Izgatott várakozás
Írta: Keck Anna
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 87
Izgatott várakozás
Már minden hülye tudta, hogy jön. Még az is, akit nem érdekelt. Szóval én is. A börtön udvarán a verebek csiripelésén át is hallani véltem a zsongást. A lányok szinte tomboltak a celláikban. Így volt ez általában, ha hallottak a rádióban valami tragikus szenzációt. Megindultak a találgatások, hozzánk jön-e az új nő.
Feszülten teltek a percek. Nekem nem. Darab, darab, gondoltam én. Mi közöm hozzájuk. Mit érdekel az életük, alig bírom el a magamét. Nem így volt. Elbírtam. Őket is. Csak néha szerettem volna lepattintani az egészet magamról. A gondjaikat, amikkel rágták a húsomat, a siránkozást, a fájdalmaikat.
A doktornő unottan adminisztrált. Valójában én is. Nem szerettem ezt. A papírmunkának semmi köze az élethez. Rabolja az időt. Sokkal jobban szerettem, mikor a lányok unatkoztak, és lekísértették magukat a képzelt betegségeikkel a rendelőbe. Kipirult arccal, büszkén dicsekedtek a kinti hőstetteikkel:
– Hát igen nővérke, cipőt loptam. Gyorsan megy az. Hát elkaptak egy idő után. Gyanús lettem annak a dagadt biztiőrnek a Westendben. De volt olyan hogy nyolcat hoztam ki egyszerre, nővérke.
Ezért amúgy már diplomát adnék. Hogy az istenbe lehet nyolc pár cipőt észrevétlenül ellopni? Nincs ehhez elég képzelőerőm.
Miután beírtam a gépbe két különböző helyre ugyanazt, egy füzetbe is megismételtem a folyamatot. Döbbenetes, hogy itt még kézzel is dokumentálni kell. Fölöslegesnek éreztem, mert úgysem tudja senki elolvasni a kézírásomat.
Elpakoltam a kórlapokat. Egyidejűleg hallottam, ahogy az izgalom a tetőfokára hág az épületben. Egyből tudtam, hogy megérkezett. Izgatott nevetés, kurjongatások sora kísérte lépteit. A lányok már várták a következő áldozatot.
Nem akartam őt látni, amikor bejön. Az első éjszaka után általában megváltozik az arcuk, és én nem akartam látni a különbséget, nincs szüksége erre az információra a szememnek.
A csurma mellett elhaladva mégis rápillantottam. Egy kislány. Alig tizenkilenc. Olyan, mint egy gyufaszál. Nehéz kinézni belőle, hogy nem is olyan rég ahhoz asszisztált, hogy a barátja brutális kegyetlenséggel megerőszakolja a közös gyereküket. Belehalt.
A folyosón megyek, kollégáim elgyötört arcába ütközök. Mindannyian feldúltak. Szidják a lányt, a világot. Az elfajzottságot. A szeretve emlegetett morál is előkerül, na az az, amivel aztán egy börtönben tényleg nem lehet mit kezdeni. Tele vannak gyűlölettel.
– Meg tudnám ölni, addig verném, míg mozog. Hányok tőle – mondja az egyik szintes felügyelő kiscsaj. – Téged nem zavar, hogy itt van? – kérdezi tőlem újra és újra.
– Hol máshol lenne? Nem, nem zavar. Őt magát sokkal jobban fogja, nem is olyan sokára.
Egy órával később az emeleten vagyok. Megszokottan simulok végig a folyosókon. Valakinek fáj a feje, viszek neki gyógyszert.
– Gyere, nézd meg! Legalább kukkants be a zárka ablakán! Szét fogják szedni a picsát. Alig várom. Remélem megtörik. – mondja a kolléganőm újra.
– Meg van ez már törve rég – válaszolok a páncélom mögül, és vállat vonok –, megtörte az élet.
Szófogadóan benézek a zárkába. Nem érdekel a lány. De benézek. Az embereknek, akik engem gyakran nem értenek, megnyugvást akarok adni, hogy én is olyan vagyok mint ők, ezért megteszem amit kér.
A zárkában a szokásos kollégiumi hangulat tombol. A madárszerű kislány, szolid sminkben, épp a szekrényébe pakol ki. Mintha egy táborba érkezett volna. Semmi különös. Félszegen rám mosolyog.
Bárki lehetne egy másik életben. Akárki. Más körülmények között. Ebben az életben ő itt a gyilkos. Analizálom amit érzek. Az elvesztett életének fájdalmán kívül nem találok semmit. Nem tudom gyűlölni. Teljesen semleges vagyok, azt hiszem, ez a dolgom. Furcsa ezt gondolni, de hiszek benne, hogy ezen az embertelen helyen, semmi más dolgom nincs, mint elfogadni az elfogadhatatlant. Megérteni őket. Tudni, hogy a világ veszedelmes, és sok a sötét hely; ez itt például épp eléggé fekete. Ennyi ez. Ennyi ez itt. Ez a dolgom. A közöny. De amikor kijutok, – és én kijutok – levedlem a munkaruhát, akkor látom még világosban a Dunát, a téren a galambokat, a fákat, és valahogy visszaáll az egyensúly, az, amire mindannyian vágyunk, csak néha elveszítjük, esetenként napjában többször is. Csak a szeretet utáni vágyat látom. Ez a közös bennük, valakinek szeretnie kellett volna őket, de nem tette senki.
Nem olvasom el a kislány anamnézisét, csupán annyit, ami nekem kell belőle a mukához. Úgyis tudom mi áll benne. Nem akarom látni, hogyan készült a tökéletes gyilkos. Várom, hogy lejárjon a műszak, makacsul ismételgetem magamnak, hogy nem számít. Ez a lány nem számít.
– Mondd már, kérlek, hogy utálod! – fortyan fel újra valamelyik kolléga. Nem hiszik el, hogy nem érdekel. Kiszáradt torokkal, távolinak hangzik a válaszom. Reszelős a hangom.
– Nem utálhatom, mert az azt jelentené, hogy érdekel. Nekem nincs ezzel dolgom, neki kell önmagával együtt élnie. Mi majd felelünk a saját bűneinkért. Engem nem érdekel. Engem nem érdekel. Senkit nem érdekel. Kit érdekel? Holnap majd megnézem az arcát, mennyit változott.