig akarják a harcot vívni. Annus nem. Hatalmas lombú fa levelein dudorászik, senkivel nem akar ő már harcolni. Jön a reggel, megérkezik a sáskahad. Beront a szobába. Kötelező felkelni, Annus a folyosó közös mellékhelyiségeit sem szereti. Jobb lenne otthon lenni. Narancs illatú, sárga levet iszik, az egyetlen, amit le tud a torkán birkózni. Várja a hangot. Kenyában milyen fontos szerepe volt a hangoknak! Aki lefeküdt a fűre, szemét becsukta és fülét kieresztette, előre tudott mindent. Itt nincs ilyen, nem tudni biztosan semmit sem. Hangosan berreg az a mocskos telefon, indulni kell. Nem, nem fél. Csak épp máshol szeretne lenni, addig csúszkálna, mondjuk egy fa odvában, míg meg nem lelné hátat fordító tündéreit. Most nem ez fog következni. Már a gyorsítóban van, érzi a szagot, a halál szagát. Ha az megjelenik, egyből facsarja orrát a só íze is, s tudja, hogy könnyeit vissza kell tartani. A szemgödörnek száraznak kell maradni. Látja a szenvedő, rezzenéstelen arcokat, találgatja a lakattal lezárt hangokat. Itt nem lehet szuahéli nyelven énekelni. Semmilyen nyelven nem lehet énekelni.

– Biztosan tudják, mit akarnak? – kérdezi a fehér köpenyest.

– Természetesen. Azért csináljuk. Mi jót akarunk – válaszol hamis magabiztossággal.

Annus egy szavát sem hiszi. Érzi a sugár áramlását testében, kiterítve bámulja a fehér plafont, Auschwitzra gondol. Azok csak sejtették. Ő már tudja. Őrült hányingerrel rohan ki a szabadba, elindul a halszagú folyó felé. A halakat is meg kell kímélnie, nem hűtheti le átsugarazott, forró testét a vízzel. Nem telefonál senki. Menekvés nincs.

Pénteken elhatározza, hogy megszökik. Megkeresi jól álcázott autóját, milyen jó, hogy fehér köpenyesnek adta ki magát, nem tudta volna a parkírt kifizetni. Meg sem áll hazáig. Ez így nem pontos, a hányingert muszáj az út szélén kiengedni. Be sem áll az autóval, még a kaput is nyitva hagyja, beleájul végre az ágyába.

– A sugárkezelést saját felelősségemre megszakítom… befejezem – hallja hétfői, határozottnak tűnő hangját.

Talán még valaki jó egészséget kívánt, aztán már csak a vonal játszott szabályos staccatót. Annus megkereste a kertjében a szamóca ízű eperfát, most annak legfelső lombjában ringatózott. Türelmesen, mindenre elszántan várt. Hogy mit? Maga sem tudta megmondani.

Talán a billegő ág bozótjában megbúvó szövőmadarat, aki meredeken röppent a magasba, s új fészke számára csőrében fűcsomót vitt. Talán ő össze tudna még szőni valamit. Egy Simon nevű jó tündére azért kimászott a fa törzséből, és annyi sötétkék szőlőszemet hozott neki puttonyszám, hogy alig győzte a turmixgép. Finom zamatú, piros, lila, kék leveken élt évekig. Mondta is egy régi, emlékeiben már megsárgult tündérének, ha most meghívná, ha neki el kellene utaznia a nagy Németországba, jönne vele a turmix. Nélküle nem tudna látni. Kenyában, amikor megszólaltak a dorongok kemény ütései, a munkát abba lehetett hagyni. Hát megszólaltak itt is, mert egy szép naptól kezdve szafarira mentek a levek is, Annus nem tudta már őket lenyelni. Semmi nem tart örökké. Még így is sok időt kapott. Rózsika már nem zörög a zacskókkal, felment az égbe mannát csenni. A másik szobatárs úgyszintén, Annus nem tudja, ott milyen operákat hallgat, s használnak-e egyáltalán szappant még.

Most mi lesz? Annus a szívére hallgat, milyen jó, hogy magával hozta mégis. Szemét becsukja. Lelép a vörös homokra, látja a majmokat, amint kukucskálnak által a falombokon. Lefekszik a fűre, a fülét kitárja, most az angyali hívó szóra vár. Átlép majd halkan az öröklét kapuján, neki az lesz Afrika, az új otthon, az örökké tartó szafari. Még meg kell ismernie a nektár ízét is, meg a tűlevelű fenyő friss szagát, amiből az égi hegedűt faragják. A szív súgja az igazat, s minden jót többször is el kell mondani.  


A regényhős is ezt tenné, és milyen jó, hogy mi… Annus és én, no meg én és Annus… mi nagyon szeretünk olvasni. Ilyenkor a betűk nyomdaszaga és a valóság sós darabjai fogócskát játszanak, aztán összegabalyodnak, a szakadó esőben alig lehet őket szétválasztani.